A világjárvány miatt kialakult krízishelyzetben a pszichológus szakmának még fontosabb szerepe és nagyobb felelőssége van, mint eddig. Újabb és újabb kezdeményezések indulnak, mindenki segíteni szeretne, akár végzettségre való tekintet nélkül is. Új, Introspekció című rovatunkban a hazai pszichológia szaktekintélyeit kérdezzük aktuális, a pszichológus szakmát érintő kérdésekben. Prof. Dr. Bagdy Emőkével beszélgettünk a pszichológusok társadalmi felelősségvállalásáról, a szakmai korlátokról és a járvány kapcsán felmerülő etikai kérdésekről. Interjúnk.

Mit gondol a pszichológusok társadalmi felelősségvállalásáról a koronavírus kapcsán?

A magyar alkalmazott pszichológia sorsának több mint tanúja, élményrészese voltam és vagyok. A pszichológiának sajnos nem sikerült a méltó helyet megkapnia az élet egyetlen területén sem, legfőképp az egészség szolgálatában. Alig van 200-nál több státusz a hivatalos egészségügyben. Nincs pénz a lelkiállapot gondozására, nincs helyünk a „betegségügyként” működő egészségügyben. Sok százan kényszervállalkozók a szabad piacon, ahol sok más „segítő szakma” lépett fel vetélytársként, noha a legmagasabb képzettség és leghosszabb tanulmányi idő egy „pszichoterapeutáé”. A lélekgyógyító pszichológus számára (3+2)+4+3 év, a diploma öt éve után négy év klinikusi és három év pszichoterápiás szakvizsgaidő kötelező.

Magyarországon mindenki „ért” a pszichológiához, mert nincs még egy alaprendelet sem, hogy ki a pszichológus és mit csinálhat a különféle képzettségi fokozatai szerint.

A többi segítő szakmának sincs tevékenységi meghatározottsága, teszi, amit akar. Ilyen feltételek között ütött be a vírus, amely a szakmát nem úgy érte el, mint egységes szakmai közösséget, amelyben konszenzus alapján szervezett segítséget lehetne adni. Hivatalosan a Magyar Orvosi Kamarához kötelezett mintegy ezer szakember képviselné a 15 ezer főből álló magyar pszichológus szakmát, ha erre képes volna, de keveseket ér el, nincs érdekközösség sem. Nincs más

fórumunk, mint a Magyar Pszichológiai Társaság, amelynek Katasztrófa Pszichológiai Szekciója azonnal cselekvési tervet alkotott és tett közzé, de csak azt a kétezer pszichológust érte el, akik tagjai a szakmai társaságnak.

A járvány kapcsán számos pro bono mentális segítői kezdeményezés is elindult. Mi a véleménye ezekről?

A közös fellépést is spontán öntevékeny kezdeményezés indította el, így jött létre többek közt a pszi.hu elérhetősége, amelybe a Facebookon rövid idő alatt – szakképzettségtől függetlenül – mintegy 150 pszichológus ajánlkozott be krízisintervenciós munkára. Itt egy hét alatt kialakult a tevékenységi keretek belső szabályzata, Facebookos levelezés, kommentek, tanakodás

eredményeképpen. Aki tényleg diplomás pszichológus (és ők azok), tudják, hogy a krízisintervenció pontosan meghatározott tevékenység, és nem pszichoterápia. Viszont a szakma tudja, hogy ha a segítő kapcsolatban többre van szükség (és ezt felismeri, mert megtanulta), akkor átirányítja kompetens szak-pszichoterapeutához vagy szükség esetén pszichiáterhez. Csakhogy még egy egyszerű névjegyzéke sincs a magyar pszichológusoknak, nemhogy közhiteles nyilvántartás lenne, vagy ami még fontosabb, érdekképviseleti Kamara. Hová küldjük a rászorulót? Szanaszét vagyunk, szabályozatlanul, ahol pedig szabályoztak, ott erősen korlátozták is a beavatkozási területünket.

