Csernobil: az intézményesült butaság, III. rész

Az HBO minisorozatának egyik lehetséges üzenete, hogy a korabeli Szovjetunió politikai rendszerének működésmódja jelentősen hozzájárult a katasztrófa létrejöttéhez és abszurd kezdeti kezeléséhez. De miért szükségszerű, hogy egy ilyen típusú rendszer alapvetően rosszabb módon működjön, rosszabb döntéseket hozzon, mint a nyílt, demokratikus környezetet biztosító rendszerek? A cikksorozat előző részében a csernobili katasztrófához vezető, csoportgondolkodást előidéző tényezők rendszerszerű fennállását jártuk körbe. Befejezésül a csoportgondolkodás tüneteinek jelenlétét próbáljuk tetten érni. Dr. Tanács János egyetemi docens írása.

Az előző részben láttuk, hogy a csoportgondolkodást katalizáló tényezők közül számos (csoportkohézió, elszigetelődés, pártatlan vezetés hiánya, a tagok hasonló társadalmi és ideológiai háttere) tartósan és rendszerszerűen álltak fenn a korabeli Szovjetunió társadalmi rendszerében. Ily módon a helyzeti tényezők (az erős külső fenyegetettség, a tagokban ily módon kiváltott erős stressz, az időkényszer, a döntési feladat összetettsége, a tagok önbecsülését gyengítő, közelmúltbeli kudarcok és végül az erkölcsi dilemmák) ugrásra készen álltak, hogy beindíthassák a csoportgondolkodás butaságát. E tényezők közül kettőt, a tagok önbecsülését csorbító kudarcos előzményeket, valamint az időkényszert az 1986. április 25-én, hajnali 1.06-kor megkezdett tesztfolyamatban is tudtuk azonosítani. Janis koncepciója alapján az a helyzet, hogy minél több ilyen tényező áll fenn, annál inkább valószínű, hogy lábra kel a csoportgondolkodás, és megjelennek a „betegséget” jelző tünetek. A szimptómák jelzik, hogy a csoport téves vágányon fut. A rossz működésmód végül a döntéshozás információfeldolgozási hibáiban és egyoldalúságaiban ölt testet, amely gyenge minőségű döntést, végeredményben jobbára kudarcot valószínűsít.

A csoportbutaság tünetei

Janis három fő tünetcsoportot különböztetett meg, amelyek közül az első a csoport „elszállásával” kapcsolatos. Eszerint a tagok irreálisan túlbecsülik a csoport intellektuális, operacionális és egyéb hatalmát, szellemi és erkölcsi kiválóságát. A második tünetegyüttes a döntéshozók zártelméjűségével kapcsolatos, és arra vonatkozik, hogy milyen módon semlegesíti a csoport a világába betüremkedő, de ahhoz nem illeszkedő jeleket. Ha érdemben felfognák és feldolgoznák őket, akkor ezek lehetnének azok a figyelmeztető jelek, amelyek mutatnák, hogy a döntés rossz irányba halad. És végül a harmadik tünetegyüttes a konszenzus látszólagossága irányába ható erőket foglalja magában.

Ez utóbbiak hathatósan munkálkodnak azon, hogy létrejöjjön az egyetértés, de az ne valódi, ne tartalmas, ne megalapozott legyen.

Az HBO minisorozatából is tudjuk – ebből a szempontból hű az ábrázolás –, hogy voltak olyan fontos korábbi események, amely megelőlegezték a csernobili katasztrófát. Az egyik 1983. november-december óta, a csernobilihez hasonló elven működő Ignalinai Atomerőmű indítása óta ismert volt a tervezők számára. Az sejlett fel, hogy a vészleállítás során a gyorsan beengedett szabályozó rudak nem lassítják a folyamatokat, hanem a tervezettel ellentétben egy rövid ideig fokozzák is azokat. Még korábban, 1975-ben a Leningrádi Atomerőműben az egyik blokk leállításakor történt egy komolyabb baleset, amely az alacsony energiatartományban mutatkozó instabilitást tette világossá. A csernobili katasztrófa pedig az alacsony energiatartományban huzamosabban, hozzávetőleg egy teljes napon keresztül történő üzemelést követően hirtelen beengedett szabályozó rudak eredményeként jött létre. De miért nem foglalkoztak a tervezők érdemben sem az 1975-ös, sem az 1983-as események okaival és konstruktív tanulságaival? A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség 1992-es jelentése szerint azért, mert „az az általánosan elterjedt vélekedés uralkodott a szakemberek körében, hogy soha nem állhat elő olyan helyzet, amikor  vészleállítás során jelentkező gerjesztő hatásnak jelentősége lehetne”.

