Húsz év aktív játék után a következő szezonban már sportigazgatóként segíti egyesületét Simon Balázs, háromszoros magyar bajnok, válogatott kosárlabdázó. Karrierről, visszavonulásról, tervekről, a magyar kosársportról és a jövőről beszélgettünk. Interjúnk.
Húsz évig voltál profi sportoló. Hogyan értékeled a karriered?
Azt gondolom, hogy nagyon szép húsz éven vagyok túl. Egy nagyon érdekes, színes, élményekkel, boldogsággal és kudarccal teli karriert tudhatok magam mögött. Amit el szerettem volna érni, ami álmom volt a kosárlabdában, az 99 százalékban teljesült, nincs bennem hiányérzet.
Én azért mégis kíváncsi lennék, hogy mit takar a maradék egy százalék.
Ha bárkit megkérdezel, mi az álma, biztos, hogy azt mondja, hogy az NBA-ben vagy az Euroligában szeretne játszani. Nekem is ez volt, bár ahogy felnövünk, és benő a fejünk lágya, már reálisabban látjuk a dolgokat, így tudtam, hogy az NBA valószínűleg nem fog összejönni, de az Euroligában szerettem volna játszani. Ez sajnos nem jött össze, csak a második ligáig jutottam. A válogatottban is több évig játszottam, nagy dolog lett volna, ha kijutunk egy Európa-bajnokságra. Remélem, most a fiúknak sikerül. A másik oldalon viszont, az, hogy külföldön játszottam, hogy év játékosa lettem, hogy bajnok voltam, kárpótolják ezeket a dolgokat. Azt gondolom, hogy amit egy játékos kívánhat magának, az nekem mind teljesült.
Említetted, hogy a pályafutásodat sikerek és kudarcok egyaránt színesítették. Melyek a legmeghatározóbb pillanatok ezek közül?
Az évek során minden megszépül, így a kudarcokról nehezebb beszélni, ilyenkor már másként tekintesz a történtekre, tudod értékelni, hogy mi miért történhetett. Egyet tudnék kiemelni, ami akkor nagyon fájt, olyan érzésem azóta sem volt, és remélem, nem is lesz. Ez 5 éve volt, amikor a Fehérvárral játszottunk döntőt, és itt, hazai pályán az utolsó pillanatban elvesztettük a mérkőzést, amit ha akkor megnyerünk, bajnokok vagyunk. Ez nagyon mélyen érintett engem, és a többieket is. Sikerem szerencsére sok volt, háromszor nyertem bajnokságot, a Szolnokkal pedig az EuroCup sorozatban eljutottunk a Final4-ig is.
Hogyan tudtátok akkor ezt a kudarcot feldolgozni? Volt ehhez segítségetek?
Igazából idő sem volt rá, hiszen két nappal később jött az ötödik, mindent eldöntő mérkőzés. Azt gondolom, hogy ilyenkor a család, a szeretteid, a barátok tudnak segíteni. Én, emlékszem, csak beültem az autóba és elindultam. Hívtak ugyan a szüleim, barátaim, viszont mondtam, hogy adjatok egy kis időt, majd jövök. És tényleg, eltelt másfél óra, szépen lassan megnyugodtam, és kijött belőlem minden, már tudtam előre tekinteni. Másnap tartottunk egy csapatépítő találkozót, de abszolút nem a kosárlabdáról szólt, kikapcsoltunk, jól éreztük magunkat, és másnap utaztunk Szolnokra. A mai sportban, ahol ennyire felgyorsultak az események, gyorsan túl kell lépned ezeken és előre kell tekintened.
Lehetett róla hallani, hogy ez lesz az utolsó szezonod, azonban te sokáig vártál a bejelentéssel. Hosszan gondolkodtál ezen? Milyen tényezőket kellett mérlegelned ahhoz, hogy pontot tegyél a végére?
Igazából nem volt min gondolkodnom, már tavaly is úgy készültem, hogy ez lesz az utolsó évem. Érzi ezt már az ember, érzi a testén, érzi fejben is, hogy kezd elfáradni, hogy fogy a motiváció. Hogyha azt érzi az ember, hogy rutinná vált az egész, akkor már valami másra van szüksége. Nagyon könnyen bele lehet fásulni, szürkülni a játékba is. Azt gondolom, hogy egy sportoló, aki felépít egy karriert, nevet szerez, elér valamit az évek alatt, pillanatok alatt lerombolhatja mindezt akár egy rossz szezonnal, akár azzal, hogy kevésbé motiváltan, kevésbé koncentráltan játszik.
A vezetőség és a csapat sem tudott a terveidről?
