Az érző agy, II. rész – érzelmi tanulás és depresszió

Sorozatunk második részében az érzelmi tanulás és a depresszió kapcsolatát mutatjuk be. Az érzelmi reakciókat is sokszor kondicionálva tanuljuk: egy semleges ingert kapcsolhatunk egy negatív következményhez. Milyen szerepe van ennek a tanulásnak a depresszió kialakulásában? Milyen kapcsolatban áll mindez a megküzdési stratégiákkal? Cikkünkből kiderül!

Cikksorozatunk első részéből kiderült, hogyan hatnak az érzelmek az epizodikus emlékezetünkre. Emlékeink különböző ingerekből állnak: egy-egy hely, illat vagy benyomás elég ahhoz, hogy eszünkbe juttasson egy számunkra fontos eseményt. Ez azért is hasznos, mert segít bennünket a preferenciáink kialakításában. Kutatások azt mutatják, hogy az érzelemmel telített emlékekre jobban és pontosabban emlékszünk, mint a semlegesekre.

Az is kiderült, hogy olyan érzelmeket könnyebb előhívnunk, melyek azonosak a jelenlegi hangulatunkkal. Azonban emlékeink nem mindig pontosak, mivel az átélésük során – a kódoláskor – nem képes az agyunk minden részletet befogadni, így egy gyakran átgondolt esemény során könnyen „kipótoljuk” a homályos foltokat, ezzel torzítva az eredeti élményt.

Kondicionált érzelmi reakciók

A híres pavlovi kísérletet ki lehet terjeszteni az érzelmi tanulásra is. Kondicionált érzelmi reakció akkor születik, amikor egy érzelmet kiváltó feltétlen ingert összekapcsolunk egy feltételes ingerrel, ami később viselkedésbeli és fiziológiai feltételes választ eredményez. LeDoux és társai (1993) patkánykísérlet során mutattak rá a jelenségre: az állatokat egy ketrecbe helyezték, és feltételes ingerként egy sípszót játszottak le nekik, ami nem járt különösebb viselkedésbeli reakcióval. Később a sípszó után egy elektromos sokkot kaptak mint feltétlen inger, ami sokkal nagyobb kellemetlenséggel járt; az állatok több másodpercre lefagytak. Miután a patkányok megtanulták a két esemény közti összefüggést, a sípszó önmagában elég volt arra, hogy félelmet generáljon bennük. Ez az evolúciós ösztön bennünk, emberekben is megtalálható.

Ha valami veszélyt jelez, azt gyorsan meg kell tanulnunk, hiszen az életünk múlhat rajta.

További kutatások kimutatták, hogy ezeket a tanult érzelmi reakciókat gyorsan elsajátítjuk, hosszan tartók, és nehéz őket elfelejteni. Néha feltételes ingerként szolgál már a környezet is, ahol korábban rossz élmény ért bennünket. 

Tanult tehetetlenség

Seligman (1967) híres kísérlete során kondicionálás segítségével tanított kutyákat arra, hogy egy hangjelzést elektrosokk követ. Miután megtanulták, hogy a hangjelzést kellemetlen inger követi, a kutyák egy részének kiszámíthatatlan módon adták az elektrosokkot (nem volt köze a hangjelzéshez). Azt figyelték meg, hogy ezek az állatok egy idő után nem tettek semmit a menekülés érdekében, még akkor sem, ha az áramütés megelőzhető lett volna (szabad volt a ketrecből való kijutás). Ezt a kísérletet elvégezték embereken is, természetesen nem elektromos sokkal, hanem egy tanulási feladat keretein belül. Az volt a feladatuk, hogy gombok megnyomásának segítségével megszüntessenek egy zavaró hangot. Az egyik csoportnak könnyen megoldható feladatot adtak, a másiknak viszont lehetetlent. Azok az emberek, akik nem voltak képesek megoldani a feladatot, feladták, még akkor sem próbálkoztak többé, amikor a kísérletvezető könnyebbé tette nekik is a zaj megszüntetését, a gombok visszaállításával. Ezek az emberek megtanulták azt, hogy az eseményekre adott reakciójuk eredménytelen, így semmi hatalmuk nincs a kimenetel kontrollálására, ezért nem is éri meg energiát belefektetni. Ezt az állapotot nevezi a pszichológia tanult tehetetlenségnek, amikor az egyén feladja az egymás utáni és kiszámíthatatlan averzív ingerek megállítását, mert úgy érzi, nem áll hatalmában a kimenetelt befolyásolni (Seligman et al., 1978).