A csoport elszállásával ‒ képességeinek, hatalmának, erkölcsi fölényének túlbecsülésével ‒ kapcsolatos tünetcsoport két komponense a sebezhetetlenség illúziója, valamint a megkérdőjelezhetetlen hit a csoport felsőbbrendűségében. A sebezhetetlenség illúziója akkor alakul ki, amikor a csoport meg nem alapozott optimizmusra tesz szert, amely együtt jár a kockázatok nem reális értékelésével és az ebből fakadó irreális kockázatvállalással. Az, hogy a konstruktőrök egyöntetűen osztották a nézetet, hogy az „RBMK típusú reaktorok extrém módon biztonságosak”, lényegében bolond-biztosak, megakadályozta őket, hogy összerakják a dolgot a másik irányból. Azaz: milyen körülmények között lehet jelentősége a vészleállítás során jelentkező megszaladásnak és az alacsony energiatartományban mutatkozó instabil működésnek?

A figyelmeztető jelek negligálása

A sebezhetetlenség illúziójának (vagy az egyéni döntéshozatalban fontos párjának, az alaptalan optimizmusnak) súlyos szövődménye az információs vakság. A kockázatok téves értékelésének problémája ugyanis nem önmagában áll, hanem kiiktat fontos információszerző és gondolkodási folyamatokat. Igen, bizonyos dolgokra valóban csak akkor fordítunk energiát, ha az érdekünkben áll. Épp ezért lenne, és lett volna fontos a csernobili RBMK típusú reaktorok esetében is fordított irányból összerakni a dolgot. Rászánni azt a nagyon alapos munkát, mint amelyet akkor tesz az ember, ha azt áll érdekében bebizonyítani, hogy előállhat olyan helyzet, amikor a felszínre került két jelenség komoly kockázati tényező.

A sebezhetetlenség illúziójával magyarázható, hogy miért nem vonatkoztatta magára a szovjet nukleáris ipar az 1979-ben, az Amerikai Egyesült Államokbeli Three Mile Islandben történt balesetet sem. Vlagyimir Aszmolov, a Kurcsatov Atomenergia Intézet Nukleáris Biztonság osztályának vezetője visszatekintve úgy összegezte, hogy az akkoriban érvényes felfogás szerint

„a szovjet nukleáris ipar biztonságosságának kizárólagos záloga az, hogy… biztonságos”. 

Janis elmélete szerint az lenne igazságos, ha egy-egy körülhatárolt döntési helyzet kapcsán mutatnánk meg, hogy fennáll egy-egy tényező, jelen van egy-egy tünet. Én azonban pont azt szeretném megmutatni, hogy milyen átfogóan terítette szét a Szovjetunióra jellemző politikai-ideológiai berendezkedés például a sebezhetetlenség illúzióját. Emiatt érdemes felfigyelni arra, hogy Aszmolov összegzésében az egész szovjet nukleáris ipart jellemzi. A létrejött illúzió nem lokális volt, hanem olyannyira átfogó, hogy bármilyen újonnan formálódó szervezet a szovjet atomenergia-iparon belül készen kapta meg, anélkül, hogy kibújhatott volna hatása alól.

A Three Mile Island balesetet persze nem tekintették figyelmeztető jelnek a Szovjetunióban, hogy saját előfeltevéseiket megvizsgálják, elfogultságaikat felszínre hozzák. A balesetet ugyanis az amerikai kapitalista gazdasági rendszer működésének, a biztonsági kérdések fölé kerekedő profitéhségnek tulajdonították. Ez pedig be is húzza a strigulát a tünet másik komponensének jelenlétével kapcsolatban, amelynek lényege a megkérdőjelezhetetlen hit a csoport morális, intellektuális felsőbbrendűségét illetően.