Csak az elnök úrral beszéltem erről, mással nem is szerettem volna. Azért is hagytam nyitva a dolgokat, hogy ne érezzék ezt rajtam. Csapatkapitány voltam, nekem kellett a csapatot vezetni, és nem akartam, hogy emiatt másképp tekintsenek rám. Én egy pillanatig sem éreztettem velük, hogy abba fogom hagyni, a bajnokság utolsó mérkőzését követően mondtam el a csapatnak, és elköszöntem tőlük. Tényleg megvártam az utolsó pillanatot.
Az aktív játéktól való visszavonulással radikálisan megváltozik az életformád. Készültél erre tudatosan?
Mondhat bárki bármit, erre nem lehet felkészülni. Vannak elképzelései az embernek arról, hogy mi fog történni, milyen lesz, de ezt át kell élni. Főleg egy sportolónak, mi egy burokban, egy csapatban élünk, elzárva minden gondtól, problémától, hiszen a körülöttünk lévők próbálják ezt a terhet levenni a vállunkról, hogy csak a játékra koncentrálhassunk. Igazából olyan, mintha egy teljesen más világban élnék. Én nagyon szerencsés helyzetben vagyok, amiért hálás is vagyok a sorsnak, hogy adatott nekem ez a lehetőség, és a csapatnál maradhatok mint sportigazgató. Ez megkönnyíti azt, hogy ezt az óriási váltást feldolgozzam. Nem egyszerű, még mindig tanulom és szokom.
A Testnevelési Egyetemen végeztél szakedzőként, ez a lépés sem volt tudatos?
Először számvitelre jártam, aztán közgázra nappali tagozaton, de a sport mellett ezt nem tudtam csinálni. Ezután jött a TF, mert mindenképp szerettem volna, ha van egy diplomám. Én ezt fontosnak tartottam, mert az érettségi nem elég. Nálam ugyan kicsit más a helyzet, mert rögtön adódott a lehetőség az egyesületnél, ami nem feltétlenül a papírnak, inkább a befektetett energiának, munkámnak köszönhető. Viszont sosem lehet tudni, hogy mit hoz a sors, és úgy gondolom, hogy akkor fontos lehet az, hogy megszereztem egy diplomát.
Többször utaltál már rá, hogy az egyesületnél sportigazgatóként fogsz dolgozni. Milyen tevékenységet fogsz végezni?
Igazából hasonló a szerepem, mint eddig, csak nem a pályáról, hanem a pályán kívülről próbálom összefogni a csapatot. Vannak még terveim, de azokról nem szeretnék most beszélni. Célom, hogy olyan értéket tudjak teremteni a kosárlabdában, ami egyedülálló. A következő időszakban kiderül, hogy van-e hozzá affinitásom, kedvem.
Irányítóként, csapatkapitányként az évek során hogyan tartottad össze a csapatot? Nem lehetett egyszerű, hiszen több légiós van a csapatokban, akik csak egy-egy évre szerződnek.
Nem egyszerű, az biztos. Én úgy gondolom, hogy ha hiteles vagy, és tudsz adni nekik, akkor könnyen megtalálod velük a hangot. Mindig próbáltam nekik segíteni, terelgetni őket, ha láttam fiatalságuk miatt még rutintalanok. Ha látják rajtad, hogy ez őszinte, és a pályán is azt látják, hogy amit mondok, az tényleg jó, és meg lehet csinálni, akkor hallgatnak rád, mindegy hány évről van szó. Azt gondolom, hogy a motiváltság a legfontosabb, ami a külföldieknél hatványozottan igaz. Nekik nem jelent semmit egy Fehérvár vagy egy Magyarország, ugródeszkaként használják ezeket az éveket, és hogy egy kis pénzt keressenek, majd tovább lépnek egy jobb bajnokságba. De ha érzik, hogy a többiek is motiváltak, hogy jó lehet a csapat, akkor tudod őket hajtani.
Mik azok a dolgok, amikkel motiválni tudtad a csapatot?
Ha valaki kevésbé motiváltnak, kedvetlennek tűnt, próbáltam vele beszélgetni. Próbáltam olyan példákat mondani nekik, amik velem is megtörténtek. Húsz év alatt nagyon sok mindent átéltem, tudom, hogy akkor mit éreztem, hogy mit lehetett volna akkor máshogy vagy jobban csinálni. Ezeket próbálom átadni nekik, és tudatosítani bennük, hogy amellett, hogy a csapat érdeke, a sajátjuk is, hiszen így érhetik el a céljaikat.
Ezekben a szituációkban nem érzed/érezted egy sportpszichológusi segítség hiányát?
