Új sorozatot indítunk a Mindset Pszichológia szaklapjában Introspekció címmel. Rovatunkban a hazai pszichológia szaktekintélyei szólalnak meg olyan aktuális kérdésekről, melyek hatással vannak a pszichológus szakma egészére vagy jelentős részére. Első cikksorozatunkban a koronavírus pszichológus szakmára gyakorolt hatásait boncolgatjuk. Szó lesz többek közt a pszichológusok társadalmi felelősségvállalásáról, az online terápiás tér dilemmáiról és a járvány alatt, után ránk váró lehetőségekről. Első cikkünkben fogadjátok szeretettel Antalfai Márta jungi analitikus kiképző pszichoterapeuta, művészet-és meseterapeuta és a Lelki Egészségvédő Alapítvány elnökének gondolatait.
Meglátásom szerint a pszichológusoknak nagy szerep jut a koronavírus elleni küzdelemben és a társadalmi felelősségvállalásban. A szakmai hivatás lényege a személyiség megismerésén és kutatásán túl elsősorban a bajba jutott, lelki problémákkal küzdő embertársainkra való odaszentelődés, szeretetteljes, türelmes és empatikus beszélgetések keretében. Az ELTE Pszichológiai Intézetében 2006-ig folytatott oktatói munkám során arra igyekeztem felkészíteni a hallgatókat, hogy végzettségük megszerzését követően képessé váljanak a másik ember meghallgatására, problémamegoldást segítő beszélgetésre, támogató terápiára. Meggyőződésem – és 14 évi oktatási tapasztalatom bizonyította is –, hogy egy sikeres, ötéves egyetemi képzés elegendő ahhoz, hogy egy 25-30 év körüli fiatalt –, aki küldetésnek tekinti és embertársai megsegítéséért választotta a pszichológusi szakmát – képessé tegyen a hozzá fordulók meghallgatására, a vigasztalásra, támasznyújtásra, lelki megerősítésre.
Példának említem a Pszichológiai Immunkompetencia Kérdőívet, amely a személy stresszel való megküzdésének hatékonyságát méri. A kérdőívből kiemelném a distressz eredményes megküzdéséhez szükséges tulajdonságok közül a kitartásképességet, az érzelmi, valamint az impulzivitáskontrollt, a leleményességet, a passzivitás helyett az aktivitást, a nem adom fel hozzáállást. Mindez nagyban emlékeztethet bennünket a mesebeli hősökre, akik a lehetetlennek tűnő próbatételeket is végigjárják. Tudatában vannak annak, hogy többnyire rajtuk múlik, mi is fog történni. A pszichológusok által nyújtott támogató terápiás beszélgetések is többek között azokat a mindannyiunkban meglévő tulajdonságokat erősíthetik fel, amelyek a distresszel való megküzdést segítik.
Tapasztalataim alapján nemcsak a rendkívüli vagy vészhelyzetekben, mint amilyen a jelenlegi világhelyzet is, van szükség pszichológusokra, hanem a hétköznapi életben is. Egy jól működő társadalomban fontos szerepet tölt be a pszichológus, mivel nagyban hozzájárul az időszakosan ki-kibillenő egyensúly visszaállításához, a jóllétérzés és harmónia megtalálásához. Idézném Goethe-t, aki a következőképpen jellemezte az emberi lelket:
"…Emberi lélek, képmásod a hullám! Emberi sors, képmásod a szél."
A koronavírus nem hullámot, hanem vihart támasztott a lélekben, amelynek szorongás, félelem és pánik a kísérője. Ezekben a válságos időkben ezért fokozottan szükség van a megértő, biztató, erősítő szavakra, az ötleteket, leleményességet és aktivitást inspiráló empátiára.
Örömmel tapasztalom, hogy ebben a krízishelyzetben nagyon sok pszichológus érzi úgy, hogy valamilyen úton, ha nem is intézményi keretek között, de segítenie kell. Ez morális kötelessége is! Ugyanakkor mindent meg kell tenni társadalmi szinten is, hogy erre tere is nyílhasson a pszichológusoknak. Sokféle telefonos segítő szolgálat (megjegyzem, hogy legtöbbjük önkéntes) szerveződött pszichológusi körökben az elmúlt pár hét alatt, s a már meglévő szolgálatokban dolgozó pszichológusok száma is bővült.
