Beszélgessünk-e a halálról?

Születünk és meghalunk. Rengeteget beszélünk a két esemény közötti történésekről, illetve az élet kezdetéről, azonban az elmúlásról kevesebbet. A haláltéma tabu. Persze, hiszen a legtöbben félünk az ismeretlentől, így inkább kerüljünk a jelenséggel való szembenézést. Hogyan tehetünk a mentális egészségünkért, ha mégis vesszük a bátorságot és nyíltan beszélünk róla? A halálról való beszélgetéseknek lehet-e egészségmegőrző szempontból jelentősége? Vajon mindezt hány éves kortól tegyük meg?

A tiltott halálképhez vezető út

A halál témaköre minden korban foglalkoztatta az embert, az emberiség történetének kezdeteitől megjelenik a művészetekben és a tudományokban is. Nincs ez másképp napjainkban sem, azonban megjelenésének módja a médián keresztül egyre naturalisztikusabb, hatásvadászabb, melynek célja az izgalomkeltés.

A múlt században megbomlott az egység az élet és a halál között.

Átível a történelmi korokon a halálhoz való viszonyulásunk kétféle módja, a békés elfogadás és az elutasítás. Folytonosan fennálló ambivalencia jellemzi, egyszerre iszonyodunk tőle és beletörődve fogadjuk el végességünket. Régebbi korokban ez a kettősség nem jelentet életidegenséget, hanem az elmúlás természetes módon az élettel egységben létezett az emberek életében. A változás hátterében több összetett tényező áll, melyekből most megemlítünk párat:

Ott vannak például a történelmi események (világháborúk, tömegpusztítások), melyek a halált irracionálissá tették (Békés, 2000). Tovább távolította az emberektől a halált a rítusok szinte teljes eltűnése, melyek sok esetben segítik magát a feldolgozást, valamint a családmodell változása is. Évtizedekkel ezelőtt a haldokló otthonában, a szerettei körében búcsúzott el, míg manapság ez már kevésbé jellemző. Továbbá a média szerepe ebben a témában sem elhanyagolható: a média térnyerésével az extrém és erőszakos halálesetek gyakran naturalisztikus vagy irracionálisan felerősített bemutatása az elmúlás természetesebben való kezelése helyett elidegenítéshez vezet (Zana, 2009). Valamint érdemes megjegyezni, hogy a korábbi évszázadokban a vallás sok ember számára jelentett lelki támaszt, a szekularizálódó társadalmakban azonban a társas lelki támogatás lehetőségének beszűkülése egyre inkább hozzájárul a mai ember megváltozott, szorongással teli halálképéhez (Zana, 2009). 

Mélyebbre nézve magunkban

Látszólag „foglalkozunk” a halál témakörével, hiszen a különböző médiumok révén naponta olvashatunk vagy hallhatunk róla. Ennek ellenére tudattalan vagy akár még tudatos szinten is („velem ez nem történhet meg, csak mással”) gyakran tagadjuk a halál gondolatát.

A saját végességünk tudata, az ismeretlen, a halál elkerülhetetlensége szorongás kelt, hiszen nincs felette kontrollunk.

A szorongásunk igyekszik félelemmé manifesztálódni, viszont gyakran ez nem tisztán felismerhető halálfélelemként érhető tetten, hanem védekező mechanizmusok lévén a mindennapjainkhoz köthető félelmekben, szokásokban ölt testet (Yalom, 2006). Ezek rendkívül sokszínűek lehetnek, az elköteleződéstől való félelemtől kezdve, a vagyontárgyak felhalmozásán át a fiatalság megőrzéséért végzett sportolásig és rendszeres szépészeti beavatkozásokig, mind-mind hátterében mélyen ez a halálszorongás húzódhat meg. A halálszorongás elkendőzésére irányuló elhárító mechanizmus lehet továbbá a munkamánia, a hírnév utáni vágy és a hősies cselekedetek. 

A túlzott elhárító mechanizmusok azonban patológiához vezethetnek. 