Igazából ezen nem is gondolkodtam még, mert nekünk sem volt. Én mindig megoldottam magam ezeket a dolgokat. Érdekes és elgondolkodtató kérdés. Biztos vagyok benne, hogy segítene, és hogy egy-két embernek szüksége lenne rá, de azt látom, hogy a pszichológiáról érdekes dolgok vannak az emberek fejében. Az emberek gondolkodását kellene megváltoztatni, hogy elhiggyék, hogy nem feltétlenül akkor van szükség rá, ha valami baj van. Volt arra próbálkozás, hogy ilyen szakember bekapcsolódjon a munkába, de az kudarcba fulladt.
Mi az oka ennek?
Ez a felfogás, és hogy nem veszik komolyan. Nekem az a tapasztalatom, hogy a játékosok többsége úgy áll hozzá, hogy „jól van, legyünk túl rajta, nem mondok neki semmit, nincs semmi bajom”. Így nehéz bármit tenni. Nagyon profinak kell ahhoz lenni, hogy csapatszinten kialakuljon az, hogy mindenki belátja a jelentőségét, vagy azt, hogy szükség van rá.
Az vezetők és az edzők hogy állnak ehhez?
Nincs igény rá, sok edző nem áll erre készen. Ők az edzésben hisznek, nem nagyon bíznak meg a gyógytornászban sem, az erőnléti edzőben sem, akkor nem beszélve a sportpszichológusról. Náluk is a szemléletmódot kellene megváltoztatni, arra lenne szükség, hogy egyszer megtapasztalják és lássák, hogy ennek van értelme és az ő munkájukat is segíti. De említésre méltó, hogy vannak próbálkozások, lassan kezdenek nyitni az új, másfajta dolgok felé.
Mit gondolsz ennek van köze ahhoz, hogy a környező országokból többen érnek el top ligákat, akár az NBA-t is? Vagy anyagi tényezők befolyásolják inkább a lehetőségeket?
Nem, egyáltalán nem az anyagi dolgokon múlik. Szerintem ez talán a természetünkből fakad. Azt látom, hogy mi nem tartunk össze, nem segítjük egymást. Ha a másiknak kicsit jobban megy, hajlamosak vagyunk az irigykedésre. Emellett a mentalitásunk sem megfelelő, csináljuk a dolgokat, de nincs meg bennünk a motiváció vagy az alázat, ami ehhez kell. Ha megnézzük például Szerbiát, ott az egyik kiugrási lehetőség a sportban van, és látszik, hogy élet-halál küzdelmet vívnak a srácok, hogy kijussanak más országokba. Nálunk van egy magyar bajnokság, ami olyan, amilyen, de azért lehet benne pénzt keresni, többet, mint az átlagkereset. Ebben elvannak az emberek, nincsen konkurencia, nincsenek nagyon fiatalok, csak egy-egy gyerek kerül be. Az én példámat tudom a legjobban, én mindig többet szerettem volna, bennem megvolt a motiváció, hogy külföldön játsszak, és addig mentem, küzdöttem, amíg megadatott. Mondtam, hogy célom volt Euroligás csapatban játszani, odáig nem sikerült eljutni. Lehet, hogy ha akkor, 24 évesen máshogy gondolkodom, akkor lehet, hogy több évet kint maradok, és elérem azt is. Ez hiányzik szerintem a mai fiatalokból, hogy ha eljutnak egy szintre, bekerülnek például egy felnőtt keretbe, azt hiszik, hogy ők a királyok, ezt sulykolja a környezet is. A motiváció, a céltudatosság és az alázat nagyon hiányzik belőlük, így megelégednek. Látják ugyan a példákat, hogy vannak, akik többre vitték, hogy hova el lehet jutni, de azt ők úgy szeretnék, hogy csak kapják. Így viszont nem működik. A délszláv országokban viszont küzdenek érte, ha ott 20 évesen nem vagy olyan szintű játékos, hogy külföldre szerződj, akkor kereshetsz mást, nem tudsz a kosárlabdából élni.
Mit lehetne tenni, hogy ez megváltozzon?
A mentalitást kellene megváltoztatni, de ez szinte lehetetlen küldetésnek tűnik. A kosárlabdában még nincs meg az, ami mondjuk a fociban, nem figyelnek annyira a fiatalokra, nincs esélyük kilépni. Mi nem vagyunk rajta a térképen, nem követik az itteni eseményeket, nem tudnak rólunk. Azt gondolom, hogy az utánpótlás a legfontosabb, a fiatalokat még tudod formálni, fejleszteni, képezni. Ha el tudjuk érni azt, hogy megkapják a megfelelő alapokat, és így csatlakozni tudnak a felnőtteknél a munkába, létrejöhet egy erősebb magyar bajnokság, és felfigyelhetnek ránk.
Mennyire látod ezt megvalósíthatónak?
Igazából még csak most kezdek belelátni... bízzunk benne, hogy van ennek realitása, és mondjuk 10 év múlva már láthatjuk ennek az eredményét.
