Veled is előfordult már olyan, hogy teljesen mást gondoltál magadról, mint amit mások láttak belőled? Hogy a belső énedhez homlokegyenest más viselkedést kapcsoltál, mint ahhoz az alakhoz, akit a külvilág érzékelt? Miért marad rejtve legbelső természetünk? Hogyan élhetjük meg egységes én-élményünket úgy, hogy közben a világ valaki másnak lát bennünket? Miért fontos dolgoznunk személyiségünk integrálásán? Hova vezethet, ha örökké álarc mögött rejtőzünk?
Mindannyian hordozunk egy képet magunkról. Arról a belső énről, amit igazán a sajátunknak tekintünk. Természetünkből adódik, hogy ez nem teljesen egyezik azzal a képpel, amit a környezetünk irányába mutatunk. A jungiánus felfogás szerint ez a persona a szerep-személyiség. Egy olyan személyiségrész, amelynek elsődleges feladata az én védelme, a külvilágból érkező impulzusok megszűrése. Ideális esetben a persona egy olyan, belülről eredő arculat, amely képes idomulni környezetünkhöz, de amivel képesek vagyunk azonosulni is. Azonban ha ez csak egy rugalmatlan maszk, amit kívülről kényszerítünk magunkra, akkor az hosszú távon az
én integrálásának zavarához vezethet.
Kamaszkori buktatók
A kamaszkor a személyiség fejlődésének kiemelten fontos időszaka. Az ezt megelőző 7-13 éves korig terjedő szakaszban megtanuljuk szüleinktől, kortársainktól, hogy mi az elvárt viselkedés, mik a megbecsült készségek, de kamaszkorban derül ki, hogy valóban tudjuk-e hasznosítani a tanultakat. Erikson pszichoszociális rendszere alapján ebben a szakaszban dől el, hogy képesek vagyunk-e a társas közegbe való beilleszkedésre, a mások által elfogadott, de én-azonos identitás kialakítására.
Ez az életszakasz sok nehézséget rejt magában. Megkezdődik a szülőkről történő leválás, és az
elsődleges minta követése átfordul egyfajta tagadásba,
szembenállásba. Sokszor a fiatal ráérez a szülők rejtett, meg nem valósított álmaira és céljaira, és azokat kezdi eszményíteni. Emellett új példaképeket választ magának, kitalált hősöket vagy csodált kortársakat, akikre hasonlítana, akikkel azonosulni akar. Megesik, hogy ez a belső átalakulás kívülről rejtve marad, mert a megszokott közegben a fiatal nem találja a módját annak, hogy megélje alakuló identitásának új jellemvonásait. Sokszor élethelyzet-változás, iskolaváltás, vagy egy teljesen új társaság szükséges ahhoz, hogy ezek a belső folyamatok a felszínre törjenek.
Riasztó átalakulások
Ezek az átalakulások gyakran ijesztően hatnak. Változás áll be az öltözködésben, hajviseletben, beszédstílusban. Megnő a kortárs csoportok hatásának, jelentőségének szerepe. Ilyenkor olyan befogadó, elfogadó közegre van szükség, amely kompenzálja a lázadó magatartás okozta otthoni vitákat. Ezt megadhatja egy új társaság, egy elfogadó közeg. Ha azonban a csoporthoz való tartozás miatt olyan viselkedési formákat is magunkra vállalunk, amivel valójában nem tudunk azonosulni, akkor egy olyan
álarc mögé kényszerítjük magunkat,
amely megint csak megnehezíti az én-azonosság megélését. Nincs könnyű dolgunk.
Elfogadni és megőrizni belső énképünket, úgy hogy közben megfeleljünk a társas kritikának, és az elvárásoknak valóban nehéz. Hogyan lehetséges mindez? Cikksorozatunk második részéből egy szemléletes esettanulmányon keresztül megtudhatod.
Székács Zsófia tanácsadó pszichológus, a Lisznyai Pszicho-Műhely munkatársa.
