1978-ban, Guyanaban több mint 900 ember követett el tömeges öngyilkosságot. Mi kapcsolta össze őket? Egyetlen férfi: Jim Jones. Jim Jones alapította, majd vezette a Nép Temploma nevű vallási közösséget, melynek több száz tagja ivott ciánkálival felütött gyümölcslevet a vezérük egyetlen szavára. De hogyan fordulhatott elő ilyesmi a 70-es években? A szekták titkairól, módszereiről és tömegpszichózist kiváltó erejéről írunk következő cikkünkben.

A hagyományos vallások, mint a kereszténység, az iszlám, a hinduizmus és a buddhizmus, mind a lassú folyamatokra, a hit csendes megélésére, a türelemre, reménységre és békére tanítanak bennünket. Ehhez azonban szükség van egyfajta lecsillapodásra, ami ebben az állandóan pörgő, inger- és élményhajhász világban unalmasnak hathat, és nagyon nehéz is. Mindezen értékek tökéletes ellentétét képviseli néhány vallási csoport, melyeket külső szemlélőként nemes egyszerűséggel szektának nevezünk. Ezek a csoportok általában gyors megtérést, nagy erejű közösségi élményeket, kézzel fogható földöntúli tapasztalásokat és már-már showszerű eseményeket kínálnak. Előfordul, hogy gyógyulást, biztonságot, sőt esetenként pénzt vagy egyéb juttatásokat is ígérnek.

A vezető

A szekták élén áll az értelmi szerző, ő a vezető, a vezér, a főnök, minden szava szent. Nem véletlen, hogy Stephen A. Kent  az új vallásokat kutató szociológiaprofesszor a családi erőszak modelljét vetítette ki a szekták működésére is, hiszen a családokéhoz hasonló dinamika jellemzi a tagjait. Mind a vallási csoportok, mind a család egy zárt rendszer, amelyben könnyen elszigetelődik a bántalmazott fél, akit a bántalmazó manipuláció áldozatává tesz, így gyakran nem mer vagy nem is tud kilépni ebből az állapotból.

A szekta vezetője sok esetben – egy bántalmazó családtaghoz hasonlóan – valamilyen komoly devianciát hordoz magában. Ez lehet biológiai, pszichológiai vagy akár szociális jellegű probléma is. Ide tartoznak

a mentális betegségek, alkohol- és/vagy drogproblémák, a gyermekkorban elszenvedett fizikai, szexuális vagy érzelmi bántalmazások, illetve a vallásos irracionalitások is.

Szinte az összes hírhedt szektavezér elszenvedője valamelyiknek a fentiek közül, Jim Jones például nagy valószínűséggel paranoid volt, amelyhez megalománia is társult, ráadásul drogproblémákkal is küzdött. Paranoiáját támasztja alá többek között az is, hogy 1967. július 15-ére nukleáris támadást jósolt, melynek következtében jó pár követőjével együtt a veszély szempontjából biztonságosnak ítélt Kaliforniába költöztek. A megalománia és a nárcisztikus vonások pedig általában véve is szinte elengedhetetlennek tekinthetők a vezető karizmatikus egyénisége szempontjából, amely emberek százait keríti hatalmába.

Ahhoz, hogy a vezető teljes mellszélességgel kiállhasson tévképzetei mellett, társulnia kell valamiféle erős agressziónak és motivációnak, amely vallásos irracionalitásokból is következhet. Ezen irracionalitások gyakran a gyermekkori traumákból táplálkozó gonosz, büntető Istenkép eredményei, aki elvárja, hogy sanyargassuk önmagunkat, vagy éppen öljünk meg másokat az Ő akaratából. De ide soroljuk azt a jelenséget is, mikor a vezető megtagadja a tagok számára akár az életmentő orvosi ellátás igénybevételét is, mondván Isten majd meggyógyítja őket.

A vezető saját teológiáját követi a közösség minden tagja.

A csoport

A vezető mentális betegsége látomások és egyéb téves eszmék útján hozzásegíti őt a saját egyháza teológiájának megalkotásához. Az ebben való mély meggyőződését mint megvilágosító üzenetet szeretné hirdetni az embereknek. Azok, akik csatlakoznak hozzá, karizmájának bűvkörébe kerülnek, és az ígért jutalmak és javak reményében – legyen az földi, vagy túlvilági – követni kezdik őt. Ezzel kialakul egy kétoldalú szimbiózis, kötődés:

a vezető nem tud élni a csoportja nélkül, a csoport pedig a vezetője nélkül.

