Amikor az otthon nem olyan édes – a hazai élet nehézségei külföld után

„Szerte nézett, s nem lelé. / Honját a hazában.” A külföldi élet után hazatérők számára más értelmezést nyerhetnek Kölcsey sorai. Gyakori jelenség, hogy hosszabb-rövidebb, idegen földön töltött idő után a hazatérő úgy érzi, nem találja a helyét a régi életében, nincs helye a szülővárosában és idegenné vált saját hazájában. Habár az élmény fájdalmas lehet, természetes, hogy ezt érezzük – cikkünkben körbejárjuk a hazatérés nehézségeit és tippeket adunk, hogy a kint töltött idő eredményeit hosszú távon is a leginkább a javunkra fordíthassuk.

Habár a hazatéréssel általában elsősorban a viszontlátás örömét, az édes otthon érzését asszociáljuk, a külföldi élet után könnyen lehet, hogy inkább egy kesernyés szájízünk van az otthonunkkal kapcsolatban. Fokozott kritikusság az anyaország hibáival szemben, honvágy egy otthon után, mely valójában nem az otthonunk, az az érzés, hogy nincs miről beszélgetni a legjobb barátainkkal – külföldi élet után ezek természetes érzések lehetnek.

Azonban mielőtt ennek okaiban elmélyednénk, lássuk először a külföldi tartózkodás tipikus érzelmi útját. Ennek az egyik legtalálóbb leírását a W-modell nyújtja. E modell szerint az idegen kultúrába érkezéskor az eufória dominál: ezt a szakaszt „mézesheteknek” tekinthetjük. Azonban a célország szokásait, különbségeit felfedezve az utazó egyre inkább bizonytalanná válik, a környezet nehezen értelmezhetősége és kiszámíthatatlansága szorongást okoz, elkezd hiányozni az otthoni, biztonságos közeg. Idővel viszont megtörténik a beilleszkedés. Ahogy új kapcsolatok alakulnak ki, otthonossá válik az idegen ország,

a szokások és gondolkodásmód kiismerésével nő a magabiztosság.

Jó eséllyel az utazó fog találni olyan értékeket is, melyeket esetleg hiányolt az anyaországban. A hazatéréskor így egy, az idegen országban megélt kulturális sokkhoz hasonlónak tűnő élmény alakul ki. Különösen fiatalokra jellemző annak megélése, hogy hiába mesélik el a külföldi élményeiket, a barátok, családtagok egyszerűen nem értik azt. Az idősebbek számára általában kevésbé intenzív a visszatérés nehézségeinek tapasztalata, de ők is kritikusabban szemlélik a jól ismert régi életüket: a hazai szokások, jól bevált gyakorlatok idegesítővé vagy feleslegesnek tűnővé válnak. Idővel azonban ez az élmény alábbhagy, szintetizálódnak a kint megszerzett élmények, beépülnek az otthoni élet egészébe, s egy gazdagabb személyiségként folytathatjuk új életünket a régi környezetben. Természetesen a W-modell lefolyása egyénenként változó, de még csak nem is szükségszerű az összes fázis megélése. Rengeteg faktor befolyásolja a kultúrközi élményeinket, például a kint töltött időtartam, a kulturális különbségek, a vendégországgal való azonosulás mértéke, az ott tapasztalt fogadtatás és az otthoniakkal való kapcsolat gyakorisága.

Habár a W-modellben sokan magukra ismerhetnek, fontos, hogy tudatában legyünk, hogy a szomorúság, elhagyatottság érzése egy normális folyamat része, ez a modell pusztán leíró, magyarázatot nem szolgáltat. Nan M. Sussman, a New York-i Egyetem professzora javasolt egy modellt, mely az átélt nehézségek mögöttes okait is feltárja.

Ahhoz, hogy ezt a modellt átlássuk, szükség van arra, hogy a kulturális identitás mibenlétét megértsük. A szociálpszichológiában bevett hasonlat a kultúrára a hal és a víz esete: az a közeg, melyben élünk, folyamatosan hatással van ránk, azonban olyan természetesnek vesszük, hogy gyakorlatilag fel sem ismerjük, hogy más is lehetne, mint ahogy a hal sem „veszi észre”, hogy vizes.

