Akárhány barátunk van, és akármennyire közelinek érezzük magunkhoz őket vagy a családunkat, időnként mindenkinek szembe kell néznie a magánnyal. Életünk során lehetnek olyan időszakok, amikor elszigetelődünk másoktól, vagy akár önmagunk bizonyos részeitől. Ezt a vissza-visszatérő érzést nevezi Irvin D. Yalom – az egyik legismertebb kortárs pszichoterapeuta – egzisztenciális elszigeteltségnek, a lét magányosságának. Mit is kell ez alatt érteni, és hogyan befolyásolja kapcsolatainkat?
Létezésünk elszigeteltsége arra a megváltoztathatatlan szakadékra utal, ami köztünk és életünk minden más szereplője között húzódik. Nem egyenlő a kapcsolatok hiányával vagy a belső elidegenedéssel. Sokkal inkább egy velünk született, a világtól és annak teremtményeitől való alapvető elszigeteltségről van szó.
A létezésbe mindenki egyedül lép be és egyedül távozik.
Yalom az alapvető „életproblémák” közé sorolja a magányt, amivel pusztán amiatt kell szembenéznünk, mert embernek születtünk. A végső problémák mindegyike mögött egzisztenciális konfliktus húzódik véleménye szerint, ami feloldásra vár. Ebben az esetben a konfliktus az abszolút elszigeteltségünk tudata és a nagyobb egészhez tartozás utáni vágyunk között feszül.
„Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.”
Gárdonyi Géza főhőse A láthatatlan ember című regényében a fenti idézettel igyekszik körbeírni, hogy bármennyire is szeretnénk magunkat megmutatni egy másik embernek, lehetetlenre vállalkozunk. Maradva a huszadik század eleji magyar irodalom alakjainál, akár Ady-t is idehozhatjuk, aki szintén valami hasonlót fájlalt 1909-ben.
Vagyok, mint minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség, Lidérces, messze fény, Lidérces, messze fény.
De jaj, nem tudok így maradni, Szeretném magam megmutatni, Hogy látva lássanak, Hogy látva lássanak.
Ebben még jobban tetten érhető a konfliktus. Szeretnénk kapcsolódni, szeretnénk, hogy igazán megismerjen minket valaki, ugyanakkor titkon érezzük, hogy ez egyben önmagunk feloldódásával járhat. Az egzisztenciális filozófia (és nyomában a pszichológia) szintén valami hasonlóra jutott, amikor paradox módon éppen a fejlődéssel magyarázza a létezés feloldhatatlan magányosságát. Személyiségünk kulcsa a folyamatos fejlődés gyerekkorunktól kezdve. Ez
a fejlődés azonban egyben szeparáció, egy olyan folyamat ami során különálló lénnyé válunk.
A felnőtté válás elkülönülést feltételez: autonómiát, önbizalmat, önállóságot, egyéniséget, saját személyiséget, függetlenséget. Fokozatosan kijelöljük a határokat önmagunk és a környezetünk között. A szeparáció és a felnőtté válás ára azonban az elszigetelődés. Erich Fromm Menekülés a szabadság elől című munkájában hasonló következtetésre jut. „Amikor azonban az ember individuummá vált, magára maradt, szembekerült a világ összes veszélyével és nyomasztó fenyegetéseivel.” Ahhoz tehát, hogy autonóm személlyé váljunk, vállalnunk kell az egzisztenciális elszigeteltséget, annak minden rettegésével és kiszolgáltatottságával. Ugyanakkor bármekkora közhely, az ember társas lény, szükségünk van másokra. Hogyan hathat az elszigeteltségből fakadó szorongás a kapcsolatainkra?
Mások szemében létezni
Az ember „egyetemes konfliktusa”, hogy szeretne önálló személyiséggé válni, ami viszont ijesztő magánnyal jár. A szembenállás legáltalánosabb feloldása a tagadás. Hajlamosak vagyunk ilyenkor azt gondolni, hogy ha másokhoz tartozunk, nem vagyunk egyedül. Ilyenkor fellazítjuk énünk határait és egy másik egyén vagy csoport részéve válunk, ami magába olvaszt minket. Ez azonban csak a probléma eltolását, és nem a megoldását eredményezi. Yalom szerint, ha nem tudjuk kifejleszteni azt a belső erőt és szilárd identitást, ami szükséges ahhoz, hogy szembenézzünk egzisztenciális elszigeteltségünkkel, akkor kerülőutakon próbálunk biztonsághoz jutni. Ilyenkor nem fogadjuk be magunkba a szorongást, hanem egy kapcsolatban igyekszünk feloldódni. Ugyanakkor ezekben az esetekben az egyén nem kötődik igazán a másikhoz, hanem valamilyen szükségletet próbál kielégíteni a kapcsolattal.
Nem törődik a másikkal, csak használja.
Egy páciensét idézi, akit megőrjített a gondolat az egyedüllétben, hogy abban a pillanatban valószínűleg senki sem gondol rá a világon. Ha egyedül maradt, pánikrohamok gyötörték. Ha az egyén feláldozza az egyéniségét, azzal enyhíti az elszigeteltséggel járó szorongást, de kétségbeesetten akar valamit másoktól, amit soha nem kaphat meg. Így bármit is tesz, valami mindig balul fog elsülni a kapcsolatban.
A szeretetet hajszolva menekül az elszigeteltség és üresség érzése elől. Létezése akkor nyer bizonyságot, ha valaki más kiválasztja és értékeli. De akinek az öndefiniálás túlságosan ijesztő a maga elszigeteltségében, az másoktól teszi függővé saját magát. Leegyszerűsítve: addig él, amíg mások tudatának a tárgya. Ez azonban több okból is kudarcra van ítélve. Egyrészt
a kapcsolat tönkremegy, mert a másik fél egy idő után belefárad partnere létének bizonygatásába.
Másrészt egy idő után rájöhet, hogy partnere nem szereti, hanem igényli őt. Ha az egyén nem képes igazolni önmagát, akkor állandóan a másiktól vár igazolást. Ezzel folyamatosan elterelődik a figyelme attól, hogy szembenézzen az alapvető elszigeteltségével. Félreértelmezi a problémát, hiszen attól fél, hogy nem szeretik, miközben a gond az, hogy ő nem képes szeretni. Yalom úgy látja, hogy szeretetet adni sokkal nehezebb, mint kapni, és az ember léthelyzetének nagyobb tudatosságát és elfogadását igényli. A valódi törődő kapcsolat a másikról szól, és nem valami áttételes, titkos motívumok kielégítéséről. Ezeket félre kell söpörni, hogy kibontakozhasson az őszinte, autentikus kapcsolat.
Felhasznált szakirodalom: Yalom, I. D. (2017). Egzisztenciális pszichoterápia. Park. Fromm, E. (2002). Menekülés a szabadság elől. Napvilág.
