A végső határ – klímaszorongás, öko-gyász és az emberi egzisztencia

A klímaváltozás (vagy kevésbé eufemisztikus olvasatban: klímakatasztrófa) immár mindennapjaink részévé vált: nem távoli fenyegetés, hanem mindennapos valóság. A pszichológusi segítséget igénylők közt mind gyakrabban fordulnak elő olyanok, akik klíma- vagy ökoszorongásként jelölik meg fő problémájukat, az amerikai szakemberek pedig azt fontolgatják, hogy a jelenséget felveszik a „mentális zavarok” jegyzékébe. Kérdéses azonban, hogy pszicho-tudományok világát jelenleg meghatározó paradigmák (biológiai pszichiátria, kognitív pszichológia, idegtudományok, pozitív pszichológia) mennyire képesek helyén kezelni a kérdést. Kőváry Zoltán klinikai szakpszichológus írása.

Hiszen a klímaszorongás és az öko-gyász nem neurotikus, hanem reális jelenség, nemcsak pácienseink „ügye”, hanem mindnyájunké, és egészen biztosan nem annak az következménye, hogy kognitív torzításaink vannak, vagy annak, hogy „agyunk úgy dolgozza fel” a történéseket. Az egyén mindennapi „boldogságát” célzó bevett, népszerű pszichoterápiás módszerek (a kognitív viselkedésterápiáktól a meditációig) pedig feltehetően nem jelenthetnek hosszabb távú megoldást a létezést fenyegető átható krízisre. Úgy tűnik, sürgős szemléletváltásra van szükség mind egyéni, mind tudományos, mind társadalmi szinten.

Ő a mi anyánk

A természet tényleg mindannyiunk „anyja”, ami több mint egyszerű metafora. Az anyatermészethez való személyes viszonyunk a legkorábbi, ezáltal legmeghatározóbb kapcsolatunk érzelmi dinamikájának sajátosságait hordozhatja. Ez az „indulatáttétel” akkor alakul ki, amikor leválunk az elsődleges érzelmi személyekről, képessé válunk a szimbólumalkotásra, amelynek segítségével képzeletben, indirekt módon – és nagyrészt tudattalanul – helyre tudjuk állítani az „elveszett paradicsomot” például a természettel, állatokkal, növényekkel, tájakkal kialakított viszonyunkban. Amikor Wilhelm Dilthey német filozófus azt írja, hogy „az ember csak ott szabadul meg a szeretet és a szerelem fájdalmaitól, ahol duzzadó érzelmeink árjának semmiféle gát sem áll elébe: ez a természetbe való belemerülés”, akkor felismerjük azt a mindent átható érzést, ami csak a korai kötődésnek és a (részben azt helyettesítő) későbbi szerelmi kapcsolatoknak a sajátja.

Mi másért utaznánk el időt, pénzt és fáradságot nem kímélve olyan tájakra, amelyekbe szó szerint beleszeretünk fényképek nézegetése közben?

A pszichobiográfiai kutatás, ami kiemelkedően kreatív emberek életútját elemzi, jó néhány esetben képes kimutatni például azt, hogy a természethez való érzelmi kötődés olyan alkotóknál és tudósoknál, mint például Csontváry Kosztka Tivadar vagy Herman Ottó, a létezés fundamentumává válhat. Csontvárynál a hosszú időn át idealizált (és valószínűleg az anyát érzelmileg helyettesítő) természet sötét, pusztító oldalának megismerése az 1879-es szegedi árvíz során például olyan belső konfliktust okozott, ami addig lappangó pszichológiai problémáinak és tehetségének felszínre bukkanását, egzisztenciájának teljes megváltozását eredményezte. Az „egyedi egyetemes” sartre-i elve alapján megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy bizonyos mértékben mindenkinél jelen lehetnek ilyen összefüggések, és a korai kapcsolati-érzelmi tapasztalatok messzemenőkig befolyásolják a mindent körülölelő anyatermészethez való viszonyunkat. Az a legvalószínűbb, hogy a Bálint Mihály által leírt „elsődleges szeretet” fejlődés során részben feladott, de tudattalanul fennmaradó igényét fordítjuk a természet felé. Az elsődleges szeretet a csecsemő azon vágyából fakad, hogy mindent megkapjon anélkül, hogy ezért neki cserébe bármit adnia kellene. Ez a szeretet egyoldalú, önző, a másikat önmaga részeként tekintően „kizsákmányoló”, és később át kell adnia a helyét érettebb formáknak, amikor a másikat a maga jogán létező entitásként elfogadva és tisztelve lemondunk korlátlan vágykielégítésünkről és kontrolligényünkről. A természetet azonban hajlamosak lehetünk tudattalanul-reflektálatlanul „visszanyert anyai paradicsomként” kezelni, amelynek az a feladata, hogy adjon, adjon, adjon és minket felhőtlenül boldoggá tegyen.

