Az okostelefon az új Darth Vader. Pár évvel ezelőtt tanúi voltunk születésének. Egy új kor reményeként látta meg a napvilágot, aki majd megment minket. Sokan tőle várták életük egyensúlyának megteremtését. De vajon beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket? Limpár Imre tanácsadó szakpszichológus legújabb cikkében az okostelefonok időpazarló mivoltára hívja fel a figyelmünket, de már az elején leszögezzük: jobb, ha nem állunk át a sötét oldalra!
A Darth Vader analógiát folytatva napjainkban – látva amint felnő – egyre inkább úgy tűnik, az okostelefon sötét nagyúrrá válik, aki rabszolgaságba kényszerít valamennyiünket. A régi rendtartás képviselői mind jobban kezdik kongatni a vészharangot (pszichológusként például ilyen figyelemfelhívó cikkeket írni, hogy nagy baj van készülőben), de könnyen lehet, a születőben lévő Birodalom visszavág: ereje egyre félelmetesebb.
Egyes agykutatási eredmények szerint, melyek az applikációk evolúcióját vizsgálják, azok az appok maradnak leginkább fenn, melyekben az egyszerűség és a végtelenség egyszerre megtalálható. Az okostelefonjaink egyszerűségüknek hála extrémen addiktívek, vagyis függővé tesznek fiatalokat és időseket egyaránt, és az ott használt alkalmazásoknak nincs vége. Próbáljon valaki a Facebook vagy az Instagram végére görgetni egyszer: nem fog sikerülni.
Az emberi lélek szereti befejezni a dolgokat, de az „okos” világban sosem lesz az az érzése, hogy kitette a pontot.
Ez nem lehetséges létlehetőség már számunkra. Legfeljebb csak félbeszakítjuk a böngészést, közben alig várva a visszatérést, de addig is szomorúak, idegesek, csalódottak vagyunk, hogy lemaradtunk valamiről. Így múlik el az élet, melyről egyre inkább elmondhatjuk, már nem megéljük, csak leéljük azt.
De induljunk egy kicsit távolabbról. Felmerül a kérdés, kinek van több ideje? Déd- vagy üknagyapánknak, vagy nekünk? Az objektív válasz egyszerűbb nem is lehetne: ugyanannyi időnk van, mint felmenőinknek, naponta 86400 másodperc, se nem több, se nem kevesebb. Ezt kellett beosztani nekik is, nekünk is. Ráadásul a várható átlagélettartam az évtizedek alatt még emelkedett is, így átlagosan a mi generációnknak valójában már több ideje van. Papíron. Mindez ugyanis egy merőben szubjektív műfaj. A „van-e időm?” nem egy gazdasági és racionális kérdés, ez egy érzés: annak a megélése, hogy jut-e időm mosolyogni, semmit tenni, pusztán csak lenni, vagyis hogy az idő ura vagy úrnője lehetek-e vagy sem? Helyette azonban olyan szavak hatják át mentális szemléletünk, mint hatékony, effektív, produktív, proaktív, eredményes, vagy épp teljesítményvolumen, hogy egységnyi idő alatt lehetőleg minél hasznosabbak legyünk és minél többet tegyünk le arra a híres asztalra.
Ez a fajta utilitarista szemlélet az egyik oldalon, a végtelen időpazarlás a másik oldalon aztán oda vezet, hogy szétzilálják a lelkünk és belső pszichés egyensúlyunk. Pont, mint a közlekedési dugóban munkaidő végén állva és szidva a rendszert, hogy nem igaz, mennyi értékes időt lopnak épp el tőlünk, s mindezt miért? Nemesen azt gondoljuk ilyenkor: pedig már otthon lehetnénk a családdal, pihenhetnénk, olvashatnánk, játszhatnánk a gyerekkel, csakhogy ez önáltatás. A következő képen ugyanis otthon ülünk egy széken vagy a kedvenc fotelünkben, esetleg elfekszünk a kanapén és valójában nem a családdal vagyunk, még csak nem is pihenünk, nem is olvasunk, sőt még a gyerekkel sem játszunk, hanem kezünkben a telefonnal pötyögjük és simogatjuk valamelyik csodálatos alkalmazás valóban szép és igényesen megkoreografált felületét. Baj ez? Természetesen nem. Ne ítélj, hogy ne ítéltess. A tanulságot mindenki vonja le maga.
