Szakmai szempontból elég megbízható, a közönség szempontjából pedig igencsak változatos névsorral rendezett sportpszichológiai kerekasztal-beszélgetést a Pszinapszis. A szakmát Dr. Hevesi Krisztina, Faludi Viktória és Bóna Krisztina képviselte, a sportolók közül pedig megjelent Tóth Tamás paraúszó, illetve a szülői oldalt is megjelenítve Dr. Kiss Gergely korábbi vízilabdázó. A beszélgetést szakújságírónk, Michaletzky Luca moderálta. Milyen problémákkal foglalkozik és mely eszközöket használ a sportpszichológus? Mi a szerepe az edzőnek és a szülőnek a gyerek fejlődésében? Mit lehet tenni egy olyan mélyen levő csapattal, mint a magyar futball válogatott? Tudósításunk.
Már a bemutatkozó körben érdekes információkhoz juthatott a közönség. Kiderült például, hogy Kiss Gergely részben azért kezdett el vízilabdázni, mivel nem volt testvére, ezért mindenképp csapatban szeretett volna játszani. Másokhoz való alkalmazkodóképessége részben innen fakad, hiszen e kompetenciát nem minden egykének sikerül tökéletesen elsajátítania. Tóth Tamás pedig gyerekkoráról, születési rendellenességéről és szülei támogatásáról, illetve sportolásra való buzdításáról mesélt. Szülei már 5 éves korában levitték az uszodába, valószínűleg ennek a korai kezdésnek is szerepe van abban, hogy mára paralimpikonná vált.
Mit csinál a sportpszichológus? − hangzott el az első kérdés Michaletzkytől.
Hevesi ragadta magához a mikrofont. Elmondta, hogy egy világversenyen több sportoló is topon van fizikálisan, a mentális felkészülés és az időzítés dönti el, ki nyer. Úgy gondolja, hogy ugyanazon személyek versenye más időpontban eltérő eredményt hozna. Itt jegyezte meg, hogy sportpszichológusként az első feladatok egyike elkérni a versenynaptárat és aszerint elkezdeni a felkészítést: „A sebész sem vág fel olyan hasat, amelyet nincs ideje összevarrni” –mondta. Fontosnak tartja még, hogy a sportot nem érintő élethelyzeteket, például a kapcsolati problémákat versenyszezonon kívül kell megoldani − ahogy tették azt Hosszú Katinkáék is. Faludi véleménye szerint a sportpszichológus munkája nem sokban más, mint a tanácsadóé. A pedagógiának és a coachingnak viszont több szerepet tulajdonít ebben a szakmában, többet kell dolgozni a felszínnel. Bóna kiegészítette az előtte szólókat: a pszichoedukáció szerepét emelte ki sportolóknál, edzőknél, szülőknél egyaránt. Úgy véli, hogy a sportolók jóllétére is fókuszálni kell, hiszen
az egészséges személyiség elősegíti a megfelelő teljesítményt.
Az általa is használt mentál tréning módszer működőképességéről is beszélt. Ehhez Kiss is tudott csatlakozni, hiszen ő sokat gyakorolta. Véleménye szerint a módszer segít csökkenteni a váratlan és kellemetlen szituációkat téthelyzetben. Úgy gondolja továbbá, hogy ha a sportolónak egészséges az önbizalma, megfelelően áll saját teljesítményéhez és tisztelettel sportol, akkor nincs szüksége sportpszichológusra, azonban a mentál tréning ez esetben is javíthatja a teljesítményt. Pályafutásának vége felé lett divat a sportpszichológia, ekkor főként a csapat- és csoportfolyamatok voltak fókuszban.
Tóthnál, mint egyéni sportolónál a magánélet is részét képezi a szakemberrel való munkának. Ő alapvetően akkor keresett fel sportpszichológust, amikor a magánélet rányomta a bélyegét a teljesítményre, illetve amikor már nehéz elviselni a szürke hétköznapokat, az úszás által nyújtott monotóniát. Megosztotta a jelenlevőkkel azt is, hogy 18 éves koráig minden verseny előtt hányingere volt, mely sokszor a teljesítményén is meglátszott. Ezt végül különböző pszichológiai technikák segítségével sikerült legyőznie.
Konkrét problémákkal fordulnak szakemberhez a sportolók? Melyek a leggyakoribbak? − dobta be a következő kérdést szakújságírónk.
A három szakember egyetértett abban, hogy a teljesítményszorongás a leggyakoribb kiinduló probléma. Faludi − előző megnyilvánulásához kapcsolódva − szerint szinte nincs olyan témakör, amivel ne keresték volna már meg. Bóna többször találkozott már sportolókkal, akik elméjét eluralták verseny előtt a negatív gondolatok. Ebben az esetben fontosnak tartja a helyzet normalizálását: elfogadtatni a helyzet adta nehézségeket. Kiemelte az edzők szerepét, akik téthelyzetben gyakran használják az „ezen a szinten” kezdetű mondatot, amely pont, hogy nem segíti a helyzet elfogadását. Hevesi hozzátette, hogy támogatni kell a sportolókat abban, hogy a szorongást motivációvá tudják átfordítani.
Tóth megjegyezte, hogy a nagy versenyeken többen nemhogy nem a legjobb eredményükkel rukkolnak elő, hanem messze elmaradnak korábbi teljesítményüktől. Ennek megelőzésében látja a sportpszichológus szerepének jelentőségét. A következő történet jutott még eszébe a szorongással kapcsolatban: egy világverseny döntője előtt edzője idegességében azt mondta neki, hogy nem képes megnézni őt, inkább kiszalad a büfébe egy szendvicsért.