A természetet hajlamosak lehetünk „visszanyert anyai paradicsomként” kezelni, amelynek az a feladata, hogy adjon, adjon, adjon és minket felhőtlenül boldoggá tegyen.

Ezért is éljük meg a természeti környezet elvesztését ugyanúgy gyász formájában, mint amikor szeretettárgyainkat gyászoljuk. Az ezzel együtt járó önvád és a bűntudat jelen esetben teljesen jogos, mivel a természetet mi, emberek fosztottuk ki és tettük tönkre, és kérdéses, hogy maradt-e időnk a helyreállítására, miután a krízis hatására lassan felfedezzük, hogy a természet nem miattunk van, hanem minimum egyenrangú létezéspartnerünk.

A visszafordíthatatlan

Karl Jaspers német egzisztencialista filozófus (és nem mellesleg pszichiáter és pszichológus) határhelyzeteknek nevezi azokat a kritikus szituációkat, amikor elkerülhetetlenül szembesülnünk kell létezésünk megváltoztathatatlan feltételeivel. A szenvedés, a harc, a bűn és a halál olyan tapasztalatok, amelyek kikerülhetetlenül az élet részei, de mindig egy konkrét, kritikus szituációban válnak valósággá számunkra. A klímakatasztrófa az abszolút határhelyzet, ha végleg bekövetkezik, akkor az tényleg visszafordíthatatlan és helyrehozhatatlan, és – amennyiben nem cselekszünk összehangoltan – tényleg nincs tovább senki számára. Ennyiben különbözik a korábbi kataklizmáktól, mert egy természeti csapás vagy egy háború térben és időben többnyire behatárolt, és legalább annak a tudata megmarad, hogy más földrészek népcsoportjai és a jövendő korok emberei számára van még remény, hiszen a létezésünk alapját jelentő természet végeredményben megmarad. A klímakatasztrófa esetén ez az utolsó támasz is megszűnhet, és valóságos apokalipszis alakulhat ki. (Nem véletlen, hogy a klímakatasztrófa kapcsán egyesek „apokalipszis-szorongásról” beszélnek.)

A határhelyzet és a lélektani krízis azonban kettős természetű: ha nem „világosodunk meg” és nem cselekszünk, vagy tovább erőltetjük a csődállapothoz vezető álmegoldásokat, akkor megnyílik a lefelé vezető út.

Van azonban arra is lehetőség (jelen esetben sajnos minden évvel, hónappal és nappal kevesebb), hogy valódi önmagunkra találjunk, világ- és életszemléletünk megváltozzon, és autentikusabbá – és ezáltal reálisabbá – válhassunk, feladhassuk azokat az éretlen attitűdöket (egocentrizmus, önzés, mohóság, felelőtlenség), amelyek megakadályozzák a világban, így a természetben való helyünk igazi megértését. Ehhez azonban nem elég a Paul Watzlawickék által elsőfokúnak nevezett változás, ami a fennálló rendszer viszonyait igyekszik újrarendezni; itt már másodfokú változásra, tényleges rendszerváltásra van szükség.

Boldogak legyünk vagy szabadok

Ennek a „rendszerváltásnak” először is az egyén szintjén kell megvalósulnia. A pszichológia, a pszichoterápia részben azért jött létre a 20. században, hogy segítse az egyént a szabadságát akadályozó külső-belső tényezők elleni küzdelemben. A pszichológia ezért „lázadó” tudománynak számított, mivel az ember emancipációját tekintette fő céljának, ami gyakran ellentétes a társadalom, a hatalom céljaival. Nem véletlen, hogy a totalitárius rendszerek mindig is üldözték a pszichológia tudományát, vagy csak a saját céljaikra felhasználható részét tűrték meg. A 21. századra azonban szemlátomást megváltozott a helyzet; ez a – Jürgen Habermas német filozófus kifejezésével élve – emancipatorikus megismerés-érdek a piacosított pszichológiában javarészt átadta a helyét a technikai és gyakorlati megismerés-érdekeknek. A mindennapi fogyasztási cikké vált pszichológia sok tekintetben korunk „boldogságiparának” részévé vált, szemléletével és módszereivel azt támogatja, hogy az ember a jelenlegi berendezkedés keretein belül, azt nem megkérdőjelezve megtalálja a saját „boldogságát”. A boldogság eme – sokszor külsődlegességek nyomán elnyert – formája azonban könnyen vakká és nem-autentikussá tehet minket, többek közt azért, mert a szenvedés mielőbbi kiiktatásával jön létre, ami pedig a határhelyzet megtapasztalásához és elsajátításához, önmagunkká és tudatossá válásunkhoz elengedhetetlen. A pszichológiának, a pszichoterápiának ezért nem az a feladata – írja az egzisztenciális pszichológus Viktor Frankl –, hogy azonnal és bármi áron megszabadítson a szenvedéstől,

