Beleszakad a szívünk, mégis annyira jó – miért szeretjük a romantikus drámákat?

Titanic, Rómeó és Júlia, Notebook, Mielőtt megismertelek… a romantikus történetek között jócskán akad, ami nem ér boldog véget – beleszakad a szívünk, együtt szenvedünk a hősökkel, és közben mégis imádjuk ezeket. Vajon miért élvezzük az érzelmi hullámvasutazást?

Sokszor pont azokat a szerelmi történeteket szeretjük a leginkább, amiben a legtöbb szenvedés van, és azokat a párokat zárjuk a legjobban a szívünkbe, akik egy rövid időre megtalálják, majd tragikus módon elveszítik a boldogságot. Ha ez elsőre ellentmondásosnak is tűnik, megvan rá az okunk: nemcsak az ő szerelmüket éljük meg intenzívebben a tragédia fényében, hanem egy ilyen „utazás” után a saját kapcsolataink is felértékelődnek. A drámák fókuszában ugyanis az emberi kapcsolatok állnak, így automatikusan arra irányítják a figyelmünket. A történet során kialakuló erős kötődés átélése és elvesztése után hálásabbak vagyunk a valós életünkben lévő kötődésekért is, a hála pedig minden esetben boldogságfokozó. Egy kutatás szerint, amiben a résztvevőknek az Atonement című filmet kellett megnéznie, azt találták, hogy azok érezték magukat boldogabbnak utána, akik a film nyomán saját kapcsolataikra gondoltak, akikben viszont nem váltott ki hálás gondolkodást, ott a pozitív hatás is elmaradt.

Annak, hogy szeretjük a szomorú történeteket, kémiai oka is van: ilyenkor

stresszhormonok termelődnek a szervezetünkben, és a katarzis segít megszabadulni a felgyűlt feszültségtől, kiadni magunkból az eltemetett érzéseket.

Egy kutatás szerint a fájdalomtűrő képességünket is növeli, ami mögött az endorfin (boldogsághormon) termelődése állhat.

Életkorban a statisztikák szerint nagyobb arányban a fiatalabb nőket érintik meg ezek a történetek. A tragikus szerelmekben benne van az érzelmek intenzitása, de a lehetőség is, egy új kapcsolat ígérete, ahol sosem kell szembesülni a szürke hétköznapokkal vagy az érzelmek megfakulásával, mert nem jutunk el idáig – ebben hasonlít a tinédzserkori, nagyon intenzív, ám sokszor nem tartós vagy beteljesületlen szerelmekre, ahonnan ismerős lehet ez a fajta szenvedés, és ez segíti az átélést.

Emellett a személyiség is nagy szerepet játszik abban, hogy ki mennyire élvezi az ilyen típusú filmeket. Van, aki szereti közel engedni magához az élet drámaiságát, átélni azokat a mély érzelmeket, amiket ezek a történetek felszínre hoznak, és elgondolkozni ennek tükrében a saját életén. Más pedig kevésbé szereti kitenni magát annak a határátlépésnek, hogy az erős érzelmek, elgondolkodtató (élet-halál) kérdések kibillenthetik az egyensúlyából, és inkább csak szórakozást, kikapcsolódást szeretne átélni. Ez persze attól függően is változhat, hogy éppen milyen élethelyzetben vagyunk, mennyire tudjuk a lelki terhelést elviselni, empatizálni.

Összességében tehát bármilyen fájdalmas, a romantikus drámákból számos módon profitálhatunk: hálát érezhetünk, felértékelődhetnek számunkra az emberi kapcsolataink, átértékelhetjük a saját életünk fókuszát is, hogy mi a fontos számunkra, és megszabadulhatunk a feszültségeinktől.