„Anya, egyszer majd én is meghalok?” – a gyerekek halálfogalmáról

„Anya, egyszer majd én is meghalok?” A kérdés, amitől sok szülő retteg. Kénytelenek vagyunk azonban elfogadni a tényt: a gyerekeket egészen kicsi koruktól kezdve elkezdi foglalkoztatni saját és mások elmúlásának témája. Az elhervadt virág vagy a mozdulatlanul fekvő kismadár látványa megmozdítja a gyermeki pszichét, és kérdéseikre válaszokat várnak. Hogyan alakul a gyermekben a halál fogalma, milyen állomásokon megy keresztül, és hogyan érdemes erről szülőként kommunikálni vele? 

Manapság egyre nagyobb figyelem terelődik a pszichológián belül a gyermekek halálfogalmára és az elmúlással kapcsolatos vívódásaikra. Elég csak a tanatológia itthoni úttörőjét, Polcz Alainet megemlíteni vagy tanítványát, Singer Magdolnát, akik munkásságának hála sokat tudunk a gyermeki lélek betegséggel és halállal történő küzdelméről, illetve a gyász feldolgozásának lehetőségeiről. Rajtuk kívül természetesen számtalan tankönyv és cikk foglalkozik az említett kérdésekkel, többek között Irvin D. Yalom Egzisztenciális pszichoterápia című könyve is.

Az amerikai pszichoterapeuta azonban nem a haldoklás és a gyász kérdéseire helyezi a hangsúlyt, hanem arra a folyamatra, ahogyan a gyermekben természetes módon, a fejlődése során tudatosulni kezd saját és mások életének a végessége. Mikor kezdenek a gyerekek a halálról gondolkodni? Milyen elhárító mechanizmusokkal igyekeznek megküzdeni a halál elkerülhetetlenége okozta szorongással? Mi, felnőttek milyen magyarázattal szolgáljunk, ha a gyermekünk megkérdezi tőlünk: „egyszer én is meghalok?” Ezekre a kérdésekre ad választ a könyv egyik fejezete.

Hamarabb, mint gondolnánk

Yalom amellett érvel, hogy a kisgyermekeket rendkívüli mértékben foglalkoztatja a halál, és az ezzel kapcsolatos aggodalmaik széleskörű hatást gyakorolnak az élményvilágukra. Sőt,

ezek a félelmek sokkal hamarabb is jelentkeznek, mint azt gondolnánk.

Az talán szélesebb körben megtapasztalt dolog, hogy óvodások már viszonylag gyakran fejeznek ki halállal kapcsolatos gondolatokat és érzéseket. Emlékszem, ahogyan én magam is óvodás koromban abban próbáltam megegyezni a szüleimmel, hogy ha van rá mód, akkor lehetőség szerint majd ők és én egyszerre haljunk meg, hiszen így nem kell majd szomorúnak lennünk a másik elvesztése miatt.

Egy felmérés szerint a vizsgált huszonkét hatéves gyermek közül csak három olyan akadt, aki ne ismerte volna a „halott” szó jelentését, míg a hétéves gyermekeknek már a száz százaléka tisztában volt a szó jelentésével. Több szerzőt is idéz azonban a könyv, akik szerint a halálfélelem megjelenése már jóval ezelőtt tetten érhető. Ruth Kastenbaum azt állítja, hogy a halál az első életbevágó probléma, és a szellemi fejlődés első és legfontosabb ösztönzője. Gregory Rochlin kutatásai alapján arra a megállapításra jut, hogy a hároméves gyermek már egyértelműen megfogalmazza halálfélelmét, és az elmúlás mint lehetőség jelentős hatást gyakorol rá. Melanie Klein pszichoanalitikus a halálfélelmet a szorongás elsődleges forrásaként nevezte meg, és Kurt Eisslerrel összhangban azt mondja, hogy a pszichoszexuális fejlődéssel – mely Freud tanainak alapját képezik – együtt járó szorongások másodlagosak ehhez képest. Karen Horney pedig, akit ugyancsak a Freud tanait megkérdőjelező pszichoanalitikusok közé sorolhatunk, azt írta egy helyütt, hogy egy gyerek rosszindulata és rombolási hajlama egyenesen arányos annak a veszélynek a nagyságával, mely a gyerek érzése szerint az életét fenyegeti.