Erre a jelenségre érdemes figyelni iskolai vagy munkakörnyezetben is.

Ha valaki következetlen módon kap visszajelzéseket, nagy valószínűséggel azt fogja érezni, hogy mindegy, mit tesz, az eredményre úgysincs befolyása.

Egy következetes, támogató közegben jobb teljesítményt tudunk nyújtani, hiszen az energiánkat nem a következményektől való szorongás veszi el.

Depresszió 

A tanult tehetetlenség szoros összefüggésben áll a depresszióval. A depressziós állapotra jellemző az események elkerülése, a negatív jövőkép, visszahúzódás és ezek következtében egy cselekvőképtelen állapot. Kívülállóként gyakran érzékelhetjük úgy, hogy aki depressziótól szenved, nem szeretne önmagán segíteni, és nem tesz aktívan a problémája megoldásáért, hanem inkább beletörődik a helyzetébe. Ez a tanult tehetetlenségből ered, mert korábban már kialakult bennük egy olyan kondicionált érzelmi reakció, amely során úgy érezhették, hogy a próbálkozásaik hiábavalók, és nincsen az őket érő események felett hatalmuk. Ez egy mélyen gyökerező és nehezen módosítható tanult reakció, aminek a feloldásában a kognitív viselkedésterápia segítséget tud nyújtani, viszont ehhez idő és türelem kell.

Miért van az mégis, hogy valaki tehetetlen lesz egy megoldhatatlan probléma után, valaki meg tovább próbálkozik? Miért lesz valaki depressziós negatív életesemények következtében, míg más nem?  Egyéni különbségek vannak abban, ki hogyan reagál, ami főként arra vonatkozik, hogyan értelmezzük a velünk történt eseményeket. Azok az egyének, akik a negatív eseményeket rendszeresen belső vagy stabil és globális okoknak tulajdonítják, fogékonyabbak a depresszió kialakulására. Ez például azt jelenti, ha valaki hibázik a munkahelyén, azt gondolja, „Az én butaságom az oka, hogy ez megtörtént” (belső ok), „Ez bármikor megtörténhet, nem egy specifikus eset volt, és nincs eszközöm ellene tenni” (stabil és globális okok). Aki így érvel, annak valószínűleg károsodik az önbizalma egy ilyen esemény után, és hosszú távon a depresszió kialakulásának kockázata is fennáll. Ezzel szemben jobb érzéseket hagy az a gondolat, hogy „Hibáztam, de legközelebb már tudni fogom, megpróbálom megtenni, ami tőlem telik”.

A fent említett kísérletet, amelyben nehéz (vagy lehetetlen) feladatokat kellett megoldani, megismételték depressziós alanyokon is. Általánosságban a depressziós csoport rosszabbul teljesített, mint az egészséges csoport: hamarabb feladta a nehéz (vagy megoldhatatlan) problémát. Ha azonban a sikertelenséget a feladat nehézségének tulajdonították, és nem a saját képességüknek, javult a teljesítményük. A kudarc önmagában tehát nem elegendő ahhoz, hogy tehetetlenséget idézzen elő. 

Ha megfelelően értelmezzük és reagálunk a kudarcainkra, könnyebben birkózunk meg velük. Ha saját kezünkbe tudjuk venni a dolgokat, és tanulni próbálunk a bukásainkból, kedvezőbb megküzdési stratégiát alakíthatunk ki.