Az utóbbi évek adatait figyelembe véve látványosan megnőtt azoknak a fiataloknak az aránya, akik valamilyen önsértő magatartás miatt kaptak kórházi ellátást. Ez is motiválta azt a két éve megszületett áttekintő tanulmányt, mely azt vizsgálta, hogy a témában megjelent kutatások szerint mi segíthet csökkenteni az önsértést. –
Kvantitatív és kvalitatív vizsgálatokat is átnézve, és több száz ember adatait figyelembe véve azt a következtetést vonták le az összefoglaló tanulmány szerzői, hogy a családi támogatás bír a legkiemelkedőbb szereppel a probléma kezelésében – nagyobb szerepe van a barátok vagy a szakemberek segítségénél is!
A család megtartó ereje
A kutatások többsége megkülönbözteti a kérdés kapcsán az intra- és interperszonális tényezőket, vagyis az önsértésre úgy tekint, mint ami egyszerre függvénye az emberen belül és a rajta kívül zajló történéseknek. Hozzá kell tenni, hogy a vizsgálatok többsége keresztmetszeti, vagyis a nyomon követéses, longitudinális kutatásokból hiány mutatkozik a témában. A vizsgálati alanyokat egyaránt alkották olyanok, akik már nem gyakorolnak önsértő magatartást, és olyanok is, akik aktuálisan is élnek vele.
A különböző kutatások eredményét áttekintve mindenekelőtt azt érdemes kiemelni, hogy úgy tűnik,
a család felől érkező támogatás az az elsődleges interperszonális faktor, ami segíthet szakítani az önsértéssel
(és ez nem csak kamaszok és gyerekek, hanem felnőttek esetében is így van), vagy legalábbis segít csökkenteni a mértékét. A család megtartó funkciója hangsúlyosabb tényezőnek tűnik, mint például a barátok támogatása, még akkor is, ha ez utóbbi sem elhanyagolható az interperszonális skálán.
Személyen belüli és kívüli faktorok
Az intraperszonális faktorok között az önértékelés, az önhatékonyság-érzés és az érzelemszabályozás voltak azok, amikről úgy találták, hogy szoros összefüggésben állnak a vizsgált viselkedéssel. Azok, akikre már nem jellemző az önmaguk felé irányuló, önagresszív és önkárosító magatartás,
konstruktívabb módon tudják kezelni az érzelmeiket, képessé válnak a kognitív újraértékelésre és valamiképpen reziliensebbek lesznek
– szemben azokkal, akikre az önsértés továbbra is jellemző marad. Érdekes, hogy vannak olyanok, akik ki tudtak fejleszteni valamilyen adaptív megküzdést az önsértés alternatívájaként, mint például a tánc vagy az írás, továbbá nagy hatást gyakorolt rájuk egy szerettük, aki ki tudta fejezni, hogy mennyire rossz őt így látnia. Ugyanakkor sokan vannak olyanok is, akik ezt nem tudják megvalósítani, és további maladaptív érzelemszabályozási formák (pl. szerhasználat vagy evészavarok) rabjaivá válnak. Megjegyzendő, hogy az intra- és interperszonális faktorok természetesen nem egymástól függetlenül hatnak: a család felől érkező támogatás hiánya könnyen magával hozhatja például az alacsonyabb önértékelést.
Az egyetlen mélyrehatóbb kutatás alapján – mely végigkísérte az önsértés megszűnését – úgy tűnik, hogy egy folyamatról van szó. Egy sok állomásos utazásra hasonlít az az út, míg valaki a benne kavargó érzelmek szabályozására nem az önsértést választja. Ez utóbbi kevéssé meglepő. Elég arra gondolnunk, hogy milyen sok időt tud igénybe venni azoknak a kórképeknek a terápiája, melyek esetében az önsértés egy mindennapos tünetté válik (például súlyos borderline személyiségzavar). Az is nyilvánvaló, hogy egy ilyen állapot kialakulása és fennmaradása egy nagyon hosszú és komplikált fejlődéspszichopatológiai folyamat eredménye, ezért a kezelése is egy összetett folyamat, melynek alapja
az önértékelés felépítése lehet
(melyben tehát az interperszonális kapcsolatok kapnak kiemelt hangsúlyt), és ebben a megerősödött állapotban lehet azon gondolkodni, hogy milyen alternatív megküzdéseket fejleszthet ki az egyén az önsértéssel szemben. Nem lehet tehát elvenni a megküzdést anélkül, hogy a hiányzó alapokat ne raknánk le, még akkor sem, ha a megküzdés alapvetően maladaptív, mint például az önsértő magatartás.
A téma kapcsán kihangsúlyozott családi kötelék mindenképpen említést érdemel, hiszen azt már számtalan eredmény bizonyította napjainkig, hogy a kielégítő családi kapcsolataink a boldogságunk és a pszichés jóllétünk alapját képezik. Ezért is érdemes dolgozni azon, hogy a családunkban harmonikus együttélés valósulhasson meg, hiszen mint látjuk, a legnehezebb időszakokban épp a családunk az, mely a legerősebb segítő kezet nyújthatja. Ha a harmonikus együttélés valamiért akadályozott vagy elakadásokkal tarkított, olyankor segíthet a családterápia, melyre Terápiás & Tanácsadó Központunkban is lehetőség nyílik.
Forrás itt.
