A színház és a pszichológia világa mindig is nagyon közel állt egymáshoz. A színpadon az emberiség nagy történeteitől kezdve a mindennapi emberek élete, gondolatvilága, problémái is megelevenednek a szemünk előtt. És talán a sorokban ülve, külső szemlélőként olyan felismerésekre ébredhetünk rá, melyekre egyedül, a szobánk falai között rá sem eszméltünk volna. Hogy még közelebb hozzuk egymáshoz a két világot a Mindset Pszichológia együttműködést indított az Orlai Produkciós Irodával, melynek keretén belül időről időre érdekes színházi tartalmakkal szolgálunk majd olvasóinknak: fontos témákról, közérthetően, mindezt mégis szakmaian – a pszichológia szemüvegén át.
Első interjúnk apropója a szeptember 18-án bemutatásra kerülő Irodai patkányok című előadás, mely az irodai lét viszontagságait igyekszik bemutatni a nézőknek, egy nagy adag humorral fűszerezve. Interjúnkban Kocsis Gergely rendezőt és Vinnai András zeneszerzőt kérdeztük az előadás születéséről, a multik világáról, színház és pszichológia kapcsolatáról. Tartsatok velünk!
Az előadásban egy olyan témát dolgoztok fel, amely pszichológiai szemszögből is rendkívül releváns, ez pedig nem más, mint az irodai munka világa. Mi inspirálta a témaválasztást?
K. G.: Nagyon nehéz kiszúrni a forrást, hogy hogyan is kezdődött mindez, mert már olyan régen tervben volt. Litkai Gergő volt az ötletgazda, neki van ilyen jellegű érdeklődése, és ő sokáig dolgozott multinál – a stand upjaiban is elég sokat foglalkozik a céges lét visszásságaival. Sokat beszélgettünk erről, és engem is elkezdett érdekelni a téma. Kis túlzással, de úgy gondolom, hogy létrejött egy új embertípus – mondom ezt a pálya mellől kritikával és éllel, ítélkezve mintegy, anélkül, hogy belülről ismerném ezt a világot. Ezekben az öltönyökben, laptopok mögött, neonfényekben mégiscsak hús-vér emberek vannak, és érdemes azzal foglalkozni, hogy mi zajlik a fejükben, lelkükben.
Nektek volt esetleg ilyen jellegű munkatapasztalatotok?
K. G.: Számomra teljesen idegen ez a világ. Sok ismerősöm, barátom van azonban, akik jól ismerik ezt a közeget, így az ő elbeszéléseikből hallottam történeteket.
V. A.: Én gyakorlatilag egy titkárnőképzőbe jártam középiskola gyanánt, ahol gépírást tanultam, úgyhogy elég közeli a kapcsolatom a billentyűzetekkel és a monitorokkal. A mai világban egyébként már olyan sokat ülünk a gép előtt, hogy valamennyire mind irodisták vagyunk. Szinte minden a monitorokon történik. Főleg ebben a speciális időszakban. A járvány miatt például kénytelen voltam otthon, számítógépen megcsinálni a zenét, ahelyett, hogy a Nemzeti Filharmonikusokkal dolgoztam volna, ami pedig nagy segítség lenne egy magamfajta amatőr zeneszerzőnek.
Az irodai lét jellegzetes eseményeit a szarkasztikus humor köntösébe bújtatva mutatjátok be a nézőknek, eközben mégis komoly kérdéseket boncolgattok (megjelenik például az ablaktalan iroda, mint a kilátástalanság metaforája, az értelmetlen munkavégzés és a hiábavalóság érzése is). Milyen szerepet szántatok a humornak?