Így bontakozik ki a mentális betegségek társas hatása. Emellett fontos összetartó erő, hogy kábítószereket gyakran nemcsak a vezetők vesznek magukhoz, hanem közös vallási és spirituális megélések apropóján együtt is fogyasztják a híveikkel.

A szekták nem kizárólag, de leginkább olyan depressziós vagy identitásvesztett embereket vonzanak be, akik nem találják a helyüket a világban. Ez a közösség lehetőséget ad arra, hogy értelmet kapjon az életük, új családot kapjanak, és a rokonihoz hasonló kapcsolatokat építsenek ki. Nem ritka, hogy az „apa”, „anya”, „testvér”, „gyermek” szavakat is használják egymásra.

A hierarchia fenntartása szempontjából nagyon jövedelmező ez a struktúra,

hiszen a vezetők szülői, míg a követők gyermeki szerepben tetszelegnek. Éppen ez a melegágya a legtöbb szektán belüli erőszaknak, hiszen a tekintélyszemély könnyen kihasználhatja a gyengéket, akik jellemzően a nők és a gyermekek.

A csoport és más csoportok

A csoporton belüli összetartozás érzésének növelése az egyik legfontosabb a szekták életében. A saját csoportot mindenek felett állónak kell tartania a követőknek, ezzel együtt pedig mindent és mindenkit elítélni és kizárni, aki nem tartozik hozzá. Valóban varázslatos érzés lehet, miszerint van egy ideológia, egy titok, amiről csak az adott csoporthoz tartozva szerezhet tudomást az ember, a kívülállók pedig a tudatlanság sivár pusztájában tévelyegnek. Ez azonban nagyon veszélyes elképzelés, hiszen a csoporthoz való ragaszkodás addig a pontig egészséges, amíg nyitottak maradunk a külvilág felé is.

Egyes szekták profi módon keltik a gyűlöletet mindenkivel szemben, aki nem osztozik a megvilágosodásban. Általában fokozatosan történik a berántás. Első lépésként csak a bejövő hívások és SMS-ek iránti heves érdeklődés lehet furcsa egy újonc számára,

majd szép lassan megkezdődik a kívülállók elleni hangolás.

Nincs is másra szükség, hiszen itt új családra lelt az illető, a külső személyek pedig úgyis csak rossz energiát sugároznak. Egy idő után azon veheti észre magát valaki, hogy már hónapok óta nem beszélt sem a családjával, sem a barátaival, sőt egyenesen ellenségnek tartja őket, hiszen ők nem az egy igaz hitet követik.

A szekták fontos összetartó elemei a rituálék.

Ha jobban belegondolunk, a legtöbb szektát valójában nagyon nehéz megismernünk, hiszen csak jelenlegi vagy régi tagoktól szerezhetünk információt róluk. Ez azonban nem lehet biztosíték,

ugyanis mindkét fél torzít, hiszen valamelyik irányban elfogult.

A szektában élők a valósnál pozitívabb képet fognak festeni a közösségről, a kilépett személyeket pedig az őket fűtő indulatok késztetik arra, hogy sokkal negatívabban értékeljék a történéseket. A vallásos csoportok éppen ezért igyekeznek mindenkit elrettenteni a kiszállás gondolatától is, méghozzá azzal, hogy démonizálnak mindenkit, aki elhagyta a közösséget.

Jim Jones és a Nép Temploma egy szélsőséges példája a szekták megnyilvánulásának. Természetesen nem minden kis vallási közösség agresszív és bántalmazó. Azonban a Biblia átírása, esetleg csak bizonyos részeinek kiemelése és hangsúlyozása, vagy a nyugodt és csendes istenkapcsolattal szemben a hangos, impulzusokkal telített élmények előtérbe helyezése gyakori ismérvük. Léteznek emellett egészen hajmeresztő és elrugaszkodott elképzeléseket magáénak valló csoportok is, melyek a kristályokkal való gyógyítástól a UFO-kkal történő összeolvadásig sok mindent ígérnek. Érdekes róluk olvasni, filmeket nézni és beszélgetni, de ugyanennyire érdemes őket fenntartással kezelni.

Felhasznált irodalom:

Kent, S. (2004). Scientific Evaluation of the Dangers Posed by Religious Groups: A Partial Model”. Cultic Studies Review, 3(2/3), 101-134.

Roy, K. G. (2000). The systemic conditions leading to violent human behavior. The journal of applied behavioral Science, 36(4), 389-406.

Singer, M. T. (1979). Coming out of the cults. Psychology today, 12(8), 72-82.