A hazai széttagoltságból eredő – mondjuk ki! – káoszban magam is a személyes szakmai lelkiismeretem szerint jártam el és teszem a dolgom. Pszichoterapeuta végzettségemmel a Pszichoszomatikus Ambulancia munkatársa és szakmai szupervizora vagyok. A pszichológusok között is korán megindultak a spontán segítségnyújtási felajánlások. Többen idejük egy részében önzetlenül nyitott időkeretet adtak meg a pszichológiai segítséget kérőknek, de ez magánügyként jelent meg. Ebben a személyes vállalási keretben adtam én is közzé azt a preventív, a szorongás és lelki feszültségek szabályozására rávezető, öt részes, lelki erőnlét és karbantartás célját szolgáló Pszichofitness gyakorlatsorozatot, amely szabadon letölthető a saját Youtube csatornámról, a Facebookról és a Pszichoszomatikus Ambulancia honlapjáról.  A saját csatornámon is díjtalanul lehet sokféle pszichológiai témában előadásokat hallgatni, mintegy 240, tematikusan csoportosított előadás érhető ott el.

Mit gondol a tapasztalatlan segítségnyújtásról?

Gondoljuk csak el, akinek se diplomája, se elemi szintű tudása nincs arról, mit szabad és mit nem, vagy aki fel sem tudja ismerni, milyen szituatív szorongásról vagy súlyos betegségi állapotról van szó, az vajon hogyan segít? A laikus jóindulat nagyon kétélű, a szavak meg is betegíthetnek, ha még azt sem tudjuk, mit NE mondjunk semmiképp. Most a nagy altruisztikus buzgásban sok a kínálkozó segítség, és nem dönthető el, milyen ezeknek a segítő intervencióknak a haszna vagy kára.

A jelenlegi helyzetben a pszichológusok munkavégzése is megváltozott. A személyes kapcsolatot felváltotta az online együttműködés. Mit gondol az online terápiás térről? Hogyan közelítsük meg felelősen ezt a kérdést?

Magánintézményben mostanság szabályosan Skype terápiák folynak, ezt teszem magam is. Az életrend és szakmai szabályok nem változtak, a számlázás is elektronikusan zajlik. Tudomásom szerint máshol is, ahol ÁNTSZ által engedélyezett pszichoterápiás rendelés működik. Csakhogy sok az engedély nélkül működő, vagy más tevékenységre kiváltott engedéllyel működő rendelő. Mégis, bízzunk a szakmai nívó képviseletében, ez felelősség, és szakmai eskünk kötelez.

Kötelesek-e a pszichológusok, a pszichológiai kutatások tanulságai alapján, iránymutatást adni morális dilemmák esetén?

Nem szólhatok „a pszichológusok” nevében, csak annyit, amit fentebb tettem. Ebben a világválságban minden pszichológus saját szakmai identitásának és világnézeti hovatartozásának tükrében tud állást foglalni, ha ezt vállalja. Nem tudom, hogy ki mennyire áll készen erre. A szekularizáció által elvallástalanodott világban az a szakmai konszenzus, hogy kinek-kinek tisztelve saját világnézetét, nem pasztorálpszichológiát képviselünk – ezt a lelkészek teszik, ha megtanulták –, hanem a gyakorlati pszichológia törvényei szerint dolgozunk.

Mivel mégis tudjuk, hogy az ember spirituális lény is, nem csak testi-lelki és kapcsolati (más néven bio-pszicho-szociális), és a pszichológia negyedik erőiránya a transzperszonális (spirituális) pszichológiai éppen ezt képviseli (a pszichoanalízis, a behaviorizmus és a humanisztikus pszichológia a három előző erőirány), ezért léteznek olyan magyar pszichológusok, akik személyesen is elkötelezettek és ebben a szemléletben gondolkodnak az emberről. A hazai cselekvő segítés hivatalos módszertana azonban a kognitív-viselkedéspszichológiai (behavior alapú) irányzatot hangsúlyozza. A pszichoterápiás világ gazdag, másféle paradigmán nyugvó irányzatai hazánkban szakmai egyesületek keretében működnek, belsőleg önszabályozottan. Nagy a szakadék ma is a mainstream, azaz az egyetemi, tudományos pszichológia és a szabályozatlan alkalmazott lélektani területek között, még a szakmai berkeken belül is.  Azon túl pedig őskáosz uralkodik. Csak az nem „pszichológus”, aki nem akar az lenni. Bűntelenül, kontroll nélkül csinálhat bármit, kereshet vele kedvére, és hát kit ellenőrizzenek? A pszichológia, mint szakma nincs meghatározva, nincs tevékenységi szabályzatunk. Ha mindezek keretébe helyezi kérdéseit, sajátos válaszok is születhetnek.

