Büntetés-alapú fegyelmezés – avagy a félreértett üzenet

Sokan szülőként természetesnek vesszük, hogy büntetéssel fegyelmezzük a gyerekeinket. Itt egy fenyegetés, ott egy sarokba ültetés, mondván, hogy a tettek következményei majd megtanítják a jó magaviseletre. A büntetés-alapú fegyelmezés azonban ennél jóval komolyabb és kevésbé tudatos üzenettel szolgál a gyerekeink számára. Nemcsak a kettőnk közti bizalmat törheti meg, de a gyerek önértékelésére, és a későbbi kapcsolataira is negatív hatást gyakorolhat.

Szülőként szinte mindannyiunkkal előfordul, hogy olykor nem megfelelő nevelési eszközökkel reagálunk a gyerekeink szófogadatlan és pimasz viselkedésére. Néha kiabálunk velük, fenyegetőzünk, zsaroljuk, vagy éppen sarokba ültetjük, szobafogságot szabunk ki, esetleg verbálisan szégyenítjük meg, de talán még egyet oda is csapunk meggondolatlanul. Ezek az említett büntetés-alapú fegyelmezések évszázadokon át öröklődtek generációkról generációkra, éppen ezért nem könnyű tőlük megszabadulni. Még ha napjainkra már több száz kutatás is bizonyítja káros hatásukat a gyerekeink egészséges testi és szellemi fejlődésére, és ha tudatában is vagyunk ezen információknak, akkor is előfordulhat, hogy önkívületi állapotunkban alkalmazni kezdjük őket. Ha minket ezekkel az eszközökkel neveltek – hiába tudjuk, hogy nálunk sem hozott várt eredményt –, a gyerekeink nem kívánt viselkedése képes olyan állapotba hozni, hogy végül, jobb ötlet híján, mi is a büntetéshez folyamodunk. Szeretnénk érezni a kontrollt a gyerekeink életében, és megtanítani őket arra, hogy tetteik következményekkel járnak, hiszen felelősséggel tartozunk azért, hogy a jóra neveljük őket. Természetes, hogy így érzünk! A büntetésről és annak a fejlődésre való hatásáról azonban a legtöbben keveset tudunk. Azt hisszük, hogy így taníthatjuk őket meg a tiszteletre, a tetteik mérlegelésére és a felelősségvállalásra, a valóságban azonban ennél jóval súlyosabb üzenetet közvetítünk, amelyek éppen hogy gátat szabnak a kívánt készségek és képességek elsajátításának.

Mi történik a büntetés hatására?

 A leggyakoribb nevelési eszközeink, amelyeket a negatív viselkedések kezelésére alkalmazunk, általában félelem alapúak, méghozzá mindkét oldalt tekintve.

Egyfelől mi magunk érzünk fenyegetettséget, hogy elveszítjük a kialakult szituáció feletti kontrollt.

Az üvöltéssel, a fenyegetéssel, az érzelmi vagy fizikai megaláztatással elsősorban a tehetetlenségérzésünket igyekszünk kompenzálni, méghozzá úgy, hogy félelmet keltünk a gyerekben. A büntetés egyfajta túlélő reakciót, „üss vagy fuss” választ vált ki. A gyerekek ilyenkor vagy szembe mennek a szülőkkel, harcolva az igazukért a megtorlás pillanatáig, vagy félelemből egyből engedelmeskednek. Mindkét esetben a túlélésért küzdenek, vagyis az agyuk minden más tevékenysége blokkolva van. Nem képesek tanulságot keresni, önvizsgálatot tartani, vagyis nem tanulnak, hanem csak menekülnek. A büntetés-alapú fegyelmezések azért tűnnek olykor hatékonynak, mert a pillanat – amikor is a gyerek valamiként menekül – ezt a látszatot kelti, ugyanakkor hosszú távon nem oldja meg a problémát, sőt, még a nem kívánt viselkedés előfordulásának gyakoriságát sem csökkenti. Valamit azért mégis üzen a gyereknek, de ezt korántsem az, amit őszinte szándékkal üzennénk neki.

A büntetés alapú-fegyelmezés elhiteti a gyerekkel, hogy az elfogadás és a szeretet feltételes, nem bízhatunk meg senkiben, és nem érünk semmit.

