Egy felkelésnek számos következménye lehet. Megtorlás, fegyverletétel, menekülés, pozitív esetben békekötés. A béke azonban törékeny jelenség, különösen egy olyan mélyen gyökerező konfliktus esetén, mint a palesztin-izraeli. A 2000-ben lezajló második intifáda egyik következménye egy egyedülálló kísérlet volt a béke megteremtésére: egy iskola megalapítása. A Bridge over the Wadi című dokumentumfilm Tomer és Barak Heymann rendezésében mutatja be a világ talán egyik legkülönlegesebb oktatási intézményének mindennapjait.

2004-ben engedélyezte az izraeli oktatási minisztérium az iskola megalapítását, mely ezáltal az első intézmény lett Izraelben, ahova zsidó és arab gyermekek együtt járnak. Az iskola első évében (2004-2005) 105 tanuló járt oda, 50%-uk zsidó, 50%-uk arab volt. A következő évben ez a szám 180 tanulóra emelkedett. A megalapítás ötlete azon a felismerésen nyugszik, hogy a közös oktatás elősegítheti a jövőben a békés együttélést, hiszen lehetőség nyílik egy olyan generáció felnevelésére, akik

barátként, és nem ellenségként tekintenek egymásra.

Minden osztály két tanítót kap, egy arabot és egy zsidót, és mind a két kultúra sajátosságai, vallása, szokásai és ünnepei is helyet kapnak a tanulók mindennapjaiban. A film bemutatja nem csak a diákok, de a szülők és tanárok küzdelmeit, nehézségeit ebben az elképesztően kiélezett szituációban. Annak ellenére, hogy valószínűleg a legnyitottabb családok voltak egyáltalán hajlandóak ide beíratni a gyerekeiket, iszonyatos feszültség és félelem jelenik meg mindkét fél részéről. A vallási ünnepek különösen megviselik a szülőket, de látszólag a gyermekek nyitottsága és egymással való barátsága is megterhelő számukra, annak ellenére, hogy ez a célja az oktatási programnak. Kiemelnék egy megdöbbentő jelenetet a sok közül: egy arab kisfiú átment iskola után játszani zsidó barátjához. A zsidó nagymama kapva az alkalmon kérdőre vonta az alig tíz éves arab fiúcskát ősei minden „bűnéért”, ezzel abszolút lehetetlen helyzetbe hozva mindkét gyermeket.

A számos nehézség közül, amit ez az iskola magával hordoz, talán a legnagyobb az, hogy

a két népcsoport máshogyan emlékszik a történelemre,

itt azonban mind a két verziót tanítják. Nem kérdés, hogy szörnyűségeket követett el mindkét oldal egymással, ezeket azonban a gyerekek eddig sosem hallották a másik szemszögéből. Ezáltal a tanulók nagyon korán szembesültek a kollektív bűntudattal, mely nem egy esetben sírással végződött a tanórákon. Kollektív bűntudatról akkor beszélhetünk, amikor a csoportunk által elkövetett bűnök miatt érezzük rosszul magunkat, annak ellenére is, hogy személy szerint semmi felelősségünk nincs az elkövetett bűnökben (Doosje, 1998). Felnőttként talán jobban kezeljük az érzelmeinket, vagy talán csak azokat a kognitív torzításokat alkalmazzuk jobban, melyek felmentenek minket a kényelmetlen érzések alól. A kutatások vitatják, hogy a bűntudatnak van-e bármilyen szociális haszna (Iyer, Leach, Crosby, 2003). Segíti-e a jövőbeli béke megalapozását, vagy csak olyan feleslegesen kellemetlen élmény, melynek egy gyermeket nem szabadna kitenni? A kérdést felteszik a szülők is a dokumentumfilmben, univerzális válasz azonban sajnos nincsen: a bűntudat átélése, és annak következménye személyenként, egyéni megküzdési mechanizmusoktól függően változik (Tangney, Niedenthal és Gavanski, 1994).

Az iskola megalapításának alappillére az az elképzelés, miszerint a gyermekek még tiszta lappal érkeznek, gyűlölet és ellenségeskedés nélkül, ezáltal akár hosszútávon

„átprogramozható” a társadalom a gyermekeken keresztül.

Valóban sikernek könyvelhető el a számos barátság, ami kialakult, az egymás kultúrájával és történelmével való megismerkedés pedig minden bizonnyal az egyik legfontosabb lépés a béke megteremtésében. A film zárójelenetében azonban megláthatjuk a hibát az eredeti elképzelésben: amikor a gyerekeket kérdezik az iskolában szerzett élményeikről, elmondják, hogy habár örülnek, hogy jó barátokat szerezhettek itt, sajnos, ha felnőnek úgyis egymásra kell támadniuk a háborúban. A gyermekek sem immunisak a környezetre, amelyben élnek, az otthonról kapott életszemléletet hamarabb magukévá teszik, mint gondolnánk.

Az iskola megalapítása és működtetése egy kiváló út lehet egy elfogadóbb generáció felnövekedéséhez, de csodát sajnos nem várhatunk tőle, hiszen nem érzéketlen a politikai helyzet ingadozásaira. A dokumentumfilm számunkra is közelebb hozza és érthetőbbé teszi ezt a tőlünk távoli konfliktust, és az azt működtető érzelmeket.

 

Felhasznált irodalom:

Doosje, B., Branscombe, N. R., Spears, R., & Manstead, A. S. (1998). Guilty by association: When one's group has a negative history. Journal of Personality and Social Psychology, 75(4), 872.

Iyer, A., Leach, C. W., & Crosby, F. J. (2003). White guilt and racial compensation: The benefits and limits of self-focus. Personality and Social Psychology Bulletin, 29(1), 117129.

Niedenthal, P. M., Tangney, J. P., & Gavanski, I. (1994). " If only I weren't" versus" If only I hadn't": Distinguishing shame and guilt in conterfactual thinking. Journal of personality and social psychology67(4), 585.