Hogyan látja Ön ezt a mostani válságot?

Ahogy kétszáz éve a pestis, száz éve a spanyolnátha, most ez a világjárvány tart tükröt elénk: ahogyan élünk, az már nem vihető tovább. A világerők – hatalom és szeretet, mint életelvek – kölcsönkapcsolata beteg. Ha a világalakító emberi (politikai, gazdasági hatalom-megosztási) tevékenységet nem hatja át a szeretet-erő (ez a „humán" erő a felelősség, az élet-etika, az élet-törvény tisztelete, a „tudás-hatalomnak” az emberi élet nemesítésére fordított szolgálata), akkor elvadul a hatalom, és ember-, illetve életellenes utakon pusztító erőként jelenik meg. A külvilágot és a belvilágot, azaz a környezetet és a lelkeket is pusztítja vakon és felelőtlenül.  Az egyensúlyvesztés mintegy háromszáz éve indult el, a „felvilágosodás” az észt helyezte a trónra és az individuumot állította a középpontba. A tudomány, mint termelőerő fölé a pénz, mint legfőbb mammon került. Istent a szekularizáció letaszította az életszabályokat meghatározó trónjáról, a pénz-isten megfertőzte a humán értékvilágot. Az értékválságban a régi humán értékeket elvetettük (posztmodern nihilizmus), újakat nem tettünk a konszenzusos helyre (etikai relativizmus).

Munka és magánélet egyensúlya is megbomlott, a munka világa „bekebelezte” a boldogságfészekként létező családi életet.

A „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás” helyére a 12 óra munka és alig család, alig közösség került. Megbetegedett a család, szerkezetileg és működésében is. Így betegedett meg az ember is. Az élet magasabb, spirituális értelme nélkül kilátástalanná válik és depresszióba süllyed, ez ma világméretű probléma, amiképp világméretű az önpusztító életmód is (hedonizmus, röpke gyors örömök keresése, drogbódulat, alkohol stb.).

Mi lenne Ön szerint a gyógyulás útja?

Az „embertelenedés” foka súlyos. A mammon éhségét csak a pénz elégíti ki, a vallások ereje meggyengült, a növekvő spirituális elfojtás és tagadás száz éve materiális, földhözragadt ember-eszményeket „termelt ki". Planetáris modus vivendire van szükség, a Globust kell emberiesíteni, emberszolgáló „gyógymódokat” kimunkálva. A globalizációs konzumizmusban legkérdésesebb szerintem valamilyen emberközpontú közmegegyezés kimunkálási lehetősége. Ez egyelőre megválaszolhatatlan, talán majd akkor, ha a kimeneti tisztulásra rá lehet látni. Ez pedig – úgy vélem – jövőjósló erejű lesz.

•••

Új, Introspekció című rovatunkban pszichoterapeuták, oktatók, intézményvezetők és kutatók vegyesen szerepelnek beszélgetőpartnereink között. Célunk, hogy gondolataik útmutatóként szolgáljanak pályakezdő vagy már tapasztalt pszichológus kollégáinknak, de jelenthetik egy-egy szakmai párbeszéd, vita kiindulópontját. Így örömmel fogadjuk az Introspekció rovat cikkeire érkező válaszokat, hozzáfűzéseket Facebook oldalunkon vagy e-mailben.