Csúfolódás - Mivel védhetem meg a gyerekem?

A gyerekeinket nem mindig védhetjük meg a csúfolódás megtapasztalásától, de megvédhetjük őket az általa okozható életre szóló traumától, ha segítünk nekik hatékonyan feldolgozni.

A csúfolódás csúnya dolog. Nincs felnőtt, aki ne ítélné el, aki ne tanítaná a gyerekét arra, hogy mellőzze ezt a fajta viselkedést. Mégis megtörténik. Sőt, mi magunk is gyakoroljuk passzívagresszív szurkálódások, cinikus és szarkarsztikus megjegyzések formájában. A legtöbben saját gyerekkorunkban is megtapasztaltuk ennek fájdalmát, amikor azonban a gyerekeinket látjuk megélni ezen élettapasztalatokat talán még jobban összeszorul a szívünk.

Szeretnénk megvédeni őket. Sokan kifejezetten nagy energiákat fektetünk abba, hogy olyan feltételeket (névválasztás, ruházkodás, családi megjelenés) biztosítsunk a gyerekünk számára, ami támadhatatlanná teszi a csúfolódókkal szemben. Többségében mégsem kivédhető. Bár nagyon is számít az otthon tapasztalt viselkedésminta és a szülők témával kapcsolatban vallott nézetei, a csúfolás a gyerekkor természetes részeként jelenik meg.

Már kisgyermekkorban elkezdődik a gyerek saját énjének felfedezése, amelynek alapgondolata, hogy más vagyok

(nem vagyok azonos), mint anya és a többi ember. Tanulja elkülöníteni magát a többi embertől, ehhez pedig kénytelen hasonlítgatni, megfogalmazni, hogy miben egyezik és miben különbözik másoktól mind külsőségek, mind belső tulajdonságok és gondolkodásmód tekintetében. A csúfolódás kezdetben kevésbé bántó szándékkal jelenik meg, mint egyszerű különbségtételekkel, azonban a kapott reakciók felkeltik az érdeklődést és könnyen határfeszegetésre késztetik a gyerekeket.

A csúfolódás megtapasztalásától nem védhetjük meg őket, de az általa okozható életre szóló traumától igen, ha segítünk nekik hatékonyan feldolgozni.

 Bárkit lehet csúfolni. Akit nem a testi adottságai, azt a neve, a családi körülményei vagy az iskolai teljesítményei miatt. Akit nem a gyengeségei, azt az erősségei fogják célponttá tenni, és ezt kivédeni nem könnyű! Szülői példamutatással, közösségi neveléssel sokat tehetünk és kell is tennünk ellene. Valamikor mégsem kivédhető, és ebben az esetben sem szabad kétségbeesnünk. Ezek a negatív tapasztalatok tehetik talpraesetté, életrevalóvá a gyerekeinket, ha megtanuljuk és megtanítjuk őket hatékonyan feldolgozni ezen élményeiket.

Szülőként az első és legfontosabb feladatunk a gyerekünk érzelmeinek elismerése. Csupán feltenni azt a kérdést a számára, hogy: Rosszul esett, hogy ilyet mondtak rád? Szomorú vagy dühös lettél tőle? Azt érezted, hogy bántók? A legtöbben alábecsüljük ezeknek a kérdéseknek az értékét, sőt, sokan óckodunk attól, hogy a gyerekünk negatív érzelmeire tegyük a fókuszt, amikor éppen azokat szeretnénk mihamarabb megszüntetni. Az érzelmek azonban csak akkor képesek felszabadulni, ha el vannak ismerve. Mondhatjuk a gyerekünknek, hogy “ne foglalkozzon azzal, mások mit mondanak”, “tudja, hogy nincs igazuk”, “ez nem őt minősíti”, ettől még ő nem tud megszabadulni a negatív érzelmeitől egy csettintésre. Paradox módon,

szülőként minél inkább a pozitív gondolatokat igyekszünk erősíteni a gyerekeinkben a valós érzéseik elfogadása nélkül, annál inkább fognak tőlünk is elutasítást érezni,

fokozva ezzel belső feszültségüket. A fájdalmának, szomorúságának és csalódottságának megértésével azt az üzenetet közvetítjuk, hogy látjuk, halljuk és elfogadjuk azt, ahogy érzi magát, sőt általa segítünk neki is megérteni önmaga működését. Mindez már feszültségoldást eredményez, még akkor is, ha szülőként nem éreztük magunkat kellően aktív problémamegoldónak.

 A zsigeri reakciónk többnyire, hogy azonnal vigasztalni akarjuk a gyereket, megpróbálni meggyőzni arról, hogy miért ne vegye magára a hallottakat, miért nincs igazuk a többieknek, vagy hogy mit kellene tennie legközelebb. Sőt, talán annak késztetését is érezzünk, hogy átvéve az irányítást, magunk menjünk rendet tenni a másik oldalt (legyen az a pedagógus, a másik szülő, vagy maga a csúfolódó gyerek). Az érzelmek elismerése nélkül ez a magatartásunk azonban nem lesz segítségére a gyerekünknek, hiszen az elfogadás érzésének hiánya akadályozni fogja a mondandónk befogadását.

Bármilyen tanáccsal is akarunk szolgálni a számára, meg kell, hogy előzze azt az érzelmeinek meghallgatása vagy megfogalmazása. Az ezt követő mondanivalónkat pedig szintén érdemes monológok helyett dialógusokba formálni. Vagyis kevésbé megmondani a gyereknek, hogy mit tegyen, mint inkább megvitatni vele mindkettőnk gondolatait: Szerinted miért nincs igazuk abban, amit mondtak? Biztosan komolyan gondolták? Megéri több időt tölteni velük; ha gyakran mondanak ilyeneket? Miért szeresz velük lenni? Szerinted mit mondhatnál nekik legközelebb, ha találkoztok? Mi magunk is elmondhatjuk a gyerekünknek, hogy miért gondoljuk hamisnak a mondottakat, vagy megoszthatjuk vele a saját csúfos emlékeinket.

Ez a nyitott kommunikáció a bizalmunkról árulkodik, hogy hiszünk a gyerekünk megküzdési mechanizmusában,

de közben mégis itt vagyunk számára támasznak.

 Minden gyerek arra vágyik, hogy elfogadva és befogadva érezze magát, a csúfolódás tehát nagy sebeket ejthet, de nem feltétlenül mélyeket. Ezektől az élettapasztalatoktól nem védhetjük meg, azonban tehetünk azért, hogy az élmények feldolgozása hatékonyan történjen, és ne váljon az önértékelésének rovására. A szülői háttér megadása kezdetben mégsem kell, hogy többet jelentsen, mint annak biztosítását, hogy a gyerekünk megélhesse az ezzel kapcsolatos negatív érzelmeit, és lehetőséget kapjon saját vagy közös megoldáskeresésre.

Ugyanakkor minden fajta bullying sebeket ejt a lélekben, az önértékelésben, ezért gyakori konfliktusok, vagy felmerülő gyanú esetén érdemes külső segítséghez fordulni a gyerekünk védelmének érdekében! Minél inkább hiszünk benne, annál inkább fog hinni saját magában. Minél inkább fog hinni saját maga értékességében, idővel annál jobban lesz képes azokat maga mellett tartani, akik valóban kiérdemlik.