A zártelméjűség tünettípus szintén két kórismét foglal magába. Az egyik a figyelmeztető jelek racionalizálása, míg a másik a csoport szempontjából fenyegetőnek tekintett külső csoportosulások sztereotipizálása. Tulajdonképp a figyelmeztető jelek racionalizálására már láttuk a példát. Az 1983-ban az Ingalianai Atomerőműben a vészleállításkor jelentkező megszaladási jelenség, és az 1975-ös Leningrádi Atomerőmű leállításakor történt baleset (amely radioaktív anyagok kijutásával is járt) után már csak a figyelmeztető jelek semmibevételével lehetett fenntartani a sebezhetetlenség érzését. Ami 1975 vagy 1983 előtt még a figyelmeztető jelek nélkül kialakított, de megalapozatlan illúzióra épített hozzáállás volt,

az a két említett esemény fényében már csak a figyelmeztető jelek semmibevétele révén volt fenntartható.

Egyébként éppen ezt észrevételezte a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség jelentése több helyen is, jelesül, hogy nem kezelték helyén e két eseményt, amikor bekövetkeztüket követően nem történt meg az erőmű működésének felülvizsgálata.

Az, ahogy a szovjet atomenergia-ipar a Three Mile Island baleset okát megragadta, tökéletes példája a rivális csoportosulás sztereotipizálásának. A kapitalista profitéhségre vonatkozó sztereotípiát használták arra, hogy az amerikai atomenergia-ipart ne hasonlónak lássák (például, hogy esetleg velük is annak ellenére történt meg a baleset, hogy kizártnak tartották), és figyelmeztető jellegét semmibe vehessék. A szovjet nukleáris ipar persze számos vonatkozásban hasonló volt az amerikaihoz, másik számos vonatkozásban, például a használt reaktortípusban vagy éppen a társadalmi berendezkedésben meg persze nem. Egy ilyen helyzetben alapos munka lenne a releváns összehasonlítási szempontokat összegyűjteni, majd szisztematikus vizsgálatnak alávetni. E munka nélkül pedig könnyen lehet olyan részleteket találni, lényegében önkényesen, amely a két nukleáris ipart, az amerikait és a szovjetet távolítja egymástól. Pontosan ez a baj a sztereotipizálással: egy könnyen kézreálló eszközt ad ahhoz, hogy a fenyegetett csoport a rivális csoportosulás irányából érkező figyelmeztető jeleket zárójelbe tegye.

Konszenzusnyomás és öncenzúra a rossz döntések szolgálatában

A  csoportbutaság harmadik tünetegyüttese a látszólagos konszenzus irányába ható erőket ragadja meg, és négy kórismét foglal magában. Ezek: az öncenzúra, a „hallgatás beleegyezést jelent” alapon automatikusan a konszenzus támogatójának tekinteni a meg nem szólalókat, a gondolatrendőrség, valamint a konszenzus irányába ható közvetlen, kifejezett nyomásgyakorlás az egyet nem értőkre vagy kétkedőkre.

Én most az öncenzúra és a közvetett, de nagyon erős nyomásgyakorlás átfogó jellegét mutatom meg a csernobili balesethez vezető egyik konkrét döntésben.

1986. április 25-én, csütörtökön hajnali 1.06-kor kezdődött a 4-es blokk teljesítményének csökkentése a 3200 megawattos üzemi teljesítményszintről, hogy a több különböző, előre alaposan eltervezett tesztet végrehajthassák. Hajnali 3.47-re fokozatosan 1600 megawattra csökkentették a teljesítményt. A feljegyzések szerint hajnali 7.10-kor előállt egy olyan állapot, amikor már csak kevesebb mint 15 szabályozó rúd volt kihúzható állapotban, ami aláment az előírás szerint meghatározott minimum 15-nek. Ez azt jelentette, hogy a blokknak kicsi volt az ún. reaktivitási tartaléka. Reggel 8.00-kor műszakváltás volt, Igor Kazakov műszakvezető már olyan állapotban vette át a blokkot, amit a műszaki leírás tiltott. A gyártói előírások szerint ilyen esetben a reaktort haladéktalanul le kellett volna állítani: akár neki, akár az előző műszak vezetőjének, akinél ez az állapot előállt. Vajon tudták Kazakov és társai, hogy ezt kellene tenniük?

„Hogy miért nem állítottuk le a reaktort sem én, sem a kollégáim, amikor a szabályozó rudak számát a megengedett alá csökkentettük? Mert egyikünk sem gondolta, hogy ez nukleáris balesetet okozhat. Tudtuk, hogy a gyártó instrukciói ilyen esetben tiltották a leállítás halogatását, de nem törődtem vele. De ha leállítottam volna a reaktort, akkor nagyon súlyos dorgálást kaptam volna. Végül is versenyben voltunk az idővel az ütemterv teljesítéséhez.”