Szükséges van arra, hogy a szakember a szülővel és az edzővel is konzultáljon? − lendítette tovább a beszélgetést Michaletzky.
„Néhány edző azt hiszi, hogy pszichológus is, pedig nehéz ezt a két szerepet integrálni"
− gondolja Hevesi. Ahogy ő, úgy Faludi sem nagyon találkozik szülőkkel. Utóbbi előnyben részesíti, hogy csak azzal foglalkozzon, aki hozzá jár, mivel a problémákat az adott személynek kell megoldania. Kiss szerint a szülő a leggyengébb láncszem a sportoló-edző-szülő-szakember rendszerben. Ismer olyat, aki gyermeke összes meccsét felveszi, és a vasárnapi ebédnél azt elemzi. A másik oldalon vannak olyan szülők is, akik nincsenek tisztában azzal, mit sportol a gyermekük, mik az adott sportág szabályai. Hozzátette, hogy a jó képességű edzők képesek kezelni az alap problémákat. Bóna szerint a pszichológusi szerep keretei sem igazán támogatják a kliensen kívüli érintkezést. Ő főként csapatokkal dolgozik, rendszerszinten. A szülők részéről igényt lát arra, hogy különböző előadások, workshopok keretein belül beszélgessenek arról, miként tudják leginkább támogatni a gyermekeiket.
Milyen eszközöket használ a sportpszichológus, melyek a leghatékonyabbak? − tette fel a kérdést a moderátor.
Hevesi kihangsúlyozta a gyors technikák jelentőségét, főleg a relaxációs, a képi és a kognitív módszereket. Megosztotta a csapat fája technikát, melynek lényege, hogy egy fát helyettesítő tárgyra minden csapattag ráhelyezi a kezét egészen addig, amíg minden konfliktus abba nem távozik. A kognitív átállást is meg kell tanulni a szakember szerint, hiszen egy rossz rajt vagy több rossz dobás után fontos pozitív formába átkeretezni a teljesítményt.
Bóna szerint kiemelendő még a belső beszéd tudatosítása. Az automatikus gondolatok akár negatív spirált is eredményezhetnek, amiből nehéz kijönni. Ezért először tudatosítani kell, hogy erre figyeljen a sportoló, majd fel kell ismernie a negatív gondolatokkal telített helyzeteket, végül el kell sajátítania azt a képességet, amelyekkel meg tudja ezeket fordítani. Ebben a segítő szavaknak és mondatoknak, illetve a gyakorlásnak tulajdonít jelentős szerepet a sportpszichológus.
Tóth ekkor ismét egy szórakoztató történettel rukkolt elő: elmesélte, hogy elalvás előtt többször próbálja elképzelni, ahogy elsőként csap a célba. Azonban
az ágyban fekve vagy álmában sem könnyű megnyernie egy versenyt.
Komoly erőfeszítés kell ahhoz, hogy imagináció közben akár csak a dobogót elérje. Ez kiválóan mutatja, hogy nem olyan egyszerű elsajátítani a mentális tréning egyes elemeit. Azonban érdemes, hiszen ha elképzelni sem tudjuk a győzelmet, akkor még nehezebb megvalósítani azt.
Kiss Gergő Hevesi és Bóna szavaihoz kapcsolódott. Az athéni Olimpián a szerbek elleni döntőben 0-3-as állás után teljesen mélyen volt. Ekkor „bekattant” nála a pozitív belső beszéd, melynek révén az ő 3 góljának köszönhetően egyenlített a magyar válogatott. Elmondta, hogy az általa utált úszóedzéseken élt át hasonlót, folyamatosan szenvedett, de valahogy mégis mindig sikerült erőt merítenie. Az úszóedzéseken megtanult, a feladás érzésének kezelése segítette ahhoz – nemcsak őt, hanem a vízilabda válogatottunkat –, hogy 2004-ben olimpiai aranyérmet szerezzen.
„Minél több módszert tudok, annál többet tudok átadni” − mondta Faludi, aki a zenét használja még terápiás foglalkozásai során, amellyel a tudatos ellenállás könnyen leküzdhető. Bóna szerint a módszer nagyban függ a problémától.
Hogyan áll a sportpszichológia helyzete jelenleg Magyarországon? − kérdezte a Sportpszichológia rovat szakújságírója.
Hevesi pozitívan látja a helyzetet, melyben nagy szerepet tulajdonít a szakképzésnek. Szóba hozott egy országos elosztási rendszert, ami sajnos hosszú évek óta csak terv a szakmában. Véleménye szerint a fókusz főként a győzelmen van, miközben kevés figyelem esik azokra, akik valami miatt kiesnek a sport körforgásából. „Ehhez nagyobb erőforrásra van szükség” – véli Hevesi. Faludi szerint
a legfontosabb, hogy az emberek merjenek segítséget kérni.
Úgy gondolja, hogy a sportpszichológusok akár idollá is válhatnak, klienseik nagymértékben elfogadják őket. Ennek komoly társadalmi hatása is lehet és segítheti a tanácsadó pszichológusokhoz való fordulások gyakoriságát is − véli a szakember.
„Egyre több az okoskodó szülő és a magát világverőnek gondoló edző” – gondolja Kiss, aki ezen terhek kezelésében látja igazán a sportpszichológusok szerepét. Tóth profi sportolóként azt tapasztalja