Sussman modelljének ez az első lépése: észrevesszük, hogy „vizesek vagyunk”. Az eddig alapvetőnek vett kulturális identitásunk tudatosodik, kiugróvá válik, mikor körül vagyunk véve kulturálisan tőlünk különböző emberekkel. Ha a saját identitásunkat veszélyben látjuk, akkor akár szélsőséges mértékben is ragaszkodhatunk hozzá – ezért is rendkívül fontos a vendégországunkban tapasztalt fogadtatás. Ezzel a folyamattal párhuzamosan kialakul egy új identitásunk: a „külföldi”, avagy „idegen” identitás.

E. Tory Higgins, a szociális kogníció kolumbiai szakértője szerint az önismeret mintegy automatikusan fejlődik olyan helyzetekben, mikor egy új környezethez kell adaptálódnunk. Ez egész pontosan a Sussman-féle modell következő lépése. Lassan elkezdünk viselkedésesen, kognitívan és – ezek következményeként – kulturális identitásunkban is alkalmazkodni új otthonunkhoz. Ennek a mértéke egyénenként eltérő, tekinthetjük egy skálának az eredeti kulturális szelfünk teljes megtartásától a „helyivé” válásig. Azt, hogy a kontinuum melyik végén fogunk elhelyezkedni, számtalan tényező befolyásolja. Egyet már említettünk – a vendégországunk fogadtatását. Ez mintegy „tükörként” működik: amennyiben azt látjuk, hogy a kulturális szelfünk elfogadásra kerül az ország lakói által, szívesebben igazítjuk a helyi normákhoz azt. Ezen kívül fontos, hogy mi a motivációnk a kintlétre: van-e egy konkrét elérendő célunk, s ha van, mennyire vagyunk motiváltak a beteljesítésére. Ha hiányzik az indíttatás, hogy sikerre vigyük a célunkat, akkor leragadhatunk az előző fázisban (a saját kulturális szelfünk kiugróságának felfedezésénél). Az hogy mennyire fontos számunkra, mennyire szerves része az önmagunkról alkotott képnek az eredeti kulturális identitásunk, szintén befolyásolja, mennyire leszünk képesek vagy hajlandóak változtatni rajta. Természetesen a kulturális rugalmasságunk is befolyásolja az alkalmazkodás sikerét: ha nem vagyunk képesek az új szokásokat lekövetni, esetleg még észre se vesszük, hogy mi az elvárt viselkedés, akkor kisebb eséllyel történik meg az alkalmazkodás. Elképzelhető azonban, hogy ha a vendégkultúránk lényegileg tér el a saját kultúránktól, egyszerűen nehéz megértenünk azt. Ilyenkor segít, ha van valaki mellettünk, aki a kultúra része, s mintegy „tolmácsolja” nekünk a számunkra furcsa kulturális vonásokat.

Ez a fázis rengeteg kihívást rejthet magában, mind az utazó, mind a vendégország számára.

Azonban ha sikerrel járunk az egymáshoz való alkalmazkodásban, az eredmény egy kulturálisan gazdagabb identitás, egy összetettebb énkép lesz.

Ezek után pedig érthetővé válik, miért nehéz a visszatérés az átformálódott kulturális identitásunkkal a régi környezetbe. A Sussman-féle modell a hazatérés négy lehetséges kimenetét írja le. Hazatéréskor az énképünk bizonytalansága különböző mértékeket ölthet. E bizonytalanság különböző szintjei más viselkedéses és identitásváltozásbeli eredményekkel járnak. A négy kimenetel megértéséhez a fentebb már említett két változót hívjuk segítségül: a hazai kulturális identitás fontosságát és a kulturális rugalmasságot. Amennyiben mindkettő alacsonyabb szintű, a hazatérő azt élheti meg, hogy kevésbé tartozik az otthoni kultúrához, „kevésbé magyar” (japán, kanadai, szír, stb.), mint előtte volt. Ezt nevezzük szubsztraktív (kivonódó) identitásnak. Amennyiben viszont az alacsony identitásfontossághoz magas kulturális rugalmasság járul, az úgynevezett additív (összeadódó) változás következik be. A hazatérő azt éli meg, hogy igénye van kapcsolatba lépni a vendégországa kultúrájával – keresi a lehetőségeket az onnan származókkal való kapcsolatra, a nyelv beszélésére, az ottani konyha ételeit készíti el, kulturális estekre jár stb. Létezik középút is az additív és a szubsztraktív között: ilyenkor mind a hazai identitás csökkenése s a kinti kultúra keresése jelen van.

