Mindig megérintő, ugyanakkor érdekes és hasznos is, amikor egy mentális zavarról valaki olyan nyilatkozik, aki érintett is benne. Egy friss tanulmányban olyan embereket kérdeztek meg, akik számára a társas kapcsolatok az egyik legnagyobb nehézséget jelentik az életben – elkerülő személyiségzavarral küzdők engedtek betekintést belső világukba.

Az elkerülő személyiségzavar (avoidant personality disorder – AVPD) talán a kevésbé közismert személyiségzavarok közé tartozik, azonban hasonlóképpen megnehezíti az érintettek életét, mint más személyiségzavarok.

Mi az az elkerülő személyiségzavar?

A pszichiáterek a mentális zavarokat osztályozó legújabb rendszerben, a DSM 5-ben a következőképp definiálják az elkerülő személyiségzavart: „Fiatal felnőttkortól kezdve számos különféle helyzetben megnyilvánuló társas gátoltság, meg nem felelés érzés és a negatív megítéléssel szembeni túlérzékenység mindent átható mintázata, amit az alábbiak közül négy vagy több jelez:

  1. A kritikától, helytelenítéstől és visszautasítástól való félelme miatt kerüli a jelentősebb interperszonális kontaktussal járó foglalkozásokat.

  2. Önmagát társasan alkalmatlannak, személyesen nem rokonszenvesnek és másokhoz képest alacsonyabb rendűnek tartja.

  3. Vonakodik másokkal kapcsolatba kerülni, hacsak nem biztos benne, hogy kedvelni fogják.

  4. A bensőséges, bizalmas kapcsolatokban visszafogott és zárkózott, mert fél, hogy megszégyenül vagy nevetségessé válik.

  5. Túlzottan sokat foglalkozik azzal, hogy társas helyzetekben kritizálják vagy visszautasítják.

  6. Meg nem felelés érzése miatt új interperszonális helyzetben gátlásos.

  7. Szokatlanul vonakodó az új tevékenységek elkezdésével járó személyes kockázatvállalással, mivel ezek zavarba hozhatják.”

Látjuk tehát, hogy a pszichiátria miként definiálja a zavart, azonban mindig érdekfeszítő és terápiás szempontból is releváns kérdés, hogy az érintettek maguk miként tekintenek önmagukra. Épp ennek kívántak utánajárni egy friss tanulmányban – írja a Research Digest. Kristin D. Sørensena pszichológus két alkalommal interjúvolt meg 15 olyan embert, akik járóbetegként vettek részt kezelésben az elkerülő személyiségzavaruk miatt. A résztvevők többsége nő volt, átlagosan 33 évesek, és mindannyian munkanélküliek. A kutató szerint az interjúk szépen visszaadták azt az ambivalens viszonyulást, ahogyan ezek az emberek vágynak a közelségre, mégis megijednek, ha közel kerülnek valakihez, vagy ahogyan biztonságban érzik magukat egyedül, egészen addig, míg aztán mégis elvesznek ebben az egyedüllétben.

Se vele, se nélküle

Az elbeszélések alapján a résztvevők életét megkeserítő nehézségek két fő témába szerveződtek. Az elsőt a kutatók „félelem és vágyakozás” jeligével illették. Ez magában foglalta a résztvevőknek azt a problémáját, hogy társas helyzetben nehezükre esik normálisnak érezni magukat, és szükségét érzik annak, hogy valódi énjüket egyfajta maszkkal rejtsék el a külvilág elől. Az egyik férfi, Steve például arról számolt be, hogy számára rengeteg energiát emészt fel az, hogy megpróbálja elkerülni, hogy hülyét csináljon magából mások előtt, és normálisnak látszódjon. Mindez azonban magával hozza azt az érzést ezeknél az embereknél, hogy a környezete nem ismeri őket igazán. Lily a következőt mondta: „Sohasem éreztem úgy, hogy valaki teljes valómban látna és értene. Még az anyám részéről sem éreztem ezt. Úgy érzem, sosem szerettek.” Volt azonban néhány ritka kivétel: például az egyik résztvevő arról beszélt, hogy autentikusnak és valódinak érzi az életét, amikor a lánya társaságában lehet, de ezzel kapcsolatban mások azt is elmondták, hogy a gyerekek felnövekedésével azonnal visszatért a szokásos bizonytalanságérzésük.

Egy további kardinális problémaként kristályosodott ki az a rettegés, melyet az elkerülő személyiségzavarban szenvedők akkor éreznek, amikor érzelmileg közel kerülhetnének valakihez.

„Borzasztóan gyanakvó vagyok az emberekkel szemben. Vajon mik a szándékaik? Lehet, hogy rendesnek látszanak, de mi arra a biztosíték, hogy tényleg így van?"

Ilyen félelmek mellett a társas kapcsolódásaik gyakran kimerülnek az e-mail és SMS használatban, amikor pedig személyes találkozásra kerül sor, lehetőleg kerülik a szemkontaktust, és nem érzik jól magukat a helyzetben. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy jól éreznék magukat egyedül – az egyedüllét hamar fojtogató magányba fordul, és ilyenkor olyan gondolatok is könnyen felüthetik a fejüket, miszerint örökre egyedül maradnak. A kialakult helyzettel szemben aztán gyakran számítógépes játékok és a zenehallgatás nyújtanak ideiglenes és nem kielégítő menedéket, vagy jobb esetben valamilyen sport, esetleg egy hobbi az, ami segít megküzdeni. Azonban a kezdeti megkönnyebbülés hamar szertefoszlik, amint a bénító gondolatok ismét betörnek a tudatba – írják a tanulmányban.

