Májusi Pszicho-Kávéházunk fő témájáról, az irodalom és pszichológia viszonyáról kérdeztük állandó kerekasztaltagjainkat, így dr. habil Forgács Attila pszichoarcheológust, gasztropszichológust is. Villáminterjúnk.
Mit gondol, egy olvasott mű hogyan segíthet az olvasón?
A jó történet hőse én magam vagyok. A mű jóvoltából egy másik kor, egy másik élethelyzet főhősévé válhatok. A jó történet ráadásul nem a lapokra van írva, hanem a lényeg az, ami az olvasó fejében játszódik. A lényeget el kell képzelni, éppen az nincs kimondva, csak körbeírták. Ilyen nekem sok száz más mellett Bulgakov A Mester és Margaritája.
Nem hiszem, hogy egy valamit kell elolvasni az önismeret fejlődéséhez, hanem lehetőleg mindent, ami az emberiség tapasztalata. Tudom, hogy lehetetlen, mégis, a lelki működéseink megértéséhez, Homéroszt és Cervantest kell olvasni, és ez még semmi! Gyermekekkel kell beszélgetni, múzeumokban kell nézelődni, utazgatni kell a világban, és be kell térni egy alföldi kocsmába is.
Hogyan értelmezi a gyógyító írás fogalmát a saját tudományterületén?
A szó, az írás és a beszéd a világ mentális térképe. Azonban ez csak a mentális térkép tudatos része. Van egy ennél ősibb ismeretréteg, ami nem verbális, mégis humán-specifikus. A világ képi-szimbolikus leképződése archaikusabb és a verbális transzformációja igen problémás. Csakis kivételes ihletett pillanatokban lehetséges. Ilyen az intuíció, a múzsa csókja, esetenként a mentális tünet. A költő, vagy a festő alkotása felszínre ránt valami mélyen mindig is sejtett, de ki nem mondott bölcsességet. Azért érzünk katarzist a remekmű olvasásakor vagy nézegetésekkor, mert tudatosít bennünk valamit, amit mindig is éreztünk. A Neandervölgyi rokonunk rendelkezett beszédközponttal, de nem volt képes artikulált hangokat kiadni, ezért szavak által kommunikálni sem. Affekciókat tudott már hörögni, ritmusokat tudott morogni, a hangulatokat ki tudta fejezni a hangmagasság változtatásával.
Az ének és az érzelemkifejezés ősibb, mint a vers, vagy a tudományos értekezés.
Ugyanakkor a Neandervölgyi világa már szimbolikus. Onnan lehet ezt tudni, hogy ő az evolúciós fejlődés első olyan lénye, aki már következetesen eltemette a hozzátartozóit. Temetkezési helyein számos lelet található. A sírba eszközöket és virágot helyezett. Tehát érzelmileg megélte a gyászt és bizonyos bizonytalan, mágikus reményeket is megfogalmazott egy túlvilági élettel kapcsolatban. A túlvilágot valószínűleg sohasem tapasztalhatta. A túlvilág az érzékelhető tapasztalati tartományon túli koncepció. Szavak nélkül is megvan, és még évezredek szükségeltetnek ahhoz, hogy ez az ősélmény és őshiedelem elbeszélt mítosszá, majd írott vallássá nemesedjen.
Pszichoarcheológusként a szövegekben éppen ez az intuitív, kimondatlan, implicit és rejtett neandervölgyi tapasztalat izgat. Az evés lélektana című könyvemben (Akadémiai Kiadó, 2004, 2013, és 2018) például éppen az érdekelt, hogy az evéssel kapcsolatosan megmaradt szövegek és vizuális ábrázolások miképpen árulkodnak a preverbális viselkedésmeghajtókról. Azokról, amik felett nincs racionális kontroll és nincs kielégítő logikus magyarázat. Például miért eszünk akkor is, ha nem vagyunk éhesek? Miért hízunk el, ha fogyni szeretnénk? Egyáltalán ki, vagy mi az a titokzatos és én-idegen őserő, aki eszik bennünk időnként a falásrohamaink során?
Ön szerint a szavak miért olyan fontos eszközeink? Alkalmazza az írást gondolatai, érzelmei, egyéb belső folyamatai megragadására és tisztázására?
E tekintetben Alexander Lurija szovjet pszichológus nézetei állnak hozzám legközelebb. Szavak hiányában az emberek csak azokkal tudnának foglalkozni, amelyeket közvetlenül észlelnek és manipulálhatnak. A nyelv megnyitja azoknak a dolgoknak a világát, amelyet nem észlelnek, esetleg sohasem észleltek, például amelyek korábbi generációk élményei voltak, vagy csak a jobb oldali féltekéjükben ködösen éreztek. A szavak egy új dimenziót nyitnak az ember világában. Az állatoknak csak egy világuk van, a tárgyak és helyzetek azon világa, melyeket értékszerveikkel érezhetnek. Az embereknek kettős világuk van.
***
Gyógyító írás – irodalom a pszichológia szolgálatában
Mire gondol a költő és mire gondol a segítő szakember? Mi lehet a szerepe a szépirodalomnak a gyógyításban, az önismeretben, a terápiában? Továbbá, mi történik, amikor magunkra találunk egy-egy művet olvasva, vagy éppen kiírjuk magunkból, ami a szívünket nyomja? Májusi Pszicho-Kávéházunk alkalmával ilyen kérdésekre keressük a választ! A május 29-i esten Tisza Kata tart majd előadást, amit Budapest egyetlen állandó pszichológiai kerekasztalának (Orvos-Tóth Noémi, Kozma-Vízkeleti Dániel, Forgács Attila, Kun Ágota) beszélgetése követ.
Az eseményről itt olvashattok bővebben.