K. G.: Sok mindent megértünk, ha tudunk rajta nevetni. Már az alkotók személyében is kódolva van az előadásba a humor – Litkai Gergely, Fehér Boldizsár és Fehér Gáspár csodás írók és humoristák egyben. Nekünk egyébként az előadás készítése közben nem szabad foglalkoznunk a humorral, mert az benne van az irományban. Erősen szövegcentrikus az egész, és a dialógusok fordulataiban benne van az a képtelenség, vagy az a bizarr, abszurd vagy groteszk világ, amit magától értetődően kell ábrázolnunk. Tehát a színpadon nem szabad tudunk, hogy mi most humorizálunk.
A néző nevessen, ne a színész.
Mi akkor dolgozunk jól, ha nem viccelünk, ha a színpadon lévő négy alaknak a problémáit halálosan komolyan vesszük. Mi már azon a képtelenségen is nevetünk, hogy egy irodában nincs ablak, noha valószínűleg sajnos van ilyen. És a színészeknek komolyan kell ezeket a dolgokat képviselniük, például hogy legyen ablak az irodában vagy tartsunk Kényelmes Keddet, hogy ne kelljen mindig öltönyben jönni.
Mit szeretnétek kiváltani a nézőkből ezzel a kettősséggel?
V. A.: Én csupán annyit, hogy megkapjuk tőlük azokat a reakciókat, melyeknek kicsikarását betegesen fontosnak tartjuk. Hogy nevesennek az írók szövegbravúrjain, hogy tartsák lebilicselőnek a színészek játékát, hogy essen le az álluk a látványtervező vízióitól, hogy aléljanak el a rendező leleményes megoldásaitól, és hogy az előadás zenéit fütyörészve rajongják körbe a ruhatáros könnyed mozdulatait, amikor visszakapják a kabátjukat. Igen. Azt is szeretném kiváltani, hogy elégedettek legyenek a kabátjaikkal.
K. G.: Fontos, hogy habár humorosan mutatjuk be mindezt, semmiképpen sem kinevetni akarjuk ezt a világot,
nem ítélkezni szeretnénk, hanem inkább tárgyalni róla, vagy megkeresni benne az emberit.
Léteznek ilyen sorozatok (a világhírű Office például), vannak nagy előképek, de azért ez nem Office, és nem mi tárgyaljuk először művészként ezt a témát. Tán éppen ezért gondoltam arra, hogy ennek muszáj zenésnek lennie. Az, hogy ezekben az öltönyös testekben lelkek vannak, színházilag azt a megoldást kínálja, hogy fakadjanak dalra, és bensőjüket, lelkük rezdüléseit, vágyaikat dalban fejezzék ki.
Amellett, hogy a dalok remek kifejezőeszközök, szolgálhatják azt is, hogy a nézők kicsit kiszakadjanak a szürke hétköznapjaikból?
V. A.: A Dumaszínházzal már számos szkeccselőadást készítettünk. Ez a kabarészerű műfaj attól lesz szórakoztató és színes, ha minél több stílusjegy keveredik benne. Hosszabb és rövidebb jelenetek, monológok, versek, zenés betétek. A dalok finom belső rezdüléseket fogalmaznak meg például szendvicsekről, excel táblázatokról, vagy revüszerűen tálalnak egy szakmai önéletrajzot. Időnként átcsúsznak musicalparódiába, amelyet a színészek is nagyon élveznek, mert térdre zuhanni éneklés közben még mindig az egyik leghatásosabb dolog, ami színpadon történhet.
K. G.: Egy operettben, musicalben vagy bármilyen zenés színházi műfajban általában a dalban való megszólalás többnyire a realitásoktól való elemelkedés, a prózában már ki nem mondható dolgoknak a megnyilatkozása, és ezért gondoltam, hogy mindenképpen zenésnek kell lennie, hogy az általam akkor elképzelt száraz, monoton, gyötrelmes és unalmas irodai világ is beszíneződjön olykor-olykor. Már csak azért is, hogy teátrálisan érdekes, expresszív, hatásos legyen – hogy valamit kibontsunk. Van például egy jelenet, a tűz- és balesetvédelmi oktatás, amelyen bizonyos időközönként mindig át kell esni a cégben. A Ferenc nevű szereplőnk ezalatt értelemszerűen elalszik, és egyszer csak elkezd énekelni csukott szemmel, tehát megismerjük azt, hogy abban a pillanatban miről álmodik.
