Az elfogadás nyelve a párkapcsolati konfliktusok országában. Te mennyire beszéled?

Elfogadni a másikat, amikor sértettnek és megbántottnak érezzük magunkat, nagyon nehéz. Egészen egyszerűen azért, mert más nyelvet beszélünk ilyenkor. A támadás-védekezés szavai, reakciói szólnak belőlünk. Egy új nyelv elsajátítása pedig, mindnyájan tudjuk, erőfeszítést és sok gyakorlást igényel. Nézzük hát meg, hogyan foghatunk bele a gyakorlatban az integratív párterápiás szemlélet nyomán.

Előző cikkünkben olvashattatok róla, hogy párkapcsolati konfliktusainkban sokszor azért nem jutunk egyről a kettőre, mert beleragadunk a támadás-védekezés parttalan állapotába. Ahelyett, hogy kilépve ebből az ördögi körből elkezdenék próbálkozni az elfogadással. Nem a problémába való beletörődéssel, megalkuvással, hanem egyszerűen azzal, hogy a figyelmünket a másikra irányítjuk, és elkezdjük megérteni, hogy benne mi zajlik. Közben pedig mi is jobban el tudjuk mondani, hogy ugyanaz a helyzet bennünk hogyan jelenik meg. Ez persze leírva pofonegyszerűnek tűnik. Mit lehet tenni, mikor ismét elindul a civakodás és futjuk a szokásos köröket? Jacobson és Christensen, az integratív párterápia képviselői ajánlanak néhány stratégiát, melyek alkalmazása akár pozitívabb kimenetelekhez is vezethet a szokásos konfliktusaink lefutása során. Mindenkit megnyugtatunk, nem fog egy csapásra sikerülni, akár önállóan próbálkozik, akár párterápiás keretek között kap támogatást ehhez.

„Érzelmileg éretlen vagy, pont, mint az apád.”, avagy jól megmondtuk a másiknak

Biztosan többen fel tudunk idézni hasonlóan impulzív minősítést egy-egy heves vitánk kapcsán a párunkkal, amikor talán még büszkék is voltunk magunkra: „na most jól megmondtam neki végre. Biztosan elgondolkodik ezután, hogy viselkedik velem folyamatosan.” S valószínűleg arra is emlékszünk, hogy viszonylag kevés helyzetben értünk el ezekkel a mondásokkal bármit, vagy legalábbis valamilyen pozitív kimenetelt. Vajon miért?

Nehéz ugyanis ilyen címkékkel a fejünkön elfogadni a másik véleményét.

Ezek a bélyegek általában valamilyen mentális vagy érzelmi zavart tulajdonítanak a másik viselkedésének. Még ha a partner hajlana is rá, hogy elfogadja a minősítést, ebben a helyzetben egy rejtett hierarchia alakul ki, mely azt sugallja: „Én azért mégis elfogadlak hibáid, betegséged stb. ellenére.”

Enyhítő kitárulkozások

Az elfogadás nyelve a párterapeuta páros szerint elsősorban a személyes élményt hangsúlyozza, és nem azt, amit a másik mond vagy tesz. Hasonlít ez ahhoz, amit egy asszertív kommunikációs tréningen megtanulhatunk az úgy nevezett én-üzenetekről. Tehát a saját érzéseinkről próbáljunk beszélni és ne arról, hogy mit gondolunk, a másik mit miért tett, mit gondolt és érzett. Ha mindeközben az úgynevezett enyhítő kitárulkozást gyakoroljuk, könnyebben érhetünk el a párunkhoz. Ezek a megnyilvánulások ugyanis sérülékenynek állítják be az egyént a partnerrel szemben, és nem erőfitogtatásról, kontrollkísérletekről szólnak, mint a bekeményítő ellentétük. Például: „azt érzem, hogy nem vagyok számodra már elég vonzó, amikor visszautasítod a szexuális közeledéseimet. Ez kétségbe ejt.” Szemben a „biztos van valakid, te szemét. Valld be, ne legyél gyáva.” mondattal. A különbséget mindnyájan érezzük. Az enyhítő kitárulkozások tehát kevésbé valószínű, hogy haragot váltanak ki a felekből, inkább

fokozzák az empátiát és a közelség kialakulását.

