Még a legindividualistább társadalmakban sem tagadják, hogy az ember alapvetően társas lény. Születésünktől kezdve folyamatosan másoktól tanulunk, csoportokban szocializálódunk, amik alakítják többek között az önmagunkról való képünket is. A társaink irányából érkező elvárások és előfeltevések, önbeteljesítő jóslatként befolyásolhatják teljesítményünket és önértékelésünket. Hogyan alakítják a körülöttünk élők énképünket? Mekkora hatást gyakorol ránk, hogy bukást vagy sikert várnak tőlünk?
Sokaknak ismerős lehet az a furcsa érzés, amikor az ember azon kapja magát, hogy attól függően, éppen kikkel is van, mintha ő maga is más lenne egy kicsit. Közeli családtagok,
szüleink valószínűleg nem pontosan ugyanolyannak látnak minket, mint akár a barátaink vagy éppen a munkatársaink.
De tényleg változunk társaságtól függően? Ha nem is leszünk teljesen új emberek más-más csoportokban, a legtöbb esetben, alapos megfigyeléssel valóban észlelhetünk a viselkedésünkben, kifejezésmódunkban, de akár még az önérzetünkben is különbségeket.
Másokban tükröződve pillanthatjuk meg önmagunkat
Szimbolikus interakcionalizmusnak nevezzük azt a pszichológiai irányzatot, aminek képviselői úgy gondolják „az egyén cselekvése révén egy másik egyén reakciójának kiváltó ingereként szolgál.” Tulajdonképpen arról van szó, hogy az
önmagunkról alkotott képünk dinamikusan változik annak fényében, hogyan reagál a környezetünk mindarra, amit magunkról kifelé közvetítünk.
A megközelítés szerint a körülöttünk élők egyfajta tükörként szolgálnak, amiről leolvashatjuk, hogy mit látnak mások abból, amit önmagunkról hiszünk. Ezek a „visszajelzések” fogódzóként szolgálnak a társas helyzetekben, valamint az önismeretünk, énideálunk számára is.
Természetesen azonban mivel emberekről van szó, nem beszélhetünk teljes objektivitásról. Hiszen ami tudatosodik bennünk a másik fél ránk adott reakicójaként, az tulajdonképpen a puszta elképzelésünk arról, hogy ő mit gondolhat. Ennek ellenére ezek a sokszor téves információkon alapuló hiedelmek és várakozások nagyban befolyásolhatják életünket.
Valóra vált elvárások
A hatvanas években végeztél el azt az azóta klasszikussá vált kísérletet, ami az önbeteljesítő jóslatok döbbenetes erejére hívta fel a figyelmet. A kutatók hamis előrejelzéseket adtak tanároknak arról, melyik diákjuktól várhatnak a következő tanévben kiemelkedő eredményeket, egy nemlétező intelligenciateszt adataira hivatkozva. Egy év múlva meglepő módon azt találták a diákok IQ-ját megmérve, hogy
a véletlen módon kiválasztott tanulók valóban kiemelkedő pontszámokat értek el.
Mitől váltak tehetségekké az addig átlagos diákok? A magyarázat az úgy nevezett Pygmalion-effektusban keresendő. A jelenség lényege, hogy az emberek alaptalan várakozásai valósággá válhatnak. Az önbeteljesítő jóslathoz három elvárásnak kell teljesülnie. Kezdetben téves feltevésen kell alapulnia, az ötletgazdának a feltevésnek megfelelően kell kezelnie a másik személyt, akinek magára nézve igaznak kell elfogadnia a feltevést. Ennek megfelelő kritériumok mellett, egy másik kísérletben azt találták, hogy
ahhoz, hogy kedvesebbé váljuk, elég ha a másik fél vonzónak talál minket.
Az amerikai vizsgálatban egyetemista fiúknak mutattak telefonbeszélgetések előtt képeket, a vonal másik végén ülő lányokról. Bár a beszélgető lányok teljesen átlagos kinézetűek voltak, a fiúknak mutatott képeken kifejezetten vonzó vagy kimondottan előnytelen külsejű nők voltak láthatók.
Azok a résztvevők, akik vonzó lányról láttak képet, kedvesebbnek és barátságosabbnak ítélték meg a beszélgetőtársukat. A vizsgálati csavar az volt, hogy a rögzített hangfelvételeket később külső megfigyelőknek is megmutatták (képek nélkül) és ők is kedvesebbnek ítélték azokat a lányokat, akiket a férfi beszélgetőtársuk szépnek hitt. A hatást egyértelműen a partner hozzáállása váltotta ki a nőkből.
Amilyennek látsz, olyanná leszek?
Persze az emberi személyiség sokkal összetettebb annál, mintsem pusztán a külső visszajelzések következményének változó illúziója legyen. Ennek ellenére nem szabad lebecsülni a körülöttünk élő emberek ránk adott reakcióinak hatását! A fent említett két kutatás pozitív változásokat mutatott be, de a jelenség negatív hatására is könnyen találhatunk példákat.
Ha az ismerőseink szemében szerencsétlennek látjuk magunkat, az ugyanúgy működhet önbeteljesítő jóslatként.
Hiába pusztán a saját fantáziánk, hogy a számunkra fontos másik fél milyennek lát minket, mit vár el tőlünk – hatását tekintve ugyanolyan valóságos. Hiszen a fejünkben előállított forgatókönyv előrevetíti az elképzelt események tényleges bekövetkeztét. A gondolataink hatnak ránk, hozzájuk igazítjuk a viselkedésünket, ami a többiek számára a visszajelzések alapját képezi. Így gyűrűzhet egy gondolat fantáziából valósággá. Mindannyiunknak szüksége van építő jellegű szembesítésre, de a rosszindulatú kritikák sokat árthatnak. Annak tudatában, hogy környezetünk alakításával közvetetten önmagunkra is hatunk, érdemes átgondolni, kikkel vesszük körül magunkat!
Felhasznált szakirodalom Dweck, C. S. (2015). Szemléletváltás – A siker új pszichológiája. Budapest: HVG Könyvek kiadó László, J. (1998). Szerep, forgatókönyv, narratívum. Budapest: MTA Pszichológiai Intézete Panyi, A. (2016) Önbeteljesítő jóslatok – Mások tükrében. HVG Extra Pszichológia, 3. Rosenthal, R., Jacobson, L. (1968) Pygmalion in the Classroom: Teacher Expectaion and Pupils’ Intellectual Development. New York: Holt, Rinehart and Winston Snyder, M., Tanke, E. D., & Berscheid, E. (1977). Social perception and interpersonal behavior: On the self-fulfilling nature of social stereotypes. Journal of Personality and social Psychology, 35(9), 656.