Fontos tehát megjegyezni: nem feltétlenül kell, hogy a gyermek tárgyvesztést éljen át (például valamelyik szülő halálát) ahhoz, hogy óhatatlanul szembetalálja magát a lét kíméletlen tényeivel, és hogy ezek hatást gyakoroljanak érzelmeire és gondolataira. Az utcán holtan talált madártetem vagy a hervadó virágok látványa hamar elindítják a gyermek belső vívódásait, és rengeteg kérdés fogalmazódik meg benne, melyekre a szülőktől várja a választ, akiket viszont gyakran megrémiszt a téma – akár saját halálszorongásuk, akár gyermekük esetleges megterhelése miatt. Yalom szerint ilyen helyzetekben a szülők hajlamosak arra, hogy haladéktalanul megnyugtassák gyermeküket, és a tagadás valamely formáját segítségül hívva próbálják enyhíteni a gyermek félelmét – például egy szociálisan jóváhagyott halhatatlansági mítosszal. A gond ezzel az – mondja a szerző –, hogy a gyermek meg fogja érezni a szülő belső szorongását, melyet a téma aktivál, ezért azt tanulja meg, hogy a halállal kapcsolatos gondolatokat el kell fojtani, viszont ez nem vezet valódi megnyugváshoz.

A halál elleni védekezés kiépülése

Szembesülve a lét kíméletlen tényeivel, a gyerekek elkezdik kiépíteni védekező stratégiáikat, melyek Yalom elméletrendszerében legfőképpen a tagadáson alapulnak. Ennek fő időszaka a latencia vagy más néven a lappangás évei (9-12 év), amikor a gyermek sokkal inkább a mindennapi élet rutinjával és az ezekkel járó örömökkel foglalkozik, mintsem a halállal. Ebben az időszakban megtanulja (vagy megtanítják neki) a valóság tagadását; és fokozatosan, a hatékony és kifinomult tagadási formák kifejlesztésével párhuzamosan, a halál tudatossága a tudattalanba süllyed, ezáltal a halálszorongás megszűnik.

Ilyen tagadáson alapuló megküzdés például, amikor a gyerekek úgy gondolják, hogy a halál ideiglenes, visszafordítható dolog, esetleg csak egyszerűen alvás, amiből fel lehet ébredni. Ez a gondolat megerősítést kap a különböző rajzfilmekből is, ahol a főszereplő, miután mondjuk felrobbantották, a csodával határos módon mégis feltámad. A gyerekek számára életük korai szakaszában vigasztalóan hat az az általános hiedelem is, miszerint csak az öregek halnak meg, a gyerekek nem. Majd egyszer ők is megfognak, de az még nagyon messze van, ezért nincs mitől tartani. Hasonlóképpen szorongáscsökkentő funkcióval bír, amikor a gyerekek megszemélyesítik a halált. Ilyenkor félnek este a mumustól vagy éppen a szobában a rejtőző gonosz boszorkánytól. Ezek az árnyalakok bár rémisztők, megvan az az előnyük, hogy általuk a halál egy külső, kijátszható alakként azonosítható. Ez egyfajta biztonságot nyújt, mert nem tudatosul a gyermekben a még ijesztőbb valóság: a halál nem külső erő, csírái születésünk pillanatától kezdve velünk vannak.

Különlegesség és mindenható védelmező

Már gyermekkorban megjelenik a halandóságunk elleni védekezés két fő bástyája is, melyek később felnőttként is elkísérnek bennünket. Az egyik a saját különlegességünkbe vetett hit: ragaszkodunk ahhoz az irracionális hiedelemhez, hogy különlegesek és sérthetetlenek vagyunk. A halál mindenkire érvényes, de ránk nem. Racionálisan persze beláthatjuk, hogy ez nincs így, de legmélyen belül ezt akarjuk hinni, és ennek a hitnek a gyökerei gyermekkorban keresendők.