A dalokat valami ilyesmire szeretnénk használni, a hétköznapi rideg valóság kontrasztjaként.
Mit gondoltok, a nézőkben hogyan fog lecsapódni mindez? Akik esetleg úgy jönnek el az előadásra, hogy valóban napi 8 órát ülnek ilyen – vagy legalábbis hasonló – körülmények között? Mennyire kellett óvatosnak lennetek?
K. G.: Úgy gondolom, hogy azok, akik hasonló csónakban eveznek, és eljönnek megnézni az előadást, nem lesznek megbántva. Legalábbis nekünk semmiképpen nem ez a szándékunk. Mi ezt a világot nem bántani akarjuk, az ebbe a világba önhibájukon belül vagy kívül belekeveredett emberek felett nem szeretnénk ítélkezni. Azt a jelenséget szeretnénk csupán megmutatni, hogy ez a multivilág mikro- vagy makroszinten hova tud életeket, idegrendszereket sodorni. Az írások, a jelenetek mind-mind túlzások, melyek groteszkbe fordítják a valós jelenségeket. De nehéz detektálni, és az előadás nem is tesz erre kíséretet, hogy ennek az elfajulásnak vagy elfajzásnak ebben a mai világban mégis ki az oka, ki tehet róla, ki a hibás ebben. Nem szeretnénk azt a választ adni, hogy a multik vagy a globalizáció. Mi nem merítünk ekkorát. Mi csak azt várjuk, hogy a nézőknek tetsszen, hogy nevessenek, és hogy szeressék meg magukat ebben az egész világban.
A legjobb hatás az lenne, hogy ha az irodai patkányok megnézik az előadást, akkor másnap az irodában eszükbe jut, amit láttak, és így talán a saját életükre is egy kicsit derűsebben vagy színesebben tudnak ránézni.
Az irodai munkát sokszor nagymértékű monotonitás jellemzi, és gyakran a kiégés is megjelenik a munkavállalók körében. A ti munkátok során ezek jelen vannak valamilyen szinten?
K. G.: A színházi működésben is lehet monotóniát találni, ha keresi az ember. Az effektív munkával töltött percek általában azért változatosabbak, mint az irodában töltött órák. Az persze monotonitás, hogy nekem az év 365 napján egy adott színházba kell bejönnöm. Meg hát biztosan van monoton színházi munka is, mert színház és színház között is van különbség.
V. A.: A kiégés kapcsán én az írói oldalról tudok nyilatkozni. Amikor az ember vicces előadásokat próbál létrehozni éveken keresztül, könnyen bele lehet csúszni abba a hibába, hogy minden mondat után felteszi a kérdést: Vicces ez egyáltalán? Ettől nagyon el lehet fáradni. Ha az ember nem élvezi, amit csinál, akkor törvényszerűen elkezd kiégni, és onnantól egyenes út vezet ahhoz a gyakori jelenséghez, hogy az illető megvásárol egy darabka mocsarat valami elhagyatott helyen, és ott nyöszörög naphosszat magzatpózban, és aztán már nem is mosakszik többé.
Van erre valamilyen megküzdési stratégiátok? Hogyan oldjátok meg, amikor azt érzitek, hogy egy nehezebb periódusban vagytok?
V. A.: Nekem az, hogy többféle területen próbálok létrehozni valami elfogadhatót. Írok, zenét szerzek, színészkedem a magam fura módján. Szerintem a változatosság nagy segítség. Így sokkal később derül ki, hogy valójában egész életünkben ugyanazt ismételgetjük.
K. G.: Vagy van még az a stratégia, hogy erőnek erejével tovább csinálja valahogy az ember.
És az vajon hová vezet?
