Diktátor, bölcs vezér, kosárlabdaőrült – a Kim Dzsong Un-jelenség

Észak-Korea híres-híredt vezetőjét számtalan kérdés, titok, rejtély övezi. Nem véletlenül: a világ talán legizoláltabb országának első embere nemcsak magát, de népét is igyekszik teljesen elszeparálni a nyugati világ kíváncsiskodó tekintetei elől. Kivételek persze néhanapján így is akadnak: erről tanúskodik Anna Fifield, új-zélandi publicista kimerítően alapos és részletes életrajzi könyve napjaink politikai életének talán legkeményvonalasabb alakjáról. 

Bár érdekes (és jellemző) módon már a születési dátum is sokszor vita tárgyát képzi, a közmegállapodás szerint Kim Dzsong Un 1984-ben (az áthallás legalábbis érdekes!) született, január 8-án. A Pektu-vérvonal harmadik uralkodója nagyapja, Kim Ir Szen és édesapja, Kim Dzsong Il után (a vérvonal nevét a Pektu-hegy után kapta, az észak-koreai Olümposzról, a szent hegyről, melyről a Kim-család származik – legalábbis a helyi történetírók narratívája szerint). A dinasztia kisajátította az ország vezetését, az örökség apáról fiúra száll, még ha nem is feltétlenül mindig a legidősebbre, ahogyan azt az idősebb féltestvérrel is rendelkező jelenlegi vezető példája is mutatja.

Egy uralkodó gyermekkora

A Kim-család gyermekeit már születésüktől fogva hercegként tisztelik, akik az első pillanattól kezdve hozzászoknak alattvalóik feltétlen engedelmességéhez, legyenek azok fiatalok vagy akár náluk ötven évvel idősebb veteránok. Az uralkodócsemeték számára azonban nemcsak fényűzés az élet (bár kár lenne letagadni, hogy az idő döntő részében azért mégis): apjuk könyörtelen nyilvántartást végez minden tettükről, gondolatukról, megmutatkozott képességükről,

hogy végül meg tudja hozni a döntést, ki kövesse őt az elnöki székben.

A gyerekek kamaszkorukat Svájcban töltik álnéven, a legteljesebb inkognitóban, hogy onnan egy erős koreai gyökerekkel rendelkező, a nyugati trendekkel azonban tökéletesen tisztában lévő politikusként, hadvezérként térhessenek vissza. Így tartja meg tehát kontinuitását a Kim-dinasztia generációról generációra, még akkor is, ha nem is mindig marad meg a maga teljességében a család; Kim Dzsong Un bátyja, Kim Dzsongnam például észak-koreai ügynökök mérgezett tűi által hunyt el három évvel ezelőtt, a malajziai reptéren.

Ez még csupán a kezdete Anna Fifield Kim Dzsongun Az észak-koreai diktátor felemelkedése és uralma című könyvének. Írása megdöbbentően alapos: végigkísér minket a politikus gyermek- és kamaszkorától kezdve az uralkodása előtti zavaros éveken át egészen a jelenig (pontosabban a könyv 2019-es megjelenéséig), miközben betekintést kapunk Észak-Korea történelmébe, gazdasági helyzetébe, a kisemberek megalkuvásokkal teli, súlyosan terhelt mindennapjaiba is.

Emberi kérdések

A fókusz azonban mégis csak főszereplőnkön, Kim Dzsong Unon van, akiről az mindenképpen kiderül, hogy nem teljesen az a vérgőzös, brutalitásban önfeledten fürdőző diktátor, aminek őt hajlamosak vagyunk gyakran beállítani. Nem igaz például az a legenda, miszerint kutyákkal tépette volna szét a nagybátyját – bár nem feltétlenül szívderítőbb a valóságos verzió sem, miszerint egyszerűen csak fejbe lövette őt.

Ebből is látszik azonban, hogy a keménykezű, rideg vezető képe viszont nagyon is megalapozott. A szerző nem mereng el túlságosan sokáig azon, hogy személyisége mennyire nyugszik nevelési és mennyire genetikai alapokon, ahogy azon sem, hogy valamilyen diagnózissal, személyiségzavarral illesse a főhőst. És bár könnyen felmerülhet egy ilyen személy esetében a pszichopátia vagy antiszociális személyiségzavar kérdése is, Fifield beszámolói alapján nem feltétlenül ez világlik ki - sokkal inkább egy mélységesen intelligens, frusztrált, basáskodó, film- és kosárlabdaőrült gyermek képe, aki a hatalomra kerülve - az írónő szavaival élve - a “szerzett pszichopátia” jegyeit vette fel a sikeres hatalomgyakorlás érdekében.

Kim Dzsong Un alakjába mindent bele lehet látni - és annak az ellenkezőjét is. Lehet valaki számára véreskezű diktátor, ügyeskedő pojáca, bölcs vezető vagy ügyes reálpolitikus. Lehet a népét békésen kormányzó apafigura, és ha nyilvánosan megkérdeznénk egy észak-koreait, valószínűleg ő is ezt válaszolná - és ki tudja, talán vannak, akik négyszemközt is. Az országból emigrált korábbi lakosokkal készített interjúkból mindenesetre kiviláglik, hogy az észak-koreai állampolgárokban is megjelennek a kétségek, problémák ugyanúgy, mint a nyugati demokráciákban élőkben. Az azonban, hogy ezeknek

a belső feszültségeknek a nyilvános elfojtása meddig és milyen áron menedzselhető,

már egy sokkal érdekesebb kérdés. Mindazontáltal úgy tűnik, hiába gondoljuk azt, hogy ez az innen nézve teljesen abszurd alapokon működő birodalom bármelyik pillanatban kártyavárként dőlhet össze, Kim Dzsong Un és a Kim-diasztia történetét végigolvasva az a különös érzésünk támadhat, hogy olyan nagyon biztos állításokat talán mégsem tehetünk ezt illetően.