A politikai aktivizmust a pszichológia szemüvegén keresztül úgy lehet vizsgálni, hogy az egyéni motivációk és mobilizáló erők hatterében meghúzódó érzelmekkel foglalkozunk. A politikai aktivizmus és tiltakozás szociálpszichológiája címet viselő cikksorozatunk olyan gyakorlati kérdéseket tesz föl, amelyekre a választ az érzelmek szintjén kell keresni: Mitől függ, hogy ki, mikor, milyen ügyért hajlandó utcára menni? Miért nem azok tüntetnek, akiknek a legrosszabb a helyzetük? Mi van akkor, ha nem a saját csoportom érdekében demonstrálok? A sorozat első írása a tüntetések mögött húzódó tudományos magyarázatokra világít rá.
A politikai aktivizmus, a demonstrációkon, szociális változásra irányuló kollektív cselekvésben való részvétel és elköteleződés az elmúlt évtizedek egyik meghatározó vizsgálati terepe a nyugat-európai társadalomtudományoknak. Minden tudományterület más aspektusait vizsgálja a tüntetéseken való részvételnek: a pszichológiát az egyéni motivációk, és a mobilizáció hátterében meghúzódó érzelmek foglalkoztatják. A szociálpszichológia mainstream elméletei leginkább a társas identitás elméletéből fakadó magyarázatokat találtak arra a jelenségre, hogy akár jól működő demokráciákban, akár elnyomó rezsimekben időről időre bizonyos társadalmi csoportok, illetve valamely politikai ideológia mellett elköteleződött, azonos értékeket valló emberek halmaza tiltakozó akciókat, megmozdulásokat szervez, hogy érvényre juttassa saját álláspontját (intézkedésekkel, törvénykezéssel, vagy a hatalom által meghatározott politikai irányvonallal szemben, vagy akár ezek mellett).
De mitől függ, hogy ki milyen ügyért hajlandó vállalni a fáradságot?
A korai magyarázó teóriák a társas identitás elméletéből indulnak ki, és azt feltételezik, hogy egy-egy szociális csoporttal való azonosuláskor a csoport pozitív értékei ránk is pozitív hatással vannak (büszkeség, a valahová tartozás érzése, pozitív önértékelés), s amennyiben ezek sérülnek, úgy motiváltak leszünk arra, hogy változtassunk ezen a helyzeten. Ugyanakkor a történelem már bebizonyította, hogy sokszor nem a legelnyomottabb csoportok azok, akik vállalják az idő- és energiabefektetést, amely együtt jár egy-egy demonstráción való részvétellel. Sőt, az elmúlt években arra is láthattunk példát, hogy valaki nem a saját csoportjáért ment az utcára, illetve hogy a társadalmi változás helyett a status quo fenntartása, a fennálló hatalom támogatása volt a cél.
Mi történik, ha nem a saját csoportom érdekében megyek ki tüntetni?
A csoportszintű dinamikán túl az egyéni különbségek határozzák meg, ki hogyan ítéli meg a fennálló helyzetet és azt, hogy mennyit hajlandó tenni ellene, esetleg érte. Hogy valaki részt vegyen a politikai aktivizmus nagyobb befektetést igénylő formáiban, meghatározó szerepet játszik az, hogy az illető hogyan értékeli a fennálló hatalom legitimitását:
- Ha azt gondoljuk, a hatalom (vagy az általa hozott intézkedés, törvénykezés) illegitim, és a nép felhatalmazása nélkül cselekszik, sokkal inkább vagyunk hajlandóak tenni azért, hogy ez megváltozzon.
- Egy másik jelentős tényező az észlelt igazságtalanság. Régóta ismeretes, hogy a hátrányos helyzet megélése nem objektív mérce szerint működik. Azt, hogy saját helyzetünket hogyan ítéljük meg, nem az befolyásolja, hogy a Föld lakosságának hány százalékánál jobbak az életkörülményeim, hanem az, hogy mit gondolok arról, nekem hogyan kellene élnem, a hozzám hasonlóak, a környezetemben élők hogyan élnek, illetve, hogy a múlthoz képest most hogyan ítélem meg a saját helyzetemet.
- A harmadik alapmotívum az én- és csoporthatékonysággal kapcsolatos hiedelmek, azaz annak a percepciója, hogy képesek vagyunk-e változtatni a helyzeten (mi magunk azzal, hogy csatlakozunk a tüntetéshez, a szociális közeg azzal, hogy teret ad a tüntetésnek). Ha úgy gondoljuk, próbálkozásaink ellenére úgysem történik semmi változás az általunk fontosnak tartott ügyben, úgy nem is fogunk küzdeni azért.
Miért nem azok tüntetnek, akiknek a legrosszabb?
Az aktivizmus vizsgálata és modellezése nemcsak a kutatók számára érdekes, hanem a politikai erőviszonyok szempontjából is meghatározó lehet: az elmúlt években rengeteg példát láthattunk, hogyan tudja a politika felhasználni ezeket a fogalmakat. Az olyan kampányszlogenek, mint a „Rosszabbul élünk, mint négy éve” Magyarországon (észlelt igazságtalanság), vagy az USA-ban a Bush-kormány alatt népszerűvé lett „Not in my name” (észlelt illegitimitás) óriási társadalmi megmozdulásoknak adtak alapot.
A fenti lista azonban nem teljes, hiszen rengeteg olyan tényezőt tártak fel a kutatók az elmúlt években, amelyek befolyásolják az aktivizmusban való elköteleződést egyéni szinten. Az elmúlt harminc év kutatásai az általunk is felvetett kérdésekre keresték a választ, sok új kontextuális és egyéni tényezőt tárva fel.
Ezeknek a fogalmaknak az áttekintése a témában megjelenő következő két cikk feladata lesz, a sorozatot pedig egy Magyarországon jelenleg is folyó aktivizmuskutatás fogja zárni.