A bekeményítő megnyilvánulások azért sokkal automatikusabbak és egyszerűbbek a számunkra, mert a védekezésről szólnak. Nem tárják fel sérülékenységünket, „gyenge pontunkat”. A partner számára viszont sokkal kellemetlenebbek, mivel szemrehányást, dominanciát közvetítenek. A bekeményítő kijelentéseknek általában van enyhítő megfelelője: a düh gyakran fájdalomról szól, a sértődöttség csalódást rejthet, a bizonytalanság pedig agresszióba, felfokozott magatartásba csaphat át.

Ahogy lelkünk számára semmi sem egyértelmű csodaszer, így itt is megeshet, hogy egy bekeményítő közlés pozitív kimenetelhez vezet, mert a másik azt látja, hogy végre érzelmet, akár határozottságot tudott kiváltani a másikban. Továbbá az enyhítő kitárulkozás sem biztos, hogy célt ér, ha a másik a szomorúság kifejezését úgy értelmezi, mint újabb próbálkozás a partner részéről a dominancia visszaszerzésére.

Távolítsuk el együtt a konfliktust

Nem szőnyeg alá seprésről van szó természetesen, hanem egy távolságtartó, objektív problémaszemlélet kialakításáról. Ismerjük a közmondást: sokszor nem látjuk a fától az erdőt. Az aranyszabály, hogy mellőznünk kell minden olyan kijelentést, ami felelőssé tenné a másikat.

A hangsúly a konfliktus lezajlásának objektív leírásán van, harmadik személyben.

Nézzünk egy példát, amikor egy pár ennek mentén meséli el legutóbbi konfliktusukat. Kati és Géza vásárolnak. Kati válogatás nélkül teszi a termékeket a kosárba. Géza rosszallóan néz, de nem szól semmit. Kati megkérdezi, hogy mi a baj. A férfi azt válaszolja, hogy semmi, mégis tovább fintorog. Erre Kati elkezd visszapakolni egy-egy dolgot a polcra sértődötten, majd közli Gézával, hogy megint vágja a sóher-képet. Még ezt a keveset is sajnálja tőle, amikor ő minden idejét és erejét feláldozza a gyereknevelésre és a ház körüli teendőkre. Géza innentől kezdve nem szól semmit egész úton hazafelé, ami Katit még jobban feldühíti és folytatja otthon a vádaskodást.

Ez kezdetben furcsán hangozhat a szánkból. Mégis olyan érzést adhat, mintha kívülállóként mesélnénk a történetünket. Ez pedig segíthet abban, hogy a partnerek a konfliktus témáját, a saját destruktív interakciókat leíró módon, összefüggésekben lássák. A probléma így közös teherré válhat, ami összefogásra és nem ellenségeskedésre sarkallhatja a feleket.

A negatív viselkedés pozitív vonásai

Mindnyájunknak vannak negatív viselkedési formái, melyeket egyre szélsőségesebben lát a partner az úgynevezett polarizálódási folyamat eredményeképpen. Az integratív párterápiás szemlélet azt mondja, ha képesek vagyunk meglátni partnerünk negatív viselkedésének a „hasznát”, könnyebben viseljük el azt. Ez megint csak nem azt jelenti, hogy érvénytelenítsük a negatívumot, hanem keressünk pozitív vonásokat is a viselkedésben. Egy kritizáló feleség megjegyzései szólhatnak például a másikhoz való kapcsolódási vágyából. Valamiért úgy éli meg, hogy ez a legjobb eszköze arra, hogy figyelmet kaphasson a párjától. Gyakran kiderül például az is, hogy ami korábban kifejezetten vonzó volt, most pont azt gyűlöljük a másikban. Ilyenkor érdemes emlékeztetnünk magunkat, hogy akkor miért tudtuk annyira értékelni azt a tulajdonságot. Mit jelent az nekünk most, és melyek azok a helyzetek jelenleg, amelyekben kevésbé tűnne ellenszenvesnek?

Amikor egy probléma visszatérő konfliktussá alakul, hiú ábrándokat kergetünk, ha azt gondoljuk, hogy egy-egy technika kipróbálása mindent rendbe tesz. Helyzetünk elmérgesedéséhez idő kellett, a kapcsolat „gyógyulásához” is idő fog kelleni. Újra és újra át kell élni a problémát. Sokszor, sokféleképpen átbeszélni a konfliktusokat, míg kialakul az az empátiás összefogás, mely az elfogadáson alapszik. S melynek talaján erőre kaphatnak a későbbi változás csírái.