Ki felejtené el az Amelie csodálatos élete című film kissé különc, de szerethető főszereplőjét. Amelie Poulaint különös gyönyörűséggel töltötte el, ha belefúrhatta az ujjait egy magokkal teli zsákba, ha kiskanállal összetörhette a kemény karamellt, és ha kavicsokkal kacsázhatott a St. Martin csatorna vizén. Ha belegondolunk, valószínűleg mi is fel tudunk idézni olyan tevékenységeket, amelyek megmagyarázhatatlan örömet okoznak nekünk. Emlékszünk még, mikor éltünk át utoljára ilyesmit? Mikor oldódtunk fel utoljára a pillanatban?
Sajnos az az általános tapasztalat, hogy azok a tevékenységek, amelyeket azért végzünk, mert önmagukban boldogságot okoznak, a gyermekkorral szép lassan mögöttünk maradnak. Tekintetünk egyre inkább elkalandozik a jövőbe. A teljesítendő feladatokra, az előttünk álló kihívásokra koncentrálunk. A jelen, az éppen megélt pillanat mindinkább a háttérbe szorul. A napjaink túlterheltek, és a sokasodó megmérettetések miatt már csak az estét, a hétvégét vagy az ünnepeket várjuk. A minket körülvevő multimédiás ingersokaság miatt pihenésünk is szétaprózódik. A mindig kézben lévő telefonok, a Facebook-értesítések, a háttérben feleslegesen nyüzsgő TV gyakorta belerondít a legintimebb helyzetekbe is, és lemaradunk az apró, de mégis önmagukban örömteli pillanatokról. Észre sem vesszük, hogy kitavaszodott, hogy hónapok óta nem nyitottuk ki az ágy mellett heverő, félbehagyott regényt, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már nem is emlékszünk,
mikor néztük meg utoljára figyelmesen szerettünk arcát.
Nem egy párkapcsolati probléma, családi konfliktus vezethető vissza arra a problémára, hogy a hétköznapi feladatok áradatában a felek elvesztik a magukra és a másikra szánt időt. Még hogyha sikerül is 5-10 percre lerakni a hazahozott munkát, a nehézségeket és a felelősséget, gyakran előfordul, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk kikapcsolni. Hiába minden erőfeszítés, az agyunk már a másnapon, a további teendőkön kattog. Természetesen társunk, gyermekünk is megérzi, hogy nem vagyunk jelen lélekben, ami nemcsak, hogy eltávolíthat bennünket egymástól, de még talán ennél is nagyobb probléma, hogy szép lassan mi magunk is
teljesen elveszítjük a jelennel való kapcsolatunkat.
Az eltűnt idő nyomában
Gyermekként még minden más volt. Óvódás korunkban voltunk a legszabadabbak, mivel az időfolyamatokban való tájékozódás csak az 5-6 életév környékén kezd megszilárdulni. Az iskoláskori érettséggel egyidőben, ahogy kialakul a múlt, a jelen, és a jövő fogalma, és az idő egyre strukturáltabbá válik számunkra, a jelen pillanataiba egyre többször keverednek bele a tegnap emlékei, a holnap feladatai és reményei. Innentől kezdve a következő napra való készülés, a holnap kihívása életünk kitörölhetetlen részévé válik. Már az elemi iskola versenyhelyzetet teremt számunkra, amiben megtanuljuk, hogy csak a tökéletes és gyors teljesítmény visz minket előre. Megszilárdulnak az olyan driverjeink, mint a „Légy tökéletes”, és a „Siess”. (A driverekről bővebben itt olvashattok.) Megtanuljuk, hogy saját és szeretteink élete véges, és igyekszünk minél több mindent belesűríteni időnkbe. Az informatikai fejlettség könnyíthetne életükön, de a kihívások a feltételekkel arányosan növekednek. A kort, melyben élünk, az érdekek irányítják:
az elsődleges cél a siker és az önmegvalósítás.
Nem maradhatunk le.
A technika átka
Míg néhány évtizeddel ezelőtt még csak vezetékes telefon volt, a technika fejlődésével a kommunikációs csatornák is teljesen átalakultak. Az ezredfordulós, más néven Y generáció tagjai már másképpen nőttek fel, mint elődeik. A színes, modern multifunkciós játékok hatására újfajta ingerszint, magasabb szintű ingeréhség alakult ki az informatikai nemzedékben, tagjai már nehezen képzelik el az életüket a számítógép és a technika egyéb vívmányai nélkül. Az elmúlt évtizedekben felnőtt nemzedék tagjainak már sokkal több ingerre van szükségük ahhoz, hogy lekössék elméjüket. Egy zavartalan beszélgetés a kertben, egy jó könyv sokak számára már nem elegendő, unatkozni kezdenek.
Az olyan közösségi oldalak, mint pl. a Facebook vagy az Instagram látszólag fókuszba helyezik az egyént, de erősítik a tetszeni akarást, a megfelelni vágyást. Lassacskán mindannyian kívülről, mások szemével kezdjük szemlélni magunkat. A külvilág véleménye egyre meghatározóbbá válik számunkra, megpróbáljuk más színben feltüntetni magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk. Ha túlságosan meg akarunk felelni a külvilág elvárásainak, úgy ez a fajta önmonitorozás akkor sem tud leállni, mikor magunk vagyunk.
Pedig hogyan is élhetnénk meg egy önfeledten boldog pillanatot, ha közben állandóan kívülről szemléljük magunkat? Cikkünk következő részéből megtudhatják!