Morális kérdésnek tartom a gyászolókkal való beszélgetés felvállalását, ennek telefonos és online megszervezését is. A pszichológusoknak szerepet kellene vállalniuk a gyászfeldolgozás folyamatában, a gyászolóknak támaszt és vigaszt kell nyújtaniuk, hiszen a jelen válsághelyzetben még el sem búcsúzhatnak szeretteiktől. Megoldandó feladat az is, hogy egy kórházban, intézményben fekvő beteghez igenis eljuthasson a telefonos segítő beszélgetés! Pánikkeltés helyett, ami bizonyára nem a pszichológusok körére jellemző, éppen ennek kezelése most a másik kiemelkedő pszichológusi tennivaló. Igen nagy segítséget jelent a meghallgatás, megnyugtatás, együttérzés, a krízisállapot kikerüléséből való lehetőségek közös feltérképezése. Erre sokszor egy jó barát, rokon, ismerős is képes. A pszichológus viszont szakmailag is kompetens kell legyen erre a feladatra. Hiszen az egyetemi évek alatt azt is megtanulja, hogy melyek azok a tünetek és milyen mélységű a krízis, ami alapján a telefonálót klinikai szakpszichológushoz vagy pszichiáterhez kell irányítani.
Pánik akkor lép fel, ha ismeretlen számunkra a támadó, ismeretlen a veszélyforrás, nem látható, nem tudunk ellene kellőképpen védekezni. Nem tudjuk, miként küzdjünk meg vele, hogyan győzhetjük le, mikor távozik, s szabadulunk meg tőle véglegesen. Mibe is kapaszkodhatunk ebben a kiszolgáltatott helyzetben? Az igazi erőt és támaszt természetesen a másik ember jelenti, a közösség, a közös sors. Nagyon sokat jelent, ha tudjuk, hogy felhívhatunk ebben a vészhelyzetben egy segítőt, aki odaadóan és szívvel hallgat. Az odaadás és a részvét érzése könnyebben megjelenik most, mert közösek vagyunk a bajban, amely mindannyiunkat sújt. A szakembert is. Jelen helyzetben a pszichológus is vizsgázik. Tudjuk, hogy könnyebb másoknak tanácsot adni, másoknak segíteni, mint saját magunknak. „A cipésznek lyukas a cipője” – tartja a mondás. A mindenáron való segítő szándék, a kissé megszállott másokkal foglalkozás mögött viszont húzódhat valamiféle elhárítás, a saját problémáink elől való menekülés, a mások szemében a szálkát is, a magunkéban a gerendát sem észrevevő beállítódás. Pedig a segítés akkor lehet igazán eredményes, ha mi magunk, a szakemberek is meg tudunk küzdeni saját problémáinkkal és példát tudunk nyújtani. A jelen helyzetre vonatkoztatva, ha mi is képesek vagyunk kezelni ezt a mostani, az emberiség egészét érintő krízishelyzetet. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy aki másoknak, másokon segít, előnyösebb helyzetben van abból a szempontból, hogy lehetősége nyílik energiáit a jó cél érdekében mozgósítani. Mások segítése mindig erőt ad magának a segítőnek is. Kiemeli passzív élethelyzetéből, folytatni tudja a szakmáját. A segítő szándék, mint pozitív cél aktivizálja a kreatív energiákat és a megküzdéssel együtt erősíti az immunrendszert.
A közös baj, közös sors összehozza az embereket, most mondhatni világviszonylatban is. Nagy lehetőség és egy nagy tanulság rejlik ebben! Hiszen az egész emberiséget érintő krízishelyzetekben a személyes sors, ahogy Carl Gustav Jung írja, az emberiség sorsává magasztosul, „s ezzel bennünk is eloldja azokat a segítő erőket, amelyek mindig lehetővé tették az emberiség számára, hogy a csapásokból megmeneküljön, és a leghosszabb éjszakából is kikerüljön” (2003. 79.). Tehát most minden „segítőre” szükség van, mindenkire, aki erőt és hitet tud önteni a másikba. S ezek az erők bennünk lakoznak, mindannyiunkban, ahogy Jung írja. Ezért nem szabad lebecsülni a segítő szándékot, homo sapiensi lényünknek ezen legfontosabb, veleszületett képességét. Nem lehet a tudományosságra hivatkozva letiltani és elfojtani. Ezért fogadom örömmel a magam részéről a pro bono mentális segítői szerveződéseket, érzékelvén, hogy mintegy felocsúdni látszik és talán a helyzet magaslatára emelkedik a pszichológus szakma. Sokan most élhetik meg és élik is meg végzettségük óta először, hogy szakmájukban dolgozhatnak, művelhetik, amire vágytak, amiért áldozatot hoztak a sok tanulással.
