„Beismertem egy bűncselekményt, melyet el sem követtem” – A kihallgatás árnyoldalai

Elképzelhetjük, milyen nyomasztó érzés lehet bevallani egy rendőrségi kihallgatás során egy olyan törvényellenes cselekményt, melyet valójában nem is követtünk el. Nehéz belegondolni, hogy miért tenne ilyet bárki, pedig gyakrabban előfordul, mint gondolnánk. Rá lehet-e venni felnőtteket arra, hogy hamis beismerő vallomást tegyenek? Mennyiben múlhat ez a tanún, a kihallgatón, a szituációs jellemzőkön? Cikkünkben ezekre keressük a választ, érdemes velünk tartani!

A hatósági nyomozás egyik legfőbb eleme a bizonyítás, amelynek célja, hogy felkutassa a bűncselekmény körülményeit, elkövetőjét és minden lehetséges bizonyítékát. Szinte kivétel nélkül a nyomozás részét képezi, hogy a rendőrség kihallgatja a tanúkat, és bár a beismerő vallomás – elméletben – csupán egyike a végül felsorakoztatott bizonyítékoknak, a gyakorlatban mégis fokozott nyomás nehezedik a rendőrökre és jogászokra annak kapcsán, hogy megszerezzék azt.

Mivel a vallomásnak ekkora jelentősége van, olyan kihallgatási módszerekre van szükség, amivel a vádlott rávehető a bűncselekmény beismerésre. Az egyik leghíresebb technika John Reid jogász, rendőr és pszichológus nevéhez fűződik, akit kollégája, Fred Inbau minden idők legjobb poligráfos vizsgálójának és bűnügyi kihallgatójának nevezett.

A kilenc lépéses módszer

John Reid 1910-ben született, és bár jogi diplomát szerzett, a világválságot követően gazdasági kényszerből csatlakozott a rendőrséghez. Pár évvel később rájött, hogy ez a szakma nem tartogat elég kihívást számára, mégis sok lehetőséget látott az akkor még viszonylag új, tudományos, bűncselekmény-felderítő laboratóriumban, így 1940-ben a laboratórium dolgozójaként a poligráfos vizsgálattal kezdett foglalkozni. A nevével fémjelzett kihallgatási módszert az 1950-es években dolgozta ki, 1962-ben publikálta először, és a mai napig használják a hatóságok.

A Reid-féle kihallgatási technika kilenc fő lépésből áll:

1. Direkt, pozitív konfrontáció: a kihallgató nyíltan közli a kihallgatott személlyel, hogy gyanúsítottként tekintenek rá az ügyben, ugyanakkor a konfrontáció megnyerő, pozitív hangvételű, az ügy megnyugtató tisztázásának szándékát tükrözi.

2. A téma kibontása: a kihallgató elmondja a bűncselekmény elkövetésének lehetséges okát, és felvázol mellé egy erkölcsi felmentést úgy, hogy más személyt vagy körülményt okol azért, hogy a gyanúsított végül elkövette a bűntényt.

3. A tagadás kezelése: a bűnösségtől függetlenül előbb vagy utóbb tagadni kezd a tanú, ezt pedig úgy kezeli a kihallgató, hogy törekszik a tagadás következetes gyengítésére.

4. Ismétlődő tagadás, ellenvetés: amikor a gyanúsított továbbra is tagad, és kifejti, miért nem lehetett ő az elkövető, a kihallgató megértő magatartást tanúsít, és a gyanúsított magyarázatát igyekszik később felhasználni ellene.

5. A gyanúsított figyelmének fenntartása: amikor a gyanúsított igyekszik elzárkózni a további beszélgetéstől, közelebb kell kerülni hozzá, például odahúzni a széket, valamint hosszú szemkontaktust fenntartani.

6. A gyanúsított passzivitásának kezelése: a kihallgatás ezen szakaszában a gyanúsított mérlegeli, hogy megérheti-e elmondani az igazat, és eközben passzívabbá válik, akár sírni kezd, így a kihallgató feladata, hogy fokozatosan az ún. „alternatív kérdés" felé terelje a témát.

7. Az „alternatív kérdés" feltevése: a kihallgató két alternatívát vázol fel a bűntény elkövetésére, melyek közül az egyik érthetőbb és elfogadhatóbb, míg a másik kevésbé, ezzel arra kényszerítve a gyanúsítottat, hogy válasszon. Természetesen, ha a gyanúsított nem bűnös, az mindig egy harmadik opció

8. A beismerő vallomás kiváltása: az alternatívák közüli választás tulajdonképpen úgy történik, hogy a gyanúsított a történet egyes részeihez szóban kapcsolódik, azokat javítja és megjegyzést tesz rájuk, ami így végül jogilag megalapozza bűnösségét.

9. Írásos beismerő vallomás felvétele: ez a szóbeli vallomás írásos verziójának létrehozását foglalja magában.

A módszer szerint a kilenc lépésen nem kell minden esetben végigmenni, valósítson meg végül akármennyi elemet is a módszerből a kihallgató, a legfőbb cél az, hogy közben mindvégig monitorozza a gyanúsított verbális és nonverbális viselkedését is.