Ennek a hinni akarásnak egy szép megjelenését láthattuk Szily Nóra Ranschburg Jenővel készült interjújában, ahol a következő dialógus zajlott le a műsor végén:

RJ: „Magunk között szólva súghatok valamit? Nem hiszek a halálban! Nem hiszek abban, hogy én egyszer meg fogok halni…”

SZN: „De ha nem hisz benne, akkor mi az, ami egyszer csak eljön?”

RJ: „Hát, másoknak eljön. Nekem biztos nem.”

A másik fő bástyát egy mindenható, omnipotens, felsőbbrendű védelmező erejébe vetett hitünk képezi. Szeretnénk azt hinni, hogy valaki fentről vigyáz ránk, és nem érhet baj minket. Yalom elméletében ennek az alapjai ugyancsak a gyermekkora, sőt, az élet kezdetére nyúlnak vissza, amikor a gyermek még csak homályos alakokként látja szüleit, ezeket a csodás kísérteteket, akik nemcsak mindenható mozgatói, de örökös szolgálói is egyben. A gyermek aztán később is megtapasztalja – jobb esetben –, hogy bármilyen messzire is merészkedik, előbb utóbb az oltalmazó anya szárnyak végső védelemként hullanak majd rá. Ezeknek a korai tapasztalásoknak a továbbélése aztán felnőttkorban az a hit, hogy valaki fentről vigyáz ránk – legalábbis az egzisztenciális pszichoterápia elméletrendszerében.

Mit mondjunk hát a gyereknek?

A kérdés egyáltalán nem könnyű, melyet az is jelez, hogy – sajnos – egyértelműen Yalom sem foglal állást. Szerzőket idéz, akiknek az egyik csoportja azt mondja, hogy a szülőknek jobb letagadnuk a valóságot, a tagadást egyfajta köztes megoldásként láttatva. Ferenczi Sándort, a magyar pszichoanalitikus iskola megteremtőjét idézve vallják: „a valóság tagadása átmenet a valóság elutasítása és a valóság elfogadása között.” Vagyis jobbnak tartják nem elvenni a gyermektől a tagadáson alapuló megküzdéseit, mert azt gondolják, hogy idővel, amikor a valóság elfogadására készen áll, magától elhagyja majd azokat, azonban az idő előtti megfosztás súlyos következményekkel járhat.

Mások, mint például Jerome Bruner, abban hisznek, hogy „életkortól függetlenül, az intellektuális őszinteség valamely formájában bármilyen téma megtanítható a gyerekeknek”. Szerintük az eufemizmusok („elaludt”, „felment a mennybe”, „az angyalok között van”) csak papírbarikádok a halál ellen, s ezek megzavarják a gyereket.

Érezzük, hogy mindkét álláspont védhető. Melyiket válasszuk tehát? Talán ez az a helyzet, ahol egyértelműen egyikre sem lehet rábökni a másik kizárásával. Hiszen teljesen érthető, hogy a gyermeknek nyugalmat adó elhárítás elvétele kockázatos lehet, ugyanakkor az őszinte kommunikáció felnőtt és gyermek között alapvetően támogatott és helyeselt dolog. Én magam inkább az őszinte kommunikáció híve vagyok, azonban itt felmerül a kérdés, hogy kinek mit jelent az őszinteség, ugyanis azt, hogy milyen válasz hangzik el a gyermek kérdéseire, nyilvánvalóan a szülő saját beállítódása, hite, vallása is befolyásolja. Egy hívő ember számára őszinte válasz lehet az is, hogy az elhunyt személy a Mennyországba költözött – még akkor is, ha erre az egzisztenciális pszichológia tagadás alapú megküzdésként tekint. A legfontosabb talán összességében az, hogy a gyermek kérdéseinek mindig legyen tere, szabadjon kérdezni erről, és ha csak lehet, ne szabjon gátat a diskurzusnak a szülő saját halálszorongása, a felnőtt pedig válaszoljon aszerint, amiben hinni tud. Mert elképzelhető, hogy egy nyitott és megnyugtató közegben talán nincs is akkora jelentősége annak, hogy tartalom szerint mi hangzott el pontosan.