Amikor mindenki ugyanúgy emlékszik rosszul – mi okozza a Mandela-effektust?

Mindenkivel előfordul néha, hogy összekever egy-egy fontos évszámot, esetleg tévesen idézi fel a történéseket. De mi van akkor, ha emberek tömegesen emlékeznek rosszul valamire, ráadásul ugyanúgy? Érezted már magad 100 százalékig biztosnak valamilyen tényszerű eseménnyel kapcsolatban, amiről később kiderült, hogy mégsem úgy történt? Ha igen, akkor elképzelhető, hogy téged is érint az úgynevezett Mandela-effektus! 

A kollektív félreemlékezés jelensége 2010-ben került be a köztudatba, amikor számtalan ember az interneten, egymástól függetlenül abban a hitben volt, hogy Nelson Mandela halott. Egészen pontosan mind úgy emlékeztek, hogy a nyolcvanas években hunyt el, méghozzá börtönben. Bár Mandela tényleg fogságban volt abban az időszakban, valójában 1990-ben szabadult és 2013-ban halt meg. Dacára a tényeknek, rengeteg ember osztozott ebben a közös „emlékben”, sőt 

többen az akkor még meg nem történt temetésről való tévéközvetítés képeit is fel tudták idézni. 

A jelenséget Mandela-effektusnak nevezik, azóta azonban már más eseményekkel és információkkal kapcsolatban is megfigyelték. A kollektív félreemlékezés közkedvelt témája lett a paranormális konteókban hívőknek, akiket nem hagy nyugodni, hogyan emlékezhet emberek tömege ugyanúgy rosszul bizonyos dolgokra? 

Párhuzamos valóság vagy szimulált világ? 

További érdekesség a jelenség kapcsán, hogy az eddig „felfedezett” eltérések nagy része a pop-kultúrában népszerű dolgoknál figyelhető meg. Ilyen például a filmtörténelem egyik legikonikusabb idézete a Star Wars mozikból, amikor Darth Vader elárulja Luke-nak a köztük lévő rokoni kapcsolatot. Az emberek jelentős része a következőképp idézi a kérdéses mondatot: „Luke, I am your father!”, valójában azonban így hangzott el: „No, I am your father!” Nagyon hasonló a helyzet a Hófehérke és a hét törpe című Disney klasszikusával, ahol a legtöbben úgy idézik fel a királynő tükréhez idézett szavait, hogy: „Tükröm, tükröm mondd meg nékem!” Ehhez képest az eredetiben a „Varázs tükör mondd meg nékem!” verzió hangzik el.

De nem csak filmekkel kapcsolatban csalhat az emlékezetünk. Valószínűleg mindenki fel tudja idézni a Monopoly társasjáték emblematikus figuráját. Hogy is néz ki, mi van rajta? Cilinder, csokornyakkendő, bajusz és monokli. Legalábbis a legtöbb ember szerint. De megint csak tévednek, ugyanis soha nem volt monoklija. Az effektusnak létezik egy hivatalos weboldala is, ahol az érdeklődők minden eddig előkapart ijesztő jelenséget számba vehetnek. A weboldal egyébként nem éppen a tudományosan alátámasztott magyarázatok mellett tette le a voksát. Úgy gondolják, hogy 

a rejtély mögött olyan alternatív emlékek állhatnak, amik párhuzamos univerzumokból szivárognak át 

és bizonyos személyek képesek ezeket az alternatív emlékeket felidézni. Hasonlóan népszerű az az elmélet is, hogy a Mandela-effektus egyfajta „hiba a Mátrixban”, ami bizonyítja, hogy szimulált világban élünk. Bármennyire is izgalmasan hangzanak ezek az elképzelések, viszonylag nehezen alátámaszthatók. Szerencsére azonban a jelenségnek pszichológiai magyarázatai is léteznek, még ha némileg egyszerűbbek is.

Tudomány vs. fantasztikum

A pszichológia a Mandela-effektust leginkább a kognitív emlékezetkutatások és a szociálpszichológiai vizsgálatok irányából magyarázza. Ide tartozik a meg nem történt tapasztalatok téves felidézése és a valódi emlékek eltorzulása is. 

A hamis emlékek gyártását konfabulációnak nevezzük, és viszonylag gyakori jelenség, 

hiszen számtalan módon előfordul a hétköznapokban. A Deese-Roediger-McDermott paradigma például azt mutatja be, hogy az olyan elemeket tartalmazó lista tanulása, mint az „ágy” és a „párna”, automatikusan bevonzza az „alvás” kifejezést, még ha az nem is volt a felsoroltak között. Az emlékezeti pontatlanságok hátterében a „forrásellenőrzési hibák” is állhatnak. Akkor beszélhetünk erről, amikor nem tudunk különbségek tenni a valós és az elképzelt események között.

Jim Coan „elveszve a bevásárlóközpontban” kísérletében a résztvevőknek négy történetet kellett elolvasniuk a saját gyerekkorukból, ám az egyik – miszerint elvesztek egy bevásárlóközpontban – a kutatók általi kitaláció volt. Később a kísérleti személyek negyede állította, hogy emlékszik a hamis eseményre. Ezen kívül a képet bonyolítják még az úgynevezett „séma-vezérelt hibák” is. A sémák tudásunk olyan szervezett „csomagjai”, amik irányítják az emlékezetünket. 

Meggyorsítják és könnyítik az előhívást, valamint a friss események értelmezését, de járulékos veszteségként torzíthatják is

 a memóriánkból előhívott képeket. Már Frederic Bartlett, a Cambridge-i Egyetem első kísérleti pszichológia professzora leírta 1932-es könyvében, hogy hajlamosak vagyunk az általunk hallott történetekből elhagyni a számunkra idegennek ható elemeket és átformálni a narratívát, ha úgy könnyebben értelmezhető. Ez a jelentés utáni igény ugyanúgy érvényesül a valós eseményeknél is. Vizsgálatokban kimutatták, hogy egy pszichológusi szoba felidézésénél hajlamosabbak vagyunk felidézni a kanapét és a könyvespolcot, az olyan következetlennek ható tárgyaknál, mint példádul egy piknik kosár. 

Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az internet miatt, ezek a közös félreemlékezések sokkal könnyebben a kollektív valóságunk részévé válhatnak. A Mandela-effektushoz köthető jelenségek mögött legtöbb esetben egyszerű memóriahibák és társadalmi tévedések állnak. Az, hogy a pontatlanság általában triviális, azt sugallja, hogy a szelektív figyelemnek és a hibás következtetéseknek tulajdoníthatók. Ez természetesen nem zárja ki automatikusan a multiverzumos teóriákat. Addig azonban, amíg tudományosan nem alátámaszthatók, a pszichológiai magyarázatok sokkal valószínűbbnek tűnnek.