Éles kanyart vesz a Reid-technika

John Reid és munkatársai híres könyvük (Criminal Interrogation and Confessions) ötödik kiadásának végén külön figyelmet szentelnek annak, hogy a kihallgatás során szem előtt kell tartani a gyanúsított jogait. A fejezetet leginkább a Miranda vs. Arizona 1966-os, USA-beli legfelsőbb bírósági döntés hívta életre, ami kimondta a gyanúsítottak jogát a hallgatáshoz rendőrségi őrizet vagy kihallgatás esetén, továbbá azt, hogy a hatósági személy köteles a gyanúsított ezen jogát közölni is vele.

Reid törekvései ellenére az általa kidolgozott módszer idővel utat tört a kikényszerítés és a hamis beismerő vallomások felé. A kilenc lépéses technika egyik legnagyobb bírálója Saul Kassin amerikai pszichológus, aki szerint ez a módszer az erőteljes nyomásgyakorlással arra készteti az embereket, hogy hamisan bűnösnek vallják magukat, ugyanis

az amerikai törvények szerint legális, hogy egy rendőr megtévessze a vádlottat a kihallgatás során a bizonyítékokat illetően.

Kassin feltételezését az 1990-es években kutatási eredménnyel is igazolta: önkéntes hallgatókat kért arra, hogy gépeljék le, amit hallanak, de ne nyomják meg az Alt billentyűt, mert az a számítógép összeomlását okozza. Persze aztán jött a csavar; bár senki sem nyomta le az Alt gombot, a számítógép így is úgy is összeomlott, majd megvádolták a hallgatókat, hogy mégiscsak megnyomták azt a bizonyos billentyűt.

A reakciók nagyon érdekesek voltak: eleinte mindenki tagadta, majd erre Kassin és munkatársai rendőrségi kihallgatási taktikát vetettek be, és azt állították, hogy valaki látta, hogy megnyomták a tiltott billentyűt. Ennek hatására több mint kétszer annyian vallották magukat „bűnösnek", mint abban a csoportban, ahol nem volt szemtanú. Néhány diák még el is hitte magáról, hogy valóban megtette, és különböző magyarázatokkal álltak elő, hogy miért történt. Egyikük például azt mondta: „A kézfejem oldalával véletlenül rossz billentyűt nyomtam le”. Közülük többen annyira belsővé tették a tényt, hogy „bűnöztek", hogy nem hitték el Kassinnak, mikor elárulta nekik, hogy valójában mi történt.

„Akkor legrosszabb a rossz, amikor magát jónak tetteti”

A kihallgatások során gyakori módszer az úgynevezett taktikai blöff, vagyis olyasvalaminek az elhitetése a gyanúsítottal, aminek nincs tárgyi vagy valóságalapja, de ennek következtében fontos, bizonyító információkat lehet szerezni. Használati feltétele, hogy a kihallgató előtte minden mást megpróbált, de nem tudott bizonyítékot szerezni. Ez akkor vajon leleményes trükknek vagy szándékos megtévesztésnek tekinthető?

Hol lehet a határ a nyomozás során a taktikai blöff és az etikátlan nyomásgyakorlás között?

1987-ben a huszonnégy éves Barry Laughman egyik szomszédját holtan találták otthonában, és a rendőrség a fiatal férfit gyanúsította. Laughman IQ-ja jelentősen átlag alatti, 70-es értéknek felelt meg, ezért értelmi fogyatékosnak számított. Körülbelül egy tízéves gyermek mentális funkcionalitásával rendelkezett. Miután hetekig nem jutott előrébb vele a rendőrség, azt mondták neki, hogy megtalálták az ujjlenyomatát a bűntény helyszínén, mire Laughman bűnösnek vallotta magát. A szomszédok alibit biztosítottak neki, de a rendőrség ignorált minden vallomáson kívüli bizonyítékot, többek között azt is, hogy a férfi a vallomásában azt mondta, augusztus 12-én történt a gyilkosság, miközben az egyik szomszéd augusztus 13-án reggel még élve látta az áldozatot. Laughman vértípusa B volt, a helyszíni mintáé pedig A, mire egy törvényszéki szakértő előállt azzal a teóriával, hogy a baktériumok lebomlása megváltoztathatta a vércsoportot B-ről A-ra. 1988-ban a vádak miatt Laughmant életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, amelyből végül tizenhat évet töltött le, majd 2004 augusztusában felmentették DNS bizonyítékkal, az Innocence Project segítségével. Saul Kassin számára ez az eset nemcsak azt mutatja meg, hogy a vallomás mindig aduászként üti a többi bizonyítékot, de még azt is, hogy megrongálhatja és meggyengítheti a többi bizonyítékot.

Utórezgések

A több évtizeddel ezelőtt bevezetett Reid-technika számtalan vallomáshoz vezetett. Az Egyesült Államokban a DNS bizonyíték által felmentettek eredetileg 30 százaléka vallott be olyan bűncselekményt, amelyet nem követett el. 2017 nyarán a Wicklander-Zulawski & Associates – az egyik legnagyobb bűnüldözési tisztviselők képzéséért felelős tanácsadó cég – bejelentette, hogy nem használja többé a Reid-féle módszert. Saul Kassin így nyilatkozott a döntésről: „A Wicklander-Zulawski rájött arra, hogy ha valaki elindul a trükkök és a megtévesztés útján, abba bele van kódolva a visszaélés. A határvonalak nem egyértelműek, hogy mi a normális mértékű cselezés, és mi nem.”