„Nem vágyom párkapcsolatra, jól érzem magam egyedül…” „Még magamra sincs időm, nemhogy egy másik emberre!” – szűkebb-tágabb környezetünkben sokszor hallhatunk ehhez hasonló mondatokat. Néha előfordul, hogy még akkor sem merünk belevágni egy kapcsolatba, ha vágyunk partnerre. De mégis mi táplálja az intimitástól való félelmünket? Miért taszítjuk el a szerelmet? Cikkünkből kiderül!
Természetesen minden ember más és más, létezik viszont hét olyan általános félelem, ami mindannyiunkat visszatarthat a valódi intimitás megélésétől. Nézzük, melyek ezek!
- A mély érzések sebezhetővé tesznek.
Minden kezdődő kapcsolat egy új, addig felfedezetlen terület, a legtöbben pedig velünk születetten félünk az ismeretlentől. Azzal, hogy átengedjük magunkat a szerelem érzésének, egyben kockázatot is vállalunk:
mérhetetlen bizalom kell ahhoz, hogy valakit teljesen beengedjünk az életünkbe,
és megosszuk vele a legmélyebb gondolatainkat is.
Ha korábbi kapcsolatainkból negatív tapasztalatokat hozunk magunkkal, a feltárulkozás puszta gondolata is félelmet vagy szorongást kelthet bennünk. Sebezhetőbbnek érezzük magunkat, úgy véljük, ha a múltban már éltek vissza a bizalmunkkal, ez bármikor újra megtörténhet.
- Az új szerelem régi sebeket téphet fel.
Sokszor nem vagyunk tudatában korábbi negatív tapasztalásainknak, és annak sem, hogy ezek milyen hatással lehetnek a későbbi párkapcsolatainkra.
Már a korai kötődés időszakától kezdődően élményeket gyűjtünk, különböző hatások érnek minket, ezek pedig formálják a másokhoz való viszonyulásunkat. Az tehát,
hogy későbbi életünkben mennyire akarjuk és merjük feltárni magunkat egy párkapcsolatban, egészen a gyermekkori tapasztalatokig visszanyúlik.
Előfordulhat, hogy azért kerüljük az intimitást, mert korábbi, már elfeledettnek hitt érzelmeket éleszt újjá bennünk, mint a fájdalom, elutasítottság, a düh vagy a veszteség érzése.
- A szerelem próbára teszi az identitásunkat.
„Nem meglepő, hogy nincs párom, engem úgysem szerethet senki…”. Kritikus belső hangunk azt sugallhatja, hogy nem vagyunk igazán értékesek, „nem jár” nekünk a szerelem. Ha ez a hiedelem már olyan erős, hogy beépült a személyiségünkbe is, minden eszközzel védeni igyekezhetünk. Hogy mégis miért óvunk egy negatív vélekedést? A válasz egyszerű: minden, ami megszokott és ismerős, biztonságos is egyben. Ha egy másik személy kevésbé szigorúan szemlél minket, kényelmetlenül érezhetjük magunkat, mivel identitásunk egy addig stabilnak hitt darabkája kérdőjeleződik meg.
A kritikus belső hang szintén a korai kötődés időszakában gyökerezik. Ha gyermekkorunkban túlnyomórészt bírálatot kaptunk a szüleinktől, felnőve a szükségesnél jóval kritikusabb szemmel nézhetünk magunkra.
- Túl szép, hogy igaz legyen?
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha egyre csak jó dolgok történnek velünk, és minden összeáll az életünkben, hamarosan valami nagyon rossz fogja megszakítani a sikerszériát. Csalódni pedig senki sem szeret, főleg, ha előtte a felhők felett járt – ezért inkább távol tarjuk magunkat az örömtől és a boldogságtól.
Mit jelent ez a párkapcsolatok nyelvén?
Úgy próbálhatjuk magunkat megóvni a csalódástól, hogy inkább el sem köteleződünk.
Elvégre, ha nem kezdődött el, nem lehet rossz vége. Vajon tényleg így van?
- Mi lesz, ha…
A párkapcsolatok terén sokan azért bizonytalanodnak el, mert úgy érzik, túlságosan szereti őket a másik fél. Ilyenkor attól tarthatunk, a mi érzelmeink sosem lesznek a partnerével arányosak, csak fájdalmat okozunk neki. Az igazság viszont az, hogy az érzelmek képlékenyek és dinamikusak – a szerelmet nem patikamérlegen mérik, és a tökéletes recept sem létezik!
Ha azon aggódunk, vajon miképp fogunk érezni később, nem hagyunk teret, hogy valódi érzelmeink egy természetes folyamat részeként maguktól kibontakozhassanak. A félelmünk megakadályozhatja, hogy tiszta és őszinte érdeklődéssel forduljunk a másik felé, így előfordulhat, hogy olyan partnerre mondunk nemet, aki boldoggá tehetne minket.
- Érzelmi leválás a családunkról.
Egy párkapcsolat a felnövés, elszakadás szimbóluma lehet. Jelzi, hogy független és önálló egyénként kezdjük el a saját életünket, ami pedig magában hordozza a családunktól való elszakadást is. A szeparáció nem feltétlenül fizikai: inkább érzelmi szinten kell újragondolni a családi fészek jelentőségét.
- Hogyan tudnék élni nélküled…?
Ha sok mindenünk van, sokat is veszíthetünk, a veszteség viszont mindig fájdalmas.
Minél inkább ragaszkodunk a másikhoz, annál jobban félünk az elvesztésétől.
Ilyenkor – énvédő mechanizmusként, hogy a lehető legkevésbé sérüljünk –, igyekszünk eltávolítani magunktól a szeretett személyt, veszekedésekkel, felszínes kapcsolatok fenntartásával, esetleg szakítással is kompenzálhatunk. Gyakran alkalmazott védekezési stratégia a racionalizálás is: sorra vesszük a logikusnak tűnő okokat, amik alátámaszthatják, miért nem való nekünk a párkapcsolat.
Félelmeink felismerése segíthet ráébredni, hogy mik azok a mintázatok, amik visszatartanak minket egy boldog párkapcsolat lehetőségétől. De mégis hogyan győzhetjük le ezeket a negatív érzéseket? Önmagunk mélyebb megértése elegendő a változáshoz? Cikkünk második részében az öt leghatékonyabb módot fogjuk bemutatni nektek, ami biztosan segít a változásban!
A cikk alapanyagául szolgáló írás itt található.