Álarc mögé bújva

A nehézségek másik fő csoportját a „kételkedő-én” névre keresztelték a kutatók, ami arra utal, hogy az elkerülő személyiségzavarban szenvedők folyamatos bizonytalanságot éreznek saját magukkal, a személyükkel kapcsolatban. Másokat viszont hajlamosak úgy szemlélni, mint akiknek minden simán megy az életben, és semmi problémájuk sincs önmagukkal. Próbálják megérteni, hogy miért éreznek önmagukkal kapcsolatban máshogy, és hogy miből fakad a saját bizonytalanságérzésük, de többnyire sajnos sikertelen ez a törekvés. „Mindig őrlődök valamin magamban, és sosem csillapszik a gondolataim zakatolása, de képtelen vagyok válaszokat adni magamnak” – mondta az egyik résztvevő.

Az elkerülő személyiségvarral élők számára a társas helyzetek megoldhatatlan kihívásoknak tűnhetnek.

A más emberek előtti állandó színjátszás könnyen azt az érzést kelti, mintha valójában részt sem vennének az interperszonális találkozásokban, és egyfajta érzelmi kiüresedettséget hoz magával. Eva így fogalmazott:

„Tudom, hogy élvezni kellene ezeket a találkozókat, de őszintén szólva, semmit sem érzek”.

Ráadásul az éveken keresztül hordott álarc ráéghet az illető arcára, és az elkerülő személy lassan azt is elfelejti, hogy kit is rejt ténylegesen a maszk, tehát hogy ki is ő valójában. „Olyan, mintha nem ismerném magam többé” – így Amanda. Természetesen ezek az emberek is tudják jól érezni magukat, például többen meséltek arról, hogy a természetben végzett fizikai aktivitás egészen felszabadító hatással van rájuk. „Amikor megmászok egy hegyet és felérek a csúcsra, úgy érzem, végre szabad vagyok” – mondta Elsa.

A kutatók így összegeznek: ezek az emberek rengeteget foglalkoznak magukkal, sokat reflektálnak magukra, azonban ez negatív hatással van mindennapjaikra és az életvezetésük minőségére. Súlyos hiányállapotokat élnek meg, például a valahová tartozás, az érzelmi kötődés és az intimitás terén. Egy ördögi kör alakul ki, hiszen a másokkal szembeni gyanakvás és bizalmatlanság miatt elszeparálódnak és visszavonulnak a külvilágtól, ezáltal azonban megfosztódnak a pozitív társas élményektől, és nem fognak tudni az addig megszokottól más válaszokat adni maguknak az őket nyomasztó kérdésekre.

Mi segíthet?

Sørensena és kollégái a tanulmányukra reflektálva rámutatnak, hogy az elkerülő személyiségzavarban szenvedőknél még hangsúlyosabb szerepe lehet egy meleg, bizalmas, kiszámítható és elfogadó terápiás kapcsolatnak, mint más kliensek esetében. Egy jó terápiás kapcsolat korrektív emocionális élményt nyújthat azáltal, hogy az AVPD-vel küzdők úgy érezhetik, valaki megérti és elfogadja őket. Azt is hozzáteszik, hogy egy szakember által kísért reflektív folyamatban, mint amilyen a pszichoterápia is, a páciensnek lehetősége nyílik lassanként megérteni, hogy miért okoz neki akkora nehézséget az, ami másoknak teljesen természetes. Ennek a megértésnek a birtokában aztán nagyobb hajlandóságot mutathatnak arra, hogy a szociális készségeiket fejleszthessék, és nagyobb elfogadással viseltethetnek az élet bizonytalanságaival szemben. Az AVPD kezelésére vonatkozó kutatások egyelőre gyerekcipőben járnak, de azt gondoljuk, hogy a kezelésben nagy szerepet kaphatnak szociális készségfejlesztő tréningek, illetve többek között a mentalizációval vagy az én-másik differenciálásával kapcsolatos elméleti megfontolások.

 

Előző cikkeinkben (itt és itt) már írtunk az elkerülő személyiségzavar, többek között annak kialakulásáról és a szociális fóbiától való elkülönítéséről is, érdemes lehet azokat az írásokat is elolvasni a témában. 

*Megjegyzés: az elkerülő személyiségzavar diagnózis felállítása alapos és árnyalt pszichiátriai kivizsgálás után történhet meg, ezért önmagában az, hogy ha valaki igaznak/részben igaznak érez magára vagy másokra vonatkozóan a fent megnevezett diagnosztikus kritériumok közül valamennyit, nem jelenti azt, hogy ő vagy az adott illető feltétlenül érintett is a zavarban. 

 

Forrás: Research Digest

Felhasznált szakirodalom: DSM referencia-kézikönyv a DSM-5 diagnosztikai kritériumaihoz (2013). Bp: Oriold és Társai