Amikor nem egyedül indulunk – az elveszített ikertestvér nyomában

Az ikertestvérek közötti kapcsolat a legszorosabb a világon, még a szülő-gyermek vagy a normál, testvérek közötti kapcsolatnál is erősebb. Nehezen elképzelhető, milyen lehet ilyen szoros egységben lenni valakivel. Vagy mégsem? Mi van akkor, ha ezt már mi is átéltük, csak nem emlékszünk rá? Cikkünk azt a jelenséget járja körbe, amikor valaki az anyaméhen belül veszíti el az ikertestvérét.

Szerencsére napjainkban egyre népszerűbbé válik és egyre többünkhöz eljut az a tény, hogy

gyakran nem egyedül indul az életünk az anyaméhben,

hanem egy vagy akár több ikertestvérünk is megfogan, viszont csak egy (vagy két) baba szüleik meg. Az eddigi kutatások azt mutatják, hogy minden hatodik terhesség indul ikerterhességnek, a várandósság alatt azonban az iker eltűnhet, felszívódhat vagy megkövülhet. Így csak a túlélő iker születik meg, aki bár tudatosan nem emlékszik rá, hogy voltak testvérei, mégis az élete során olyan megélései vagy akár tünetei lehetnek, amelyek arra utalhatnak, hogy nem egyedül indult el az életben.

Sokunk egész életét megnehezíti ez a prenatális trauma, van, aki pedig csak kuriózumként fogja fel ezt az eseményt. A terápiás tapasztalat mégis azt mutatja, hogy az ikervesztés hatására gyakran életvezetési problémákkal küzdhetünk, illetve speciális jellemzőink is lehetnek.

Az elveszített ikertestvér jelenség azért lehet kiemelt jelentőségű, mert az anyaméhben már korán kialakulnak embrióként az érzékszerveink. Elsőként a hallás és a tapintás képessége fejlődik ki, már egészen pici, pár hetes magzatként is képesek vagyunk érzékelni, ami a környezetünkben, akár az anya pocakján kívül történik. Bár felnőttkorunkban tudatosan nem emlékszünk rá, mi történt velünk egészen kicsiként, a testünk a sejtmemóriában mindent regisztrál, amit valaha átéltünk.

Ilyen módon az intrauterin életnek jelentős kihatása lehet a személyiségünkre, szokásainkra, életvitelünkre.

Az ikervesztésnek legtöbbször nincsen biológiai jele, hiába kérdezzük meg édesanyánkat, tud-e arról esetleg, hogy lehetett-e ikertestvérünk. Az esetek többségében csupán megérzéseink, érzésvilágunk, átéléseink támasztják alá az elveszített iker létjogosultságát. Előfordulnak azonban olyan jelek az édesanya terhessége alatt, amelyek valószínűsíthetik az elveszett ikert, ilyen a fizikai vagy lelki trauma, betegség, fertőzés, súlyos hányás, vérzés, valamint szüléskor bármilyen komplikáció, hosszú vajúdás, koraszülés, császármetszés. Biológiai jele lehet még az ikersornak a dermoid ciszta, illetve ha több vércsoport van jelen a testben.

Mesterséges megtermékenyítés során gyakori, hogy több beültetésből csak egy zigóta marad meg, ebben az esetben is ikervesztésről beszélünk.

Ugyanakkor mind a biológiai, mind a lelki tünetek meglétével érdemes óvatosan bánnunk, hiszen sosem tudhatjuk száz százalék bizonyossággal, hogy tényleg érintettek vagyunk-e. Az is fontos, hogy minden ikersorsú dinamikája és az ebből fakadó jellemzői személyenként mások és mások. A viszonylatok kialakulását az is befolyásolja, hogy az iker a várandósság melyik szakaszában halt meg (minél idősebben, annál nagyobb a trauma), mi történt vele, és hogy milyen közel voltak egymáshoz az embriók (minél közelebb, annál nagyobb sokk az elvesztés).

Honnan lehet sejteni, hogy volt-e elveszített ikertestvérünk?

A legjellemzőbb és egyben legerősebb érzés az állandó keresés. Mintha mindig is hiányzott volna valami nehezen meghatározható dolog az életünkből, amit keresünk, de nem találunk. Sok ikersorsú keresgél külföldön, állandó mozgásban, mintha sehol sem találná igazán a helyét. Ehhez társulhat még az állandó magány érzése, függetlenül attól, hogy hány és milyen minőségű kapcsolat veszi őket körül. Nagyon nehezen fogadják a visszautasítás bármilyen formáját, extrém érzelmi reakciót mutathatnak ilyen helyzetekben.