Az élet teljessége

Yalom szerint (2006) a haláltudatosság (vagyis a halálról való gondolkodás, saját múlandóságunk elfogadása és a végességgel való szembenézés) tartalmasabbá teheti az életünket, amikor az egyén eljut arra a szintre, hogy értékelje és hálás legyen a lét adományáért. Ez az élet lehetőségeire, a személyes kapcsolatok fontosságára való fokozottabb érzékenységet jelenti, nem pedig azt, hogy teljesen megszűnik a halálfélelmünk. Yalom kiemeli, hogy a változáshoz bizonyos határhelyzetek szükségesek az életünkben, azaz olyan krízisek, melyek lehetőséget biztosítanak az életszemlélet pozitív megváltozására. Ilyen határhelyzet lehet például egy szerettünk elvesztése, súlyos betegségek, balesetek, természeti katasztrófák vagy egyéb mérföldkövek.

A haláltudatosság minden generáció számára egészségmegőrző hatással bír. 

Az elmúlásról való nyílt kommunikáció hozzájárulhat a tudattalan szinten szorongásként megélt félelmek tudatosításához, majd enyhítéséhez, így az egyének számára ezek a mindennapi élet természetes részévé válnak, ráirányítva a figyelmet a mindennapok értékeire. 

Geiszbühl-Szimon (2016) a csoportos, tematikus beszélgetés hatását vizsgálva arra az eredményre jutott, hogy a legmagasabb halálfélelmet nőknél és férfiaknál is a társ féltése mutatta, melyet a meghalás folyamatától való félelem követ, majd a halottól való félelem. Az ehhez hasonló csoportok hozadéka, hogy az elmúlásról való tematikus beszélgetés elindít a haláltudatosságban egy folyamatot. A felszínre kerülő halálfélelem feldolgozásához érdemes további segítséget kérni.

Hogyan beszéljünk a gyerekekkel?

Gyakran teszik fel a szülők a szakemberek számára azt a kérdést, hogy vigyék-e magukkal gyermeküket egy szeretett családtag temetésére. A válasz az, hogy igen, megadva ezzel a gyermeknek is a lehetőséget, hogy elbúcsúzzon. Azonban fontos, hogy a szertartást megelőzően a szülő megpróbálja felkészíteni gyermekét. Már azzal sokat segít, ha érezteti vele, hogy szeretik, és nincs egyedül ebben a nehéz helyzetben. Az lenne a kívánatos, ha egy szülő már akkor elkezdene erről a nehéz témáról beszélgetni a gyermekével, amikor még semmiféle érzelmi fenyegetettség nem áll fenn (Simkó, 2009). Szülőként adjunk teret a gyerekünk kíváncsiságának, és életkorának megfelelően válaszoljunk a halállal kapcsolatos kérdéseire. Ne nehezítsük a gyermekek gyászának feldolgozását olyan elvárásokkal, hogy „Légy erős!”, „Segítened kell Anyának!”. A szülő számára természetes, hogy nehézséget okozhat a saját gyászával való megküzdés mellett gyermeke gyászfolyamatának támogatása. Ekkor érdemes szakember segítségét kérni, további akkor is, ha a gyermek iskolai aktivitása csökken, kerüli a kortársait, tartósan regresszív állapotban van, tényleges betegséggel nem magyarázható testi panaszok állnak fenn, alkohol-, droghasználat, agresszív magatartás, tartós félelemérzés esetén.

Eckhart Tolle gondolatával zárjuk témánkat, miszerint a halál nem az élet ellentéte. Az életnek nincs ellentéte. A halál ellentéte a születés. Az élet örök.

Megjegyzés: 

A fenti bejegyzés az utolsó alfejezet kivételével Geiszbühl-Szimon Petra Beszélgessünk-e a halálról? A csoportos beszélgetés hatása a halálfélelemre és a halál iránti attitűdre, Kharón Thanatológiai Szemle 2016/3 számában megjelent tanulmány alapján íródott.