Nem is gondolnánk, hogy azok a korai események, melyekre könnyedén azt mondhatjuk gyermekünk „úgysem emlékszik majd”, mekkora hatással vannak élete alakulására. Sőt, szülőként a saját feldolgozatlan traumáinkat, félelmeinket is továbbadjuk gyermekeinknek. Cikkünkben többek között arra keresünk választ, hogy mivel magyarázhatók a múltból megörökölt negatív érzelmi viszonyulások és viselkedési minták.

Transzgenerációs hatásnak azt a jelenséget nevezzük, amikor az utódok annak ellenére mutatnak a traumatizáltságra utaló tüneteket, hogy ők maguk nem voltak közvetlen áldozatai a traumának. Ilyen tünet lehet például a szorongás, depresszió, alacsony önértékelés, szerhasználat, öngyilkossági gondolatok, agresszió, a kommunikációs készség sérülése, hiperaktivitás és pszichoszomatikus tünetek.

A szülőket ért trauma következményei közvetlenül és közvetetten egyaránt érhetik a gyermekeket. Közvetlenül például amikor a gyermek hallja, ahogy édesanyja sikítva felriad éjjel, vagy látja, ahogy fel-alá járkál éjszakánként.

A közvetett úton megjelenő transzgenerációs átvitel többféleképpen magyarázható. Az egyik magyarázat maga a titok, amit az érintett családtagok gondosan őriznek. Az, hogy tabuként kezelik a témát, a gyermekekben a magány, az izoláltság érzését kelti, megrendül a bizalma a szüleibe. A gyermek kénytelen fantáziájában magyarázatot keresni, mi is történhetett, így

folyamatos traumatikus fantáziában él.

Egy másik magyarázat szerint a szülő az őt ért hatások nyomán nem képes a szülői gondoskodó szerep megfelelő ellátására. Például egy válás után saját bánata, a magány érzése, a megélhetés biztosítása annyira lefoglalja, hogy nem reagál gyermeke szükségleteire. A gyermekben ez elsősorban szeparációs problémákat vált ki, ami később a társas kapcsolataira is hatással lehet, bizalmatlan lesz másokkal szemben.

A családi nehézségek hatására olyan erős családi normák is kialakulhatnak, amelyek megkérdőjelezhetetlenül közvetítődnek az új generációk felé. Például a családot az anyagi katasztrófából kivezető szülő üzenete parancsoló erejű gyermekeire nézve: „sikeresnek kell lenni”, „teljesíteni kell”. Az elvárás kimondatlanul, rejtett családi kommunikációs rendszerben közvetítődik a gyermek felé. Előfordulhat, hogy a gyermek tünetek mögé bújik, hogy ne kelljen megfelelnie a kínzó elvárásoknak.

A kialakult erős családi normák kimondatlanul közvetítődnek az utódok felé.

Mit mond a biológia?

Egy gyermek idegrendszerének érése nem kizárólag egy automatikus biológiai program alapján történik, hanem

meghatározó szerepe van a tapasztalatfüggő érésnek.

Vagyis minden, ami a gyermekkel érzelmileg és fizikailag történik, hatással lesz idegrendszere fejlődésére.

Az érzelmekért felelős limbikus rendszer, valamint a az érzelmi reakciókat szabályozásáért felelős homloklebeny születéskor még éretlen. Kezdetben még a szülő a gyermek „kihelyezett agya”, amely átveszi a még fejletlen területek funkcióit. Amennyiben a szülő képes átvenni gyermeke feszültségét, stresszhelyzetben ringatja, megnyugtatja őt, idővel a gyermek is képes lesz önmagát megnyugtatni, kialakul az érzelmi önszabályozás képessége.

A szülői elhanyagolás és bántalmazás legátolják a homloklebeny fejlődését. Azoknál a gyermekeknél, akiknél nem alakult ki az önkontroll képessége, azok szülőként is tehetetlenek lesznek, amikor a gyermekük feszültségeit kellene csillapítania. Ilyenkor többnyire

nem marad más eszközük, mint visszanyúlni saját gyermekkori mintáikhoz,

ezért ingerülten vagy agresszíven reagál. A korán beégett mintákat sajnos tudattalanul is magunkkal visszük, ezért hiába fogadjuk meg, hogy soha nem leszünk olyanok, mint a szüleink, gyakran végül mégis arra eszmélünk, hogy éppúgy reagálunk, mint ahogy azt tőlük láttuk.

A gyermekkori hatások a későbbi kapcsolatokra is befolyással vannak. Akit gyermekkorában bántottak, megaláztak, általában nehezen tud elmélyült kapcsolatokat kialakítania. Korai tapasztalataira alapozva a másikat kiszámíthatatlannak és megbízhatatlannak tartja, és folyamatosan attól fél – gyakran megalapozatlanul – , hogy az támadni akarja. Nem az adott személy számít, az hogy a másik ténylegesen hogyan viszonyul hozzá.

Kialakul egy negatív kép, ami bárkire ráhúzható,

aki közel kerül. A reakciók sokkal inkább szólnak a kialakított belső képről, mint a másik félről.

Meghatározott választások

Szondi Lipót, a világhírű magyar származású idegorvost és pszichiáter alkotta meg a sorsanalízis elméletét. Elképzelése szerint

sorsunk nem más, mint választások végeláthatatlan sora:

választunk magunknak párt, barátot, foglalkozást, de betegséget, sőt halált is. Döntéseinket pedig egy láthatatlan erő, a családi tudattalan irányítja. Vagyis a családi rendszer mélyén meghúzódó tudattalan késztetések szerint választunk.

Választásainkat a családi tudattalan irányítja.

Szondi úgy vélte, őseink sokféle sorslehetőséget kínálnak fel számunkra, amelyek közül mi magunk választjuk ki, hogy mire mondunk igent, mit teszünk az életünk részévé és mit utasítunk el. Elmélete szerint az örökletes tényezők sorsformáló ereje a tudattalanban összeütközik a külső élmények szintén sorsalakító erejével, és az ebből kialakult biopszichológiai harc révén szintetizálódik az ember sorsa.

A traumatikus emlékek – akár generációkon átívelően – a cselekvésekben is felbukkannak. Freud ezt ismétlési kényszernek nevezte, és úgy gondolta,

a lélek az ismétlések során megpróbálja átírni a történteket,

hátha sikerül egy elfogadhatóbb forgatókönyvet találni. Bántalmazott gyermekeknél például gyakran megfigyelhető, hogy ugyan tudatosan nem emlékeznek a történtekre, ismétlődő játékaikban újra és újra megjelenítik a szörnyű élményeket. Ez a traumás újrajátszás állhat annak a jelenségnek a hátterében is, amikor egy családban a generációk újra és újra megismétlik a feldolgozatlan traumákat.

Láthatjuk tehát, hogy a gyermekek egyrészt zsigereikben viszik tovább a szülőket ért traumák hatásait, másrészt a gyermekkorban eltanult minták szerint cselekednek. Egy-egy generáció stratégiája tudattalan tudásként hagyományozódik az utódokra, akik akaratlanul is e szerint szervezik majd az életüket.

Felhasznált irodalom:

Orvos-Tóth N. (2018). Örökölt sors. Családi sebek és a gyógyulás útjai. Kulcslyuk Kiadó.

Szondi, L. (1996). Sorsanalízis és önvallomás. Thalassa, 7. (2), 5-38.

Varga, K. (2011). A transzgenerációs hatások az epigenetikai kutatások tükrében. Magyar Pszichológia Szemle, 66 (3)