Bolondok háza vagy a gyógyulás záloga? – A magyar pszichiátria mai helyzete és rövid története

Manapság egyre trendibb a pszichológia és a mentális betegségek ezernyi altémája. Napi szinten beszélünk belső démonainkról, de annál kevesebb szó esik a gyógyulás egyik fő kapuját jelentő intézményéről: a pszichiátriáról. Hogyan alakult ki a mai pszichiátriai rendszer, és jelenleg mi a helyzet e titokzatosnak és távolinak tűnő világban?

Szinte minden sarkon találkozunk olyan szavakkal, hogy „tudattalan” vagy „nárcisztikus”. A pszichológia átszövi a mindennapjainkat anélkül, hogy észrevennénk. Elfogadjuk, használjuk és próbáljuk megmagyarázni ezeket a jelenségeket még akkor is, ha néha összegubancolódnak a szálak, és nem tudunk teljesen eligazodni az elménk útvesztőjében. Ilyenkor súlyosabb esetekben pszichiáter szakemberhez fordulunk segítségért, hogy egyfajta iránytűt adjon a kezünkbe, hogyan menedzseljük jól a saját állapotunkat.

Ám mindeközben a mentális egészségünkért működő rendszer körülményei és alapvető közege szinte teljesen elkerülik a figyelmünket. Társadalmunkban részben a popkultúra (filmek, videójátékok), részben pedig kollektív elítéléstől („ha pszichiáterhez mész, biztos bolond vagy”) való félelem jóvoltából egy általánosabb, tévhitekkel és előítéletekkel átszőtt kép alakult ki a „félelmetesnek”, „embertelennek” és „bolondok házának” címkézett pszichiátriai rendszerről. Mindezek ellenére korántsem egy démoni intézményről beszélünk, hanem inkább egy sokszor félreértett, elhanyagolt és alulértékelt szisztémáról, ami még fejlődés előtt áll.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magyar pszichiátriai ellátórendszer…

Érdekes esti mese lenne, ami így kezdődik, de valószínűleg legalább ennyire érdekes lesz a következőkben leírt történet. Ugyanis hazánkban a pszichiátriai rendszer európai viszonylatban még gyerekcipőben jár, és ennek oka részben a történetében rejlik. Lafferton Emese tanulmányában leírja, hogy

az első európai elkülönítő intézmények már a 17-18. században megjelentek, ahol a közösségek nehezen kezelhető és adott esetben veszélyt jelentő tagjait zárták el. Itt még inkább állatokként tekintettek az elzártakra, és ostorokat, bilincseket, szíjakat használtak a felügyelők munka közben, tehát nyoma sem volt terápiás céloknak vagy kezelésnek.

Később, a felvilágosodással sokkal emberközpontúbbá vált a társadalom deviáns (eltérően viselkedő) tagjaival való törődés, és fontos lett, hogy a hagyományos orvosi kezelések mellett úgymond a lélekkel kapcsolatos terápiában is részesüljenek. Így a 18. század végén és a 19. században változott nagyot a helyzet, ugyanis egyre inkább úgy vélték a korabeli szakemberek, hogy egy ilyen intézmény akár „jótékony hatással” is lehet az elkülönítettekre, akikről széles körben elkezdték elfogadni, hogy gyógyíthatók.

Új, úgynevezett „terápiás tébolydák” jöttek létre nemzetközileg, amelyekben egyenrangú emberként tekintettek a páciensekre, és megszabadultak a korábban használt kegyetlen eszközöktől, illetve módszerektől. Ezekben az intézményekben sokkal szervezettebb és élhetőbb világgal találkoztak a mentális betegséggel küzdők.

Philippe Pinel nevéhez köthetően bevezették a „morális terápiát” melynek során rendszeres fejlesztő tevékenységek, munkák sokaságát alkalmazták, miközben a figyeltek, hogy meghatározott időközönként nyugtató fürdésekkel lazítsák a felmerülő feszültségeket.

A terápia során fő cél volt az önkontroll visszaszerzése, valamint újraépítése és a betegek egyfajta gyengéd újranevelése az orvosok segítségével. Hatalmas sikere miatt a későbbiekben egyre többen érkeztek a tébolydákba, és a páciensekkel elárasztott intézmények hatékonysága hatalmasat zuhant. Ezáltal az innovatív pszichiátriai kutatások és eszközök átkerültek az egyetemi kutatásokba és laborokba.

Magyarországon ezzel szemben jellemzően nem alakult ki a 19. század előtt megőrző tébolyda, csak 1850-ben alapította az első efféle intézményt Schwartzer Ferenc. Korábban orvosokból és gyógyintézményekből is hatalmas hiány volt az országban, így a mentális betegséggel szenvedők gyakorlatilag vagy szabadon jártak-keltek vagy börtönökben, esetleg egy kórházi osztályon sínylődtek. A családok és a kisebb közösségek a népi gyógyászaton (például gyógynövényeken) keresztül igyekeztek segíteni a sérült lelkeken hajdanán. Ahogy említettem, kórházakban is előfordult a kezelésük, ami viszont embertelen és gyors körülmények közt folyt le, rendszerint kevés eredménnyel.