 A büntetések másik, kevésbé ismert hatása a szülő és a gyerek közötti bizalom megtörése, és az ebből fakadó önértékelési valamint viselkedésbeli problémák. A gyereknek a szülő jelenti az elsődleges és legbiztonságosabb támaszt, nemcsak fizikailag, érzelmileg is. Az ő visszajelzései adnak támpontot a pozitív énkép megalkotásához, a világ és önmaga működésének megértéséhez, valamint a mindenkori biztonság érzésének megteremtéséhez. Egy gyerek sem akar rosszul viselkedni, és ezzel elveszíteni a szülővel való bizalmi kapcsolatot. A nem kívánt magatartások többnyire tudatlanságból, feszültségekből, vagy ösztönös, zsigeri reakciókból fakadnak, amelyekkel szemben a gyerekek még tehetetlenek. Amikor ezekre a szülő büntetéssel válaszol, elutasítja a gyerek személyét, érzelmileg eltávolodik, és tulajdonképpen a frászt hozza a gyerekre, hiszen éppen a számára legnagyobb biztonságot jelentő személy testesíti meg a veszélyt. A félelem a kitaszítottságtól, a magárahagyatottságtól és a kiszolgáltatottságtól pedig csak tovább fokozza a belső feszültséget, növelve ezzel a zsigeri reakciókat, amelyek rendszerint még több nem kívánt viselkedésben testesülnek meg.

A büntetés-alapú fegyelmezés a szülői feltétel nélküli szeretetet (elfogadást) hiúsítja meg,

ami következtében nemcsak a szülő-gyerek közötti bizalom fog sérülni, de a gyerek pozitív énképe, önértékelése is. Ez negatív hatással lesz a későbbi felnőtt kapcsolatok minőségére, és ezáltal az életben való boldogulásra is.

Korrekció előtt kapcsolódj!

A gyerekeink nem kívánt viselkedése mindig egy (vagy több) érzelemről árulkodik, amit hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. A büntetésekkel szeretnénk elérni, hogy megtanulják kordában tartani az érzéseiket, mérlegelni a lehetőségeiket és felelősséget vállalni a végső döntéseikért, de hogyan tehetnének ennek eleget, ha még nem is ismerik ezeket a fogalmakat? A racionális gondolkodásért, az érzelmek felismeréséért, a mérlegelésért és a viselkedés szabályozásáért felelős agyi terület csupán 25 éves korra fejlődik ki teljesen. Úrrá lenni tehát az ösztönös és zsigeri reakciókon bizony nem egyszerű feladat, időbe telik és rendkívül sok gyakorlásba, ami az ismeretszerzéssel kezdődik.

A gyerekeket elsősorban az érzelmeik irányítják, éppen azért, mert az agyuk még éretlen azok szabályzására. Se felismerni, se megfelelően kifejezni nem képesek őket, ebben tehát mi tudunk a segítségükre lenni. Ha valóban nevelni szeretnénk őket, megtanítani arra, hogy „viselkedjenek”, akkor a szófogadatlanságuk és pimaszságuk büntetése helyett – valamint a tetteik megfelelő következményeinek kiszabása és beteljesítése előtt – kapcsolódjunk az aktuális lelkiállapotukhoz! Ahhoz, hogy sikeres legyen a nevelésünk, elengedhetetlen a mi kommunikációnk is. Segítsünk nekik felismerni és megfogalmazni a magatartásukat kiváltó érzelmeket (düh, csalódottság, féltékenység), elfogadni azok létezését, és egy elfogadható módot találni a kifejezésükre!

A nyitott és elfogadó kommunikáció a kettőnk közötti bizalmat erősíti akkor is, ha a viselkedést ettől még elutasítjuk,

és a tettei továbbra is következményekkel járnak. A szülő érzelmi kapcsolódása adja meg a gyerek számára a biztonságot, azt az elfogadást, ami engedi, hogy valóban fel tudja ismerni, el tudja fogadni a hibáit, és menekülés helyett tanulni akarjon belőlük. Ez a megoldás persze nagyobb munkát kíván a részünkről az üvöltésnél, a fenyegetésnél és az egyéb megszégyenítő büntetéseknél, cserébe viszont valóban hatékony. Erősíti a szülővel való kapcsolatot, támogatja a pozitív önértékelést, és mégis az életre, annak szabályaira tanít.