Lázadók módjára azonban mégis számoljunk utána és mondjuk ki végre az igazságot. Tényszerűen, nyersen, hogy ne legyen mellébeszélés, még ha annyira fáj is, hogy az első reakciónk a tiltakozás lesz: Egy átlag magyar 75 évet él, 27375 napot. Ha napi fél órát az Instán lóg, 2 órát facebookozik, esetleg 1,5 óra erejéig még egy-két sorozatot is megnéz valamely képernyőjén, akkor, ha megrendelné sírkövét előre, nyugodtan vésesse rá: „Itt nyugszik X. Y.! Életében 1,5 évet töltött az Instán, 6 évet facebookozott, 4,5 évet filmet nézet."
Félreértés ne essék, ezek csak számok; és az sem mondható, mindezt ne tegyük. Ezek mind-mind csak számadatok, s kinek-kinek modern szabadságjoga, hogy saját életével rendelkezzen. Mégis az efféle számolás sokakat borzasztott és rettentett már el, majd térített más belátásra. Nem jobb belátásra! Más belátásra! Ne mondjuk meg a másiknak, mit tegyen az életével, vagyis az idejével, de tükröt igenis tarthassunk. Hogy mit látunk a tükörben, arról azonban nem a tükör tehet. A baj valójában azzal van, – egy Lincoln idézettel élve –, hogy
„ a végén nem az fog számítani, mennyi év volt életünkben, hanem, hogy mennyi élet volt éveinkben".
A szakirodalomban időrablóknak hívjuk azokat a tevékenységeket, amit az egyén nem tart ugyan feltétlenül haszontalannak, de szíve szerint valójában inkább már mást szeretne tenni helyettük, csak épp nem észleli, vagy nem tudatosul, vagy egyszerűen csak nem képes rá. Itt van példának okáért az úgynevezett eszmélési idő. Nevezhetjük úgy is, hogy hány perc után térünk magunkhoz egy-egy bejelentkezés után, felkapva a fejünket, hogy vajon mennyi ideje is nyomkodjuk a telefont. A kulcs nyilván a mérték lenne, ahogy az antik világban mondták: homo mensura. De vajon hol lenne itt az emberi mérték?
Egy rövid, rapid módszert mindenkinek javasoljunk megfontolásra. Ha az algoritmusok és applikációk neuropszichés ingerléssel bombáznak minket, magyarán evolúciósan a színes-szagos dolgokat kedveljük, védekezzünk tehát mi is ilyen eszköztárral: állítsuk monokrómra (fekete-fehérre) telefonunk színkészletét. Az eszmélési idő garantáltan kisebb lesz és összességében kevesebb időrabló uralkodik majd felettünk. Természetesen a sötét oldal ezt is felismerte, így míg bizonyos készülékek tudják (vagy csak tudták) a monokróm színhasználatot, több újabb típusban ez már nem szerepel beállítási lehetőségként. Örök harc ez az oldalak között: mi legyünk irányítható fogyasztók, s lehetőség szerint ne akarjuk formálni saját sorsunk alakulását, de még apró tendenciáit sem.
Sokan elfelejtik, a boldogság lassú. A XXI. század a hajszoltság évszázada lesz, ez egészen bizonyosnak tűnik két évtized távlatából. Nem lehet ugyanis megállni, az összes ilyen alkalmazás pörget minket, stimulál, ingerel. Csakhogy a lelkünket és pszichés feldolgozó-képességünket nem erre tervezték. Ha nem állunk meg olykor, élni ugyan fogunk, csak élet nem lesz a mindennapjainkban. Ezért volt több ideje és élete déd- és ükszüleinknek: ha ők meg mertek állni, mi miért hajszoljuk ennyire magunkat? Így csakis a sötét oldal győzhet.