hanem az, hogy „megtanítson” szenvedni, hiszen csak ennek hatására szembesül az ember az értelemre irányuló kérdéssel.

Ez pedig jelenleg ismét elsőrendűvé vált, és a megoldás biztosan nem a hedonizmus fokozása, hanem a korlátlan vágykielégítésről való lemondás és a felelősségérzet növekedése lesz, vagyis ugrás a kierkegaard-i esztétikai stádiumból („az életet élvezni kell”) az etikai stádiumba („abszolúte önmagamat választom, ebben áll szabadságom, és ezzel tételezem az abszolút különbséget jó és rossz között”). A társadalmi-hatalmi rendszerek szintjének változása azonban ugyanennyire szükségszerű.

Az anarchia nem káosz

Nagyon feltűnő, hogy az autoriter politikai rendszerek (minimum) patológiásan nárcisztikus vezetői mennyire ellenségesen, kizsákmányoló módon viszonyulnak a természethez, és mennyire nem tartják szívügyüknek a környezet védelmét; úgy tűnik, legszívesebben mindent kivágnának, lebetonoznának, beépítenének, kisajátítanának, pénzzé tennének. Elég valószínű, hogy személyes kapcsolati mintázataik, amit az egocentrizmus, az empátiahiány, a fokozott kontrolligény, a másik kihasználása és autonómiájának semmibe vétele jellemez, a természethez való viszonyunkat is alapjaiban meghatározzák.

Hogy elkerüljük a katasztrófát, napjainkban már másodfokú változásra, tényleges rendszerváltásra van szükség.

Azonban ezek az attitűdök nemcsak a vezetőkre, hanem magukra a politikai uralomra épülő rendszerekre is jellemzőek, ezért az ezen a szinten bekövetkező „rendszerváltás” nélkül nehezen képzelhető el a klímakatasztrófával való hatékony szembenézés.

A megoldás pedig nem lehet más hosszú távon, mint a fogyasztói kapitalizmus dekonstrukciója és ökológiai gondolkodás középpontba helyezése.

Az úgynevezett ökoanarchizmus klasszikusa, Murray Bookchin ezt nagyon korán felismerte, és már 1980-ban így fogalmazott: „Ameddig meg nem változtatjuk a társadalom legelemibb viszonyait – különösképpen ami a férfiak és nők, felnőttek és gyerekek, a fehérek és más bőrszínűek, a heteroszexuálisok és melegek között van (a lista meglehetősen tekintélyes) – addig a társadalomban jelen lesz az uralom, még ha az egy szocialisztikus ‘osztálynélküli’ és ‘kizsákmányolásmentes’ társadalom is. Még akkor is tele lesz hierarchiával, ha épp valamiféle ‘népi demokrácia’, ‘szocializmus’, ‘a természeti erőforrások közösségi tulajdona’ kétséges értékeit ünnepli. Amíg a hierarchia fennáll, amíg a parancsolás szervezi meg az emberiséget az elitek rendszere körül, a természet uralom alá hajtásának terve továbbra is létezni fog és elkerülhetetlenül az ökológiai megsemmisülés felé vezeti a Földet.” (Forrás: Wikipédia). Az anarchizmus szó ne tévesszen meg senkit. Ahogyan a Tankcsapda zenekar is megénekelte már évekkel ezelőtt, az nem káosz, hanem hatalom nélküli rend, vagyis a horizontálisan tagolt társadalom egyes szektorainak fölérendelt, saját érdekeit követő politikai hatalom nélküli önszabályozása, ami megszünteti az ökológiai katasztrófa felé vezető hierarchikus uralmat.  

Borítókép: Jean Michel Jarré Oxygen című albumának illusztrációja.