A viselkedés szerepe az egészség megőrzésében – az egészségmagatartás pszichológiája

Napjainkra tudományosan alátámasztott tényként kezeljük, hogy a pszichés tényezőknek, a viselkedésnek, illetve a különböző magatartásformáknak meghatározó szerepe van az egészségi állapotunk alakulásában. A viselkedéses és a pszichoszociális tényezők kiemelt jelentősége – többek között – abban is megmutatkozik, hogy a genetikai, illetve az alkati adottságokból származó rizikófaktorokhoz képest könnyebben módosíthatók, korrigálhatók az egészség fenntartása érdekében. Cikkünkben az egészségmagatartás főbb pszichológiai vonatkozásait mutatjuk be röviden, az egészségünkkel kapcsolatos döntéshozatal folyamatára fókuszálva.

Harrys és Gutten (1979) megfogalmazása szerint egészségmagatartásnak tekinthetünk minden olyan viselkedést, amit az egyén azzal a céllal végez, hogy védje, fejlessze és fenntartsa az egészségét, függetlenül attól, hogy milyennek észleli az egészségi állapotát, illetve attól, hogy az adott viselkedés célravezető-e. Ha tágabb értelemben tekintünk az egészségi állapotot befolyásoló magatartásformákra, akkor el kell különítenünk az egészség szempontjából kedvezőnek, illetve kedvezőtlennek tartott viselkedésformákat. Az egészséget kedvező irányba befolyásoló magatartások két fő dimenzió mentén jellemezhetők: Egyrészt az egyszerű, könnyen végrehajtható vagy összetett, komolyabb erőfeszítéssel, esetleg kellemetlenséggel is járó magatartások dimenziójával, másrészt pedig az adott viselkedés megkívánt gyakoriságának dimenziójával. Könnyen végrehajtható, nem túlságosan megterhelő egészségmagatartás például a védőoltások beadatása vagy a rutineljárásban lefolytatott szűrővizsgálatokon való részvétel. Nagyobb erőfeszítést igénylő tevékenységek például a rendszeres testedzés megvalósítása vagy az étkezési szokások megváltoztatása. Gyakoriság tekintetében pedig beszélhetünk az egyszeri, illetve az időnkénti ismétlést igénylő egészségvédő tevékenységekről, valamint a gyakran vagy folyamatosan végzendő cselekvésekről.

Az egészségpszichológia elméletalkotói számos magyarázó modellt alkottak az egészségmagatartás tekintetében. Ezek közül az egyik legismertebb a Rosenstock nevéhez köthető egészséghiedelem-modell, amely eredetileg arra kereste a választ, hogy az emberek viszonylag jelentős része miért nem veszi igénybe az ingyenesen elérhető szűrővizsgálatokat. A modellt később átdolgozták, így alkalmassá vált az egészségviselkedés és a betegség kialakulásakor az orvossal való együttműködési készség értelmezésére is.

Az egészséghiedelem-modell szerint

az egészségmagatartás fő meghatározója az egyének hiedelme a veszélyeztetettségük valószínűségéről, súlyosságáról, valamint a javasolt cselekvés előnyeiről és akadályairól.

Eszerint tehát az egészségvédő viselkedés főbb meghatározói:

• Észlelt hajlam: az egyén mennyire tartja valószínűnek, hogy hajlamos egy adott betegségre.
• Észlelt fenyegetettség: mennyire tartja súlyosnak a betegség bekövetkeztével járó fizikai, szociális, gazdasági következményeket az érintett.
• Észlelt nyereség: az egyén milyen előnyöket vár az egészségvédő viselkedés tanúsításától, azaz hogyan vélekedik a javasolt tevékenység hatékonyságáról.
• Észlelt „költség”: milyen anyagi, gyakorlati és pszichés akadályokba, nehézségekbe ütközik a megkívánt viselkedés, tevékenység megvalósítása.
• Az egyén milyen mértékben rendelkezik az akcióra késztető jelzésekkel, amelyek származhatnak a közérzet változásából, tömegkommunikációs eszközökből, társas kapcsolati interakciókból.
• További befolyásoló tényezőt jelenthetnek az etnikai, szociális és a személyiségben rejlő faktorok.

A hiedelem-modell módosított változata a konfliktuselméleti-modell, amelynek az az alapfeltevése, hogy a betegség vagy a betegségre való hajlam konfliktusforrást képez. Ebben a konfliktushelyzetben az egészség megőrzése vagy helyreállítása érdekében szükségessé váló – erőfeszítéssel járó – kellemetlenség elviselése az élet veszélyeztetésének vállalásával áll szemben. A fenti konfliktushelyzet okozta stressz jelentős mértékben akadályozhatja a racionális döntéshozatalt.

Az egészséggel kapcsolatos döntéseink rendszerint több fázison keresztül születnek meg.

1. Első lépésként megkérdőjelezzük a jelenlegi viselkedésünket, amit aztán fenntartunk, nem veszünk tudomást a veszélyről vagy továbblépünk a következő fázisba.
2. Alternatív megoldásokat kereshetünk.
3. Mérlegeljük az alternatívákat és választunk közülük.
4. Elköteleződünk a választott megoldás mellett és igyekszünk azt elfogadtatni a környezetünkkel is.
5. Ha teljesen elköteleződünk a döntésünk mellett, akkor várhatóan ki fogunk tartani az esetleges negatív visszajelzések ellenére is.

A fenti döntési folyamat azonban bármelyik szakaszban megrekedhet, hiszen

előfordulhat, hogy minden lehetséges alternatíva csak jelentős anyagi, kapcsolati vagy egyéb terhek vállalásával valósítható meg.

A háttérben meghúzódó konfliktus, illetve maga a döntési helyzet is erős szorongással járhat, ami megnehezítheti a racionális értékelést, a választást és az elköteleződést egyaránt.

A döntéssel összefüggő konfliktus kimenetelét befolyásolja a kockázat, a remény és az időnyomás. A konfliktus átélésének hiánya esetén az egyén nem észleli életmódja kockázatait és várhatóan nem is fog változtatni a viselkedésén. Ha az érintett személy súlyosan kockázatosnak ítéli a viselkedésmódját, de talál olyan alternatív megoldást, ami kivédi a kockázatot, és amelyhez alkalmazkodni is tud, akkor jelentős viselkedésmódosulásra lehet számítani. Defenzív (védekező) elkerülés jellemzi azt a személyt, aki úgy véli, hogy súlyos kockázattal járó helyzetbe került, de ez a kockázat akkor sem fog csökkenni, ha változtat a jelenlegi életmódján. Ilyenkor a halogatás, a felelősségvállalás áthárítása, esetleg a tagadással történő reagálás lesz a jellemző viszonyulás. Ha az egyén az előzőekhez hasonlóan úgy érzi, hogy helyzete súlyos, és ráadásul időszűkében is van, ez további stresszt fog a számára jelenteni, a megoldáskeresése pedig kapkodóvá válik és várhatóan olyan alternatívát fog elfogadni, ami a pillanatnyi enyhülés reményével jár. A racionális döntéshozatal esélye tehát akkor a legvalószínűbb, ha az egyén úgy érzi, hogy – a súlyos kockázat ellenére is – idővel meg fogja találni a számára legmegfelelőbb megoldást.