K. G.: Néhány kudarcélmény után megrázzuk magunkat, valami vagy sikerül, vagy nem, és aztán továbbmegyünk. Egyébként előadásokon belül is így van ez, mondjuk egy vicces előadás készítésekor. Van egy olyan fázis, amikor mi halálosan viccesnek találjuk ezeket – ma is, teljes meggyőződéssel –, ámde nevetni már nem tudunk rajta, hiszen oly régóta dolgozunk vele. Ez pszichológiailag egy állandóan feldolgozhatatlan gubanc, amit már nem először tapasztalunk. A nevetés természetrajza komoly értekezéseket érne meg. Nagyon érdekes például az, hogy ha egyedül próbál az ember, például rendezőként ismételget valamit, akkor természetesen a meglepetés ereje igen hamar elmúlik, a viccek rugói elkopnak, de
amint beül egy másik ember a próbára, akkor már az ő szemén keresztül nézem azt, amit eddig csináltam.
Az ember ilyenkor egyrészt figyeli, hogy „Na, jó?” – ez a primitívebb vetülete. A másik, hogy ismerem őt, tudom, hogy milyen rugóra jár az agya ,és egész egyszerűen az ő agyával nézem azt, amit eddig a sajátommal csináltam, ez pedig komoly felismerésekhez tud elvezetni – általában kudarcokhoz. Például ha beül egy olyan közönség, akinek nem fekszik az előadás, akkor hátul az öltözőben a pályaelhagyáson gondolkozva igazat adunk nekik, hogy „igen, hagyjuk a fenébe, ez tényleg nem vicces, igazuk van”.
Egy ilyen rosszabbul sikerült előadás után, hogyan mentek be a színházba másnap? Hogyan folytatjátok a munkát?
V. A.: (nevetve) Harmadnap tudunk bemenni.
K. G.: Kicsit olyan ez, mint a horgászás. Egy sikertelen peca után az ember azt mondja, hogy soha többé. De aztán hazamész, lefekszel, másnap felkelsz és miután átgondoltad a dolgokat azt mondod: „Biztosan rossz helyre dobáltam, inkább átmegyek egy másik helyre.” Szerintem ez nem csak a művészeteknél van így.
Kudarchelyzetben találni kell valamit, ami átlendít azon a ponton, és ösztönöz arra, hogy tovább csinálja az ember.
Ha már visszakanyarodtunk a pozitív hozzáálláshoz: a szarkasztikus humorral ábrázolt irodai létben van olyan dolog, amit pozitívan ítéltek meg? Amit esetleg ti is átvinnétek a saját hétköznapjaitokba?
V. A.: Az a része vonzó tud lenni, hogy nem kell minden nap alkotni valami újat, amivel világmegváltó hatásokat kívánunk elérni. Semmiképp sem szeretnék degradáló lenni, mert az irodai munkához is kell kreativitás, hiszen egy dolgot többféleképpen is meg lehet csinálni. Én például egy ideig képkeretező műhelyben dolgoztam, és nagyon élveztem, hogy konkrét feladatot kell megcsinálnom, aminek konkrét szabványai vannak, és nem kell annyit tépelődni, hogy elég szórakoztató lett-e az a derékszög. Muszáj, hogy az embernek időnként kikapcsoljanak a megszokott áramkörei az agyában, hogy más területek is aktivizálódhassanak.
K. G.: Igen, talán ezt, hogy ne kelljen minden nap bizonyítani a rátermettségemet. A mi szakmánkban, ha felelősen csináljuk, akkor például most jövök épp egy próbára és az agyam mindjárt átkapcsol. Nekem innentől 3 órán át – elsősorban saját magam számára, de a többiek számára is – ismét be kell bizonyítanom, hogy jó színész vagyok. És ha ezt nem bizonyítom be nap mint nap, akkor szomor van. Ezt lehet irigyelni, meg azt is, hogy a munkaidő végeztével az ember kilép az irodából, és utána nem gondol az egészre.