Pszichológushallgatóként több éven át vállaltam ügyeletet az 1970-es évek végén a Lelki Elsősegély Telefonszolgálatnál, amely meghatározó részét képezte szakmai életemnek. A legkülönbözőbb lelki krízisekkel, pszichés betegségekkel küzdő emberekkel kerültem segítő kapcsolatba. Most így távlatból, kiképző pszichoterapeutaként visszatekintve ezekre a szakmai szempontból kezdeti éveimre, úgy értékelem, hogy azok a segítő beszélgetések lényegében kimerítették a terápia fogalmát. Maximálisan igénybe vették személyiségem mind érzelmi, mind intuitív, mind kognitív területeit, ezáltal fejlesztve is azokat. Nem tanultam itt kevesebbet, mint későbbi terápiás képzéseim során, vagy a szakkönyvekből. Meggyőződésem, hogy a tapasztalat nélkülözhetetlen ahhoz, hogy valaki jó terapeutává váljon.
Természetesen a pszichológusból pszichoterapeutává válás útja az alapdiplomával nem ér véget, mint ahogy ezt mindannyian tudjuk. S habár a pszichológus az élete folyamán (a szakképzésen túl) több módszert is elsajátít, tudnia kell, hogy lényegében a személyiségével és nem valamely módszerrel „gyógyít”. Ebből adódóan morális kötelessége saját személyiségének folyamatos formálása, önismeretének fejlesztése, ami egy életen át tart. A terapeutává válás hosszú útjának megkerülhetetlen része, hogy a pszichológus a hivatását az alapdiplomájának megszerzésétől kezdődően gyakorolhassa, ezzel erősítse elhivatottságát, éppen a kliensektől kapott visszajelzések és a mindezekre épülő szakmai sikerek által. Meglehet, ezt a gyakorlást nem a legszerencsésebb egy ilyen vészhelyzetben, mint amilyenben sajnos most vagyunk, elkezdeni. Hiszen az élet produkál számos válságos helyzetet a mindennapokban is (gondolok itt például az egészségügyön belül bármely kórházi osztályon fekvő betegek lelki gondozására), amikor támogató pszichológusi segítségre lenne szükség. Ugyanakkor ez a mostani tragikus helyzet olyan belső erőforrásokat mozgósíthat az egyébként is erre a hivatásra készülőkben, gondolok most itt elsősorban a pszichológusokra, ami életeket menthet. Hiszen a lelki krízis és a pánikhelyzet előbb-utóbb az immunrendszert is legyengíti, fogékonnyá téve ezzel a szervezetet a fertőzésre.
Paracelsus szerint az orvos néha gyógyít, sokszor segít és mindig vigasztal. A vigasztalásból és egyben bátorításból meglátásom szerint soha nem elég. Ne rekesszük ki mindebből a pszichológusokat sem!
Az online terápiás teret mentőövnek tartom a jelen abszurd helyzetben, amikor éppen az ember alapszükséglete, a személyes találkozások és az érintkezés jelent veszélyt. Már maga egy kapcsolat hirtelen megszakadása, a hirtelen elválás, elszakadás a terapeutától önmagában traumatizáló hatású, a vírustól függetlenül. Online terápiával ezt jól lehet kompenzálni, hozzátéve azért, hogy persze ez csak kompromisszumos megoldás. Úgy tapasztalom, hogy ebben az új kapcsolati térben a kognitív elemek kerülnek előtérbe, míg a személyiség érzelmi oldala kissé háttérbe szorul. A terapeuta és a kliens között nehezebben jön létre az egymásra hangolódás, az energia áramlása. Ugyanakkor, ahogy a telefonos terápia is jól működik, amit sok éves tapasztalat bizonyít, annak online úton való továbbvitelét is mindenképpen ajánlom. Egy már folyó terápia online térbe helyezését akkor tartom kontraindikáltnak, ha a kliensben ellenállás mutatkozik, vagy ha nem tud intim, négyszemközti helyzetet teremteni a beszélgetéshez. Fontos a szakember részéről a türelem, a megértés ezen körülmények között is. Sokan idegenkednek az új helyzettől, bizalmatlanok, a titoktartást is megkérdőjelezik, holott minden hagyományos szempont itt is érvényesíthető. Lehetnek, akik kezdetben elzárkóznak a terápiás gyakorlat ezen új változatától, először elutasítják, ám egy idő után mégis szeretnék kipróbálni, s végül is kiderül, hogy egész jól érzik magukat ebben az online formában. Viszont találkozhatunk olyan klienssel is, aki nagy lendülettel indul el ezen az új úton, majd megtorpan és kiszáll belőle. Fontos, hogy a terapeuta mindezt megértse és elfogadja.