Persze egy erős dorgálás nem a világ vége, Kazakov ezt még bevállalhatta volna ép ésszel. Arra kérdésre, hogy konkrétan milyen következményei lehettek volna, ha a reaktort leállítja a tesztek vége előtt, így válaszolt: „Azt hiszem, kirúgtak volna. Biztosan kirúgtak volna. Persze, nem erre, hanem valami másra hivatkozva tették volna. Ez a konkrét paraméter – a szabályozó rudak száma – nem olyasmi volt, amit komolynak tartottunk.”

Az öncenzúra Janisnál eredetileg a konszenzus létrehozásában játszotta az egyik negatív hős szerepét.

A mozgásba lendült csoportgondolkodás maga alá gyűri a csoporttagokat, akik egytől egyig áldozatai, elszenvedői a már önjáró mechanizmusnak.

Ennek lesz egyik tünete, hogy a komoly fenntartásokkal rendelkezők sem osztják meg kétségeiket, sőt, a maguk számára is kisebbítik ellenérzéseik jelentőségét. Bár ez az eset nem az egyetértés létrehozásáról, hanem egy valamilyen módon létrejött konszenzus fenntartásáról szól, mindazonáltal nagyon jól érzékelteti a Kazakovban végbement öncenzúrát, valamint azokat a közvetett, de rendszerszerűen jelenlévő erőket, amelyek az egyetértéseket a látszólagosság irányába tolták. Kazakov ugyanis fel sem vetette, hogy az előírások szerint a reaktort le kellene lőni.

A csoportgondolkodás tünetei szintjén a Janis-féle nyolc kórisméből hatra láttunk példát. A példák a tünetek átfogó jelenlétére utaltak: vagy az egész társadalmi rendszerre vonatkozónak mutatkoztak, vagy a szovjet nukleáris ipar különböző szintjeit egyaránt átható általános kórismének tűntek. Hasonló arányokat láttunk a csoportbutaságot katalizáló tényezők terepén is. A Szovjetunió ideológiai-politikai-társadalmi rendszere, de adott esetben a kelet-európai országok szocialista berendezkedése olyan környezetet teremtett, amely Janis értelmében szinte helyből, rendszerszerűen valószínűsítette a rossz döntéseket, a fiaskókat. Ezek egy részét ideig-óráig (jegyezzük meg: elég hosszú ideig) el lehetett sikálni. Mivel a feltételek kizárták, hogy a nukleáris és egyéb fiaskók konstruktív tanulságait leszűrjék, az elsikálás nem kegyelmi időt biztosított a dolgok rendbe rakására, csak  elodázta egy még nagyobb kudarc bekövetkeztét. Ez lett Csernobil.

Tanárként is, és privát életemben is fejlődés- és tanulásmániás vagyok. Ha már ilyen felkavaró volt az HBO sorozata, szeretném, hogy többet hozzon, mint a félelem vagy a sokk élménye.

Így az a kérdés adódik, miként lehet az egészet a saját életünkre vonatkoztatni.

A legközvetlenebb tanulság talán az, hogy saját kicsiny szervezeteinkben, döntéshozó csoportjainkban, ahol már egy kicsit főnökök is vagyunk, érdemes fontolóra venni, tudatosan kezelni, milyen kultúrát alakítunk ki. Rálátni, hogy tényleg ki akarjuk-e használni a csoport intellektuális erőforrásait, vagy csak kulisszának kellenek nekünk a tagjai? Nyilván nem kézenfekvő jól működő csoport építésére és vezetésére törekedni, de megérheti az árát.

A nagyobb léptékű tanulság nehezebb, mert társadalmi rendszereinket nem tudjuk naponta leváltani, átszervezni. Ugyanakkor úgy tűnik, fontos, hogy egyes rendszerek összességében, persze nem minden pillanatban, okosabbak lesznek, mások butábbak, mert máshogy bánnak a szereplők intellektuális erőforrásaival, gondolkodási képességeivel. Egyes rendszerek kiaknázzák és a hatékony működés irányába csatornázzák a résztvevők adottságait, mások leépítik és a közös butaság irányába tolják. Egyes rendszerek közelebb igyekeznek magukat tartani a valósághoz, más rendszerek nem, mert azt hiszik, tudják a tutit. Ám Janis kontrasztos példái a sikeres és kudarcos döntések kapcsán, elméletével együtt azt mondja, hogy a valóságtól való elszakadás megkéri az árát.

A cikk szerzője: Dr. Tanács János