Az irodákban nagyon sokszor fordul elő, hogy a csapatoknak együtt kell dolgozniuk, és persze az egyes csapatok tagjainak is, miközben emellett van egy hierarchikus beosztás is. Nálatok hogyan zajlik a munkafolyamat?
V. A.: Számomra akkor megy olajozottan a munka, ha csapatként működünk, de közben mindenki tisztában van azzal is, hogy mi a saját feladata. Ha a kritika javaslattal párosul, akkor előbb-utóbb olyan kompromisszum születik, ami mindenkinek megfelel. Fontos persze az is, hogy mindenről mindig ugyanazt gondoljuk, és tökéletesen egyforma legyen az ízlésünk. Ha ez nincs így, akkor sajnos rengeteg türelemre van szükség, ami viszont nagyon idegesítő tud lenni.
Mit gondoltok, a pszichológia hogyan csatlakozhat rá a színházra? Hogyan függ össze a kettő?
K. G.: Mi 0-24-ben pszichologizálunk. Nem tudom, hogy ez modern gondolat-e, de mondjuk Magyarországon a pszichologizáló realista színjátszás vezet még mindig. Én magam azt gondolom, de ez magánvélemény, hogy mást nem is lehet élvezni az egészben. Mi pszichologizálni szeretünk. Azt szeretjük a szakmánkban, hogy alámerülhetünk a saját és más emberek pszichéjébe, és az igazságokat egész egyszerűen nem tudjuk más mentén megkeresni. Még egy ilyen dologban is, mint az Irodai patkányok, azon kapjuk magunkat, hogy ha azt mondom, lépjünk tovább, látszik, hogy a színész nem tud továbblépni, akkora hatással van rá az éppen adott téma.
V. A.: Nagyon sok múlik a megközelítés minőségén. A pszichológia is akkor működik jól, ha intuícióval párosul. A pszichológia tökéletesen alkalmas arra, hogy feltárjuk egy figura gondolkodásmódját és a reakcióinak okait.
Amikor magamat elemzem, akkor is hasznos, ha rájövök, milyen minták irányítanak az életemben.
Viszont rémisztő lehet az az állapot, amikor már mindennek pontosan tudom az okát. Olyankor persze az ember hajlamos újabb rétegeket építeni, amelyeknek aztán leáshat az aljáig. Én például szinte minden szövegrészemet átírom ebben a beszélgetésben, mert élő beszédben teljesen máshogy gondolkodom, mint írásban. Azt hiszem, nincs valódi személyiségem, és ez üdvözítően rémisztő.
K. G.: Számomra egy művészi probléma az, hogy mérhetetlenül unom magam. Nem szakmailag, hanem az emberi reflexeimet. Ebben a pillanatban is unalmas vagyok saját magam számára. Úgy szeretném egyszer nem tudni előre, hogy mit fogok tenni. Ez őrületes dilemma, hiszen ha jó színész az ember, akkor produkcióról produkcióra mégis meg kellene újulnia, legalábbis a saját maga számára.
Azért ahhoz, hogy ennyire tisztában legyünk saját magunkkal, kell egy nagy adag önismeret is. Hogy látjátok, a színházi emberek körében mennyire elfogadott, hogy valaki szakember segítségét vegye igénybe?
V. A: A színészeknél is azt figyeltem meg, illetve az ismerősök között is, hogy egyre többen járnak terápiába. A kreativitást is ki tudja bontani egy ilyen folyamat, hiszen olyan kérdéseket tesz fel magának ilyenkor az ember, amikről eddig nem gondolkozott el mélyebben, vagy amiket fel sem mert tenni magának. Sokakban nagyobb a hajlandóság szembenézni a kihívásokkal, mint tudomást sem venni róluk. Én azt a speciális réteget képviselem, akik szembenéznek a kihívásokkal, és nem félnek megfutamodni előlük. Ezt bátor dolognak tartom.