A harmadik (az affirmatív) identitásra jellemző, hogy az otthoni kulturális identitás fontosságához alacsony rugalmasság társul. Ők többnyire kevésbé adaptálódnak az új lakóhelyhez, változás sem igazán következik be náluk. Így hazatéréskor őnáluk az eredeti identitásuk megerősödése történik, s többnyire nem is tapasztalnak negatív érzelmeket a visszaköltözéssel kapcsolatban.

Az utolsó, meglehetősen ritka, ám igen optimális típus pedig az interkulturális identitás. Ebben az esetben az utazó nem dobja el egyik identitását sem, hanem szintetizálja őket egy nagyobb egésszé: „világpolgárrá” válik, akik több kultúrában is otthon tudja érezni magát. Ez az identitásváltozás relatíve alacsony stresszel jár és könnyebb hazatérést tesz lehetővé. A hazatérő utazó szelfje gazdagabb, összetettebb lesz, s identitása stabil – természetesen szükséges hozzá egy magas fokú rugalmasság.

Vegyük észre azonban: az, hogy melyik identitásváltozás fog bekövetkezni, nem determinált, s akár ugyanannál az utazónál is más és más lehet más és más kultúrákhoz való alkalmazkodás esetén. Ahogy azt például már láttuk, a hazai kulturális identitás fontosságát befolyásolja a vendégországban tapasztalt fogadtatás. Amennyiben egy vendégország polgáraként szeretnénk segíteni az ide költözőnek, a legjobb, amit tehetünk, ha elfogadóan, érdeklődve állunk az ő kulturális szelfjéhez, ugyanis

ez fogja eredményezni az ő alkalmazkodását a mi kultúránkhoz.

Ha pedig mi magunk vagyunk a vendégek egy idegen kultúrában, akkor a legjobb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk a lehető legjobban megérteni, hogy a kultúra akár számunkra furcsa sajátosságai miből erednek.

Ha így teszünk, valószínűleg észrevétlenül változni fog a kulturális szelfünk. Kutatások szerint azonban mi magunk is elősegíthetjük, hogy ez ne okozzon akkora fájdalmat és nehézséget hazatéréskor. Az egyik legjobb ellenszer, ha még a kintlét alatt az új kultúra felfedezése mellett az otthoni kultúrához kötő kapcsolatok ápolására is időt szánunk. Ha a barátainknak nem egyszerre kell megbirkózniuk az identitásunkban bekövetkezett változásokkal, hanem lépésről lépésre, nekik is könnyebb lesz elfogadni az „új énünket”, s elkerülhetjük az elmagányosodást. A kapkodó hazatérés is rossz hatással van az ezzel kapcsolatos érzelmeinkre. Ha van lehetőségünk, szánjunk időt a minket vendégül látó kultúrától való búcsúzásra.

A kultúrközi élmények rendkívüli lehetőségeket rejtenek magukban.

A magától értetődőnek vett dolgok megkérdőjelezése közelebb visz minket ahhoz, amit valóban akarunk. Az új kihívásokhoz, helyzetekhez való alkalmazkodás az önismeret végtelen lehetőségét rejti magában. S ha nyitott kíváncsisággal állunk a fogadó országunk kultúrájához, de az otthonhoz kötő szálakat sem vágjuk el, akkor nemcsak a kint töltött időt tesszük kellemesebbé és értékesebbé, de hosszú távon is gazdagíthatjuk az önismeretünket, összetettebb énképünk alakul ki s az önbizalmunkat is nőhet.