Némileg ettől eltérő a helyzet egy újonnan induló terápiánál, különösen krízishelyzet idején, amikor nincs más lehetőség. Ezekben az esetekben az online kapcsolat, csakúgy, mint a telefonos segítségnyújtás – amely nemcsak támogató beszélgetés lehet, hanem igazi terápia is, a szakember végzettségi szintjétől függően –, akár életet is menthet. A tapasztalat azt mutatja, hogy vannak, akik a telefonos folytatást választják, így jobban el tudnak mélyedni saját magukban, közelebb kerülnek belső világukhoz, jobban meg tudják ragadni és meg tudják fogalmazni az onnan érkező érzéseket, intuíciókat, belső képeiket. Az is fontos szempont lehet, hogy a telefonos kapcsolat könnyebben kivitelezhető, el lehet vele vonulni egy intim térbe, a lakás bármely részébe, amennyiben nem állnak rendelkezésre megfelelő körülmények az online kapcsolathoz.
Ez a mai végtelenül tragikus helyzet, amelybe a világ került, ugyanakkor bizonyára új utakat nyit majd meg a pszichológiai kutatások számára is, s új felfedezések születhetnek szakmánkat illetően is. Feltárulhatnak előttünk a személyiség eddig még ismeretlen aspektusai, területei. Amennyiben a járvánnyal kapcsolatos ilyen irányú kutatások folytatása biztosítható lesz, nem látok benne etikai korlátokat. A közös baj összehozza az embereket, mondhatni világviszonylatban is. Nagy lehetőségek és nagy tanulságok is rejlenek mindebben! Hiszen a koronavírus-járvány egyszerre figyelmeztet bennünket a határok betartásának, s az egymáshoz való kapcsolódásnak is a szükségességére. Milyen paradoxon! Ezt az egymásnak ellenmondó feladatot ugyanakkor úgy tűnik, képesek lehetünk egy látszólag semleges eszköz, az internet közbeiktatásával megoldani – ami intermediális szerepet tölt be az együtt és külön kettőssége tekintetében. A jövő kérdése ugyanakkor az, hogy miként leszünk képesek feloldani ezt az ellentmondást majd a mindennapokban oly módon, hogy az gyümölcsöző és ne konfliktusok sorozatát gyártó szituáció legyen. Nagy tanulsága a mai történéseknek, hogy abban az esetben, ha a külső és a belső világ közötti egyensúly hosszú távon felborul, az kihat a környezetünkre is. Hiszen a túlzásba vitt aktivitás, a mindennapos rohanás, a csak a külvilágra, külső történésekre figyelés hatására bomlott fel az egyensúly, billent át a mérleg a másik oldalra. Az ebből fakadó tanulság, illetve következmény, hogy fizikai szinten jobban önmagunkba kell zárkóznunk, most otthon kell maradnunk, s majd a vész múltán is sokkal többet kell foglalkoznunk a családunkkal, a párkapcsolatunkkal, egymással – és bizony jobban el kell mélyedni önmagunkban.
Az egyik, 2001-ben megjelent tanulmányom címében, ami a pánikjelenségről, pánikbetegségről szól, a következő közmondás olvasható: „Nem ijed meg a saját árnyékától.” Lehet, hogy ez a koronavírus az emberiség árnyéka, azaz annak következménye? Ahogy a közmondás is javasolja, nem lehet más út: szembe kell vele nézni! Illetve, ahogy Döbrentei Zoltán a versében megfogalmazza:
„…. a látásnak ma az anyag sötét titka felé kell fordulnia,
s a cselekvést fel kell emelni a lélekjelenlét tiszta fényébe.”
•••
Új, Introspekció című rovatunkban pszichoterapeuták, oktatók, intézményvezetők és kutatók vegyesen szerepelnek beszélgetőpartnereink között. Célunk, hogy gondolataik útmutatóként szolgáljanak pályakezdő vagy már tapasztalt pszichológus kollégáinknak, de jelenthetik egy-egy szakmai párbeszéd, vita kiindulópontját. Így örömmel fogadjuk a Introspekció rovat cikkeire érkező válaszokat, hozzáfűzéseket Facebook oldalunkon vagy e-mailben.