Számos ikervesztett vetíti rá hiányát párjára, barátaira, testvérére, szüleire. Tudat alatt keresi ugyanazt a közelséget, mint amilyen az ikrével volt, de mivel az a kapcsolati minőség senkivel sem valósulhat meg, a kapcsolódások folytonos csalódást okozhatnak, senki sem lehet elég jó. Jellemzőek lehetnek az intimitással, illetve a szexualitással kapcsolatos problémák, gond lehet az érintések fogadásával.

Érdekes szokásokkal rendelkezők is felfigyelhetnek magukra, például akik előszeretettel vásárolják meg a kettesével összeragadt kifliket, vagy gyakran vesznek valamiből kettőt, amiből egy is elég lenne. Néhányan étkezés után mindig hagynak egy utolsó falatot a tányéron, vagy egy utolsó korty italt a poharuk alján. Jellemző lehet az ikersorsúakra, hogy szívesen megosztják másokkal ételeiket, holmijukat, és ezt fordítva is elvárják. Sokan szeretnek dugig tömött hátizsákkal mozogni a hétköznapokon.

Az ikertúlélő ikrének elvesztése során életben marad, míg a testvér meghal. Ténylegesen túléli azt, amit a másik nem. Emiatt minden esetben, minden ikersorsúnak bűntudata támad, hogy miért pont ő maradt életben? Nehéz azzal a tudattal élnünk, hogy a másik ember, aki ugyanabban a helyzetben volt, nem élte túl. A túlélő bűntudatából fakadóan gyakori, hogy az ikervesztettek szabotálják magukat, félbehagyják az elkezdett dolgaikat, legyen szó tanulmányokról, munkáról vagy valamilyen terv megvalósításáról. Jellemző lehet rájuk az önsorsrontás. Ugyanakkor az ikertúlélők hatalmas erővel rendelkeznek, amely magából a túlélésből származik. Számos ikersorsú kiemelkedően jó valamiben, például gazdag fantáziaviláguk lehet, amit megküzdési stratégiaként is tudnak használni.

Radnóti Miklós magyar költő is elveszítette az ikertestvérét születésüket követően. Az ő sorsa annyival nehezebb volt, hogy sajnos az édesanyja is belehalt a szülésbe. Gyerekkorában tud meg többet a tragédiáról, amelyre így reagál:

„– Én a falhoz vágtam volna apa helyébe azt a kölyköt, tudja? – ordítottam az ajtón át.

– Bolond vagy? Milyen kölyköt? – nyílt ki hirtelen az ajtó.

– Engem – sziszegtem összeszorított szájjal –, mindenki meghalt neki, csak én maradtam! És most azt se lehet tudni, hogy én haltam-é meg, vagy a testvérem. Ha ikergyerekek vannak, honnan lehet azt tudni?!”

Mit tehetünk, ha ráébredünk, hogy ikersorsúak vagyunk?

Amennyiben megérintettek bennünket a fent leírtak, érdemes lehet pszichoterápiában, illetve a családállítás módszerével megvizsgálni, valóban lehetett-e elveszített ikertestvérünk, vagy esetleg a találó jellemzők más lélektani életeseményeinkből fakadnak.

Ha úgy találjuk, valóban beletartozunk az emberi populáció azon több mint tíz százalékába, akik átélték az ikervesztés traumáját, először érdemes az ikertestvérünk létét beépítenünk az életünkbe: úgy gondolni rá, mint családtagra. Megérezhetjük, vajon milyen nemű lenne, és adhatunk neki nevet. Gondolatban megoszthatunk vele bármit a saját életünkkel kapcsolatban, életvitelünk részévé tehetjük. Érdemes önismereti megértést szereznünk annak kapcsán, milyenné váltunk az elvesztése hatására, mi miért történt az életünkben amiatt, hogy eddig a hiányával és a túlélők bűntudatával éltünk. Amikor már emlékét a szívünkbe zártuk, elérkezhet a gyász időszaka: feldolgozhatjuk veszteségünket, végül elfogadhatjuk, hogy saját életünk nélküle folyik. És ha már ő nem élhet, csak úgy van értelme ennek a veszteségnek, ha mi magunk a lehető legjobbat hozzuk ki az életünkből,és  boldogan, jól élünk ikersorsúként.