A 19. század második felében az Osztrák-Magyar Monarchia alatt 1868-ban állították fel először a Lipótmezei Királyi Nemzeti Tébolydát, amely a legjelentősebb állami beruházás volt e téren. Más intézmények is épültek (például Angyalföldön), de hamar túlzsúfolt lett mindegyik, tele reménytelen esetekkel, és az európai mintához hasonlóan, egyre rosszabb kép alakult ki róluk. Lipótmezőn kezdetben 500-600 ágy állt rendelkezésre, de a 20. század elején már kb. 6000 páciens tömörült egy intézménybe, lehetetlen küldetés elé állítva a jórészt morális terápiával – azaz a gondozottak humánus felügyeletével – működő szakembereket.

A 20. században számos új terápia típust vezettek be a magyar pszichiátriában, köztük a hírhedt sokkterápiát, ami megannyi tévhitet és félelmetes popkultúrális ábrázolást ihletett.  Ám a friss terápiatípusok nem jelentettek változást a hazai pszichiátriai ellátórendszer kezelési szemléletében és struktúrájában.

Mi a helyzet ma dióhéjban?

Bányai és Légmán 2009-es cikkében leírja, hogy hazánkban többek közt a pszichiátriai ellátórendszer felépítésében és betegekhez köthető szemléletében „nem történtek jelentős átalakulások az elmúlt 70 évben”. A jelenkori magyar pszichiátriai intézmények még mindig úgynevezett totális intézmények, ami annyit tesz, hogy az ott gondozottak teljesen kiszolgáltatottak az orvosoknak és az ellátóknak. Egy elzárt közegben kell szocializálódniuk, melynek következtében nem lesznek képesek megfelelni a kinti követelményeknek, azaz sokan egy életre az intézmény függésébe kerülnek.

Ahogy fentebb említettem, kezdetben az elzárás céljával alakultak ezek az intézetek, de a 20. század során Nyugat-Európában bekövetkezett egy olyan fejlődés, amivel nem tudott lépést tartani a hazai pszichiátria.

Nyugaton új hozzáállással, mégpedig a nagyobb intézmények elhagyásával és közösségi ellátási formákkal (tehát kórházon kívüli módszerekkel) újították meg a páciensek kezelését, míg itthon sokszor az élethosszig tartó elzártság és az ellátási rendszertől való függőség az általános.

Ennek több oka is van, ám a legfontosabb, hogy általában nincs szervezett, egységes törekvés a megújulásra sem állami, sem szakmai oldalról. Az egészségügyben történő egyéni kezdeményezések pedig nem kapnak megfelelő támogatottságot. Továbbá társadalmi szinten nem valósul meg a kellő szomatikus (azaz testi tünetekkel kapcsolatos), mentális, kulturális és spirituális oktatás. Ezáltal csökken a társadalmi tudatosság a mentális problémákkal és az efféle betegségekkel küzdőkkel kapcsolatban. Ráadásul Magyarországon jelentős a pszichiátriai betegek elutasítása, így páciensnek lenni megbélyegzettséget jelent. A megbélyegzés szintén hozzájárul ahhoz, hogy a félelem és a stressz legyen úrrá bárkin, akinek ellátásra lenne szüksége.

A zord tények ellenére nem szabad elfelejteni, hogy szerencsére pozitívumok is adódtak a közelmúltban.  Fontos új, hatékonyabb módszereket fejlesztettek ki a depresszió és a szkizofrénia diagnosztizálására, valamint kezelésére. Az egyszerűbb, könnyebben szedhető gyógyszereknek köszönhetően egyre kevesebben szorulnak kórházi ápolásra, és sikerült drasztikusan csökkenteni az öngyilkosságok számát. Ezzel együtt a 2010-es évek óta egyre több szakembert képeznek, akik visszavezetik a betegeket rehabilitációjuk végén a társadalomba. Tehát a hazai pszichiátria is apró lépésekben ugyan, de elindult a nyugati minta felé.

Összességében minden újítás ellenére a kortárs tanulmányok és beszámolók alapján a magyar pszichiátriai ellátórendszer állapota nem túl rózsás, részben történeti előzményei, részben pedig a támogatás hiánya és a társadalmi előítéletek, miatt. A cikkem célja nem a kezeléstől való elrettentés vagy a lehangolás, hanem sokkal inkább a figyelem felhívása arra, hogy közösen tegyünk valamit egy olyan mellőzött rendszerért, amely méltatlanul elhanyagolt állapotban próbál segíteni azokon, akiken más nem tud. Környezetünk és gyermekeink érzelmi-pszichológiai nevelésével pedig csökkenthetjük a páciensek számát, és újra fókuszba emelhetjük mindazokat az értékeket, amik a pszichiátria fejlődéséhez, így a kollektív mentális egészség fejlesztéséhez vezetnek.