Az elfojtott emlékek nagyon is valódiak lehetnek!

Nemrégiben több pszichológus is hangot adott személyes kételkedésének a gyermekkorban elfojtott, ám felnőttkorban felidézett emlékképek megbízhatóságát illetően. A szakemberek kritikái mögött minden esetben az a korántsem megalapozatlan megfigyelés áll, hogy rendkívül könnyű soha meg nem történt eseményekről emlékeket létrehozni az emberek fejében. De vajon tényleg így áll a helyzet? Elfojtott, majd később felidézett emlékeink valóban puszta kitalációk lennének? Nos, nem egészen…

Kathy Pezdek amerikai pszichológus szerint a különféle memóriakutatások egyáltalán nem támasztják alá azt a feltételezést, amely szerint az emberi emlékezet olyannyira befolyásolható lenne, hogy bármilyen hamis emléket el lehetne ültetni benne. A szakember készséggel elismeri ugyan, hogy előfordultak olyan esetek a gyakorlatban, amikor pszichológusa sugalmazására tévesen gondolta valaki azt, hogy nemi erőszak áldozata lett, valamint hogy bizonyos terápiás módszerek valóban téves emlékeket eredményezhetnek. Az is igaz továbbá, hogy egyesek olyannyira szuggesztibilisek lehetnek, hogy mindenféle kitalációt valóságként éljenek meg. Ahhoz ugyanakkor a normálisnál jóval erősebb (mondhatni rendkívüli) befolyásolhatóság kellene, hogy még a nem hétköznapi emlékek is a pszichés manipuláció eredményei legyenek – véli Pezdek.

Ennyire képlékeny az emberi emlékezet?

Loftus, Schooler és Wagenaar klasszikus kísérletében a vizsgálati személyek egy közlekedési balesetről készített film megnézése után hajlamosabbak voltak azt hinni, hogy valóban láttak üvegcserepeket a videóban (amelyben egyébként nem voltak), ha az arra vonatkozó kérdésben az „ütközik” és nem a „koccan” szót használták a kutatók. Ez az eredmény nyilvánvalóan valós, csakhogy az idézett vizsgálatban egy viszonylag hétköznapi esemény meglehetősen lényegtelen részletéről volt szó! A további, ugyanezen technikát alkalmazó kutatásokban sem volt a megtévesztett („ütközéses”) és a félre nem vezetett („koccanásos”) csoport közötti különbség 20-30 százaléknál nagyobb abban a tekintetben, hogy tényleg látni véltek-e üvegcserepeket.

Memóriánk szuggesztibilitása tehát nyilvánvaló, különösebben félrevezethetőnek azonban korántsem mondható.

Mégis mi lenne akkor a megfelelő bizonyíték arra, hogy gyakorlatilag bárkiben elültethető a soha meg nem történt események emléke? Az egyik legtöbbet idézett tanulmány ezen a téren Loftus és Pickrell „Elvesztem az áruházban” nevű kísérlete, amelyben huszonnégy önkéntes mondta azt az egyik gyermekének vagy testvérének, hogy egyszer elveszett egy nagy áruházban. A huszonnégy alany közül összesen hat számolt be a kitalált esemény teljes vagy részleges emlékéről. Ezt az eredményt azonban nem szabad kiterjesztenünk azokra az esetekre, amikor egy terapeuta úgymond elülteti a vérfertőzés gondolatát az egyik kliense fejében. Azt ugyanis nyilván nem nehéz elhitetni valakivel, hogy gyermekként elveszett egyszer bevásárlás közben, elvégre a kicsiket állandóan figyelmeztetni kell arra, hogy ne tévedjenek el, olykor-olykor pedig még így is elvesznek néhány órának tűnő másodpercre. A legtöbb embernek tehát minden bizonnyal van valamiféle „mentális forgatókönyve” az eltévedés eseményére, amelyet Loftus és Pickrell kísérletében könnyen mozgósítani lehetett. Egy incesztuózus szexuális kapcsolatra azonban feltehetően nincsen.

Mégsem ennyire képlékeny az emberi emlékezet?

Pezdek, Finger és Hodge saját kutatást végeztek annak kiderítése érdekében, hogy vajon kevésbé gyakori események kapcsán is létrejöhetnek-e téves emlékek az emberi elmében. A kérdéses vizsgálat során húsz önkéntes olvasott fel egy igaz és két hamis történetet az egyik gyermekének vagy testvérének. A kitalált sztorik közül azonban az egyik hihető volt (a gyerek bevásárlás közben elveszett), míg a másik pedig igencsak valószínűtlen (a gyerek egészségügyi okokból beöntést kapott). Amikor a koholmányok felolvasása után megkérdezték a kicsiktől, hogy pontosan mire is emlékeznek, mindössze hárman említettek csak meg a kitalált eseményeket, azok közül is csak a bevásárlás közbeni eltévedést. A nem túl szokványos eseményt (a beöntést) lényegében senki sem jegyezte meg. Feltételezhető tehát, hogy az olyan valószínűtlen történetek, mint amilyen például a beöntés (vagy akár a vérfertőzés), korántsem ültethetőek el olyan könnyen a gyerekek emlékezetében –

az azoknak megfelelő „mentális forgatókönyvek” hiánya miatt!

Noha az elfojtott emlékek megbízhatóságáról szóló vita elsősorban a gyermekkori nemi erőszakkal kapcsolatban kerül csak szóba, természetesen másfajta pszichés eredetű amnézia is létezik, amelyből szépen vissza lehet hozni az emberek „elveszett” emlékeit. Bizonyos esetekben például erőszakos jelenetek (mondjuk verekedések) szemtanúinál is kialakulhat effajta pszichogén amnézia. Azok márpedig, akik megkérdőjelezik a szexuális abúzusok kapcsán elfojtott emlékek valódiságát, az imént említett traumák következtében kialakuló amnéziát is meg kell magyarázniuk! Akárhogy is, Pezdek szerint a mai kutatások nem igazán támasztják alá azt az állítást, amely szerint a soha meg nem történt események mind egy szálig beültethetőek lennének az emberi emlékezetbe. Vannak ugyan módszerek, amelyekkel ügyesen el lehet hitetni bizarr eseményeket az átlagosnál szuggesztívabb személyekkel, arra azonban már semmiféle bizonyítékunk nincsen, hogy ez egy elterjedt és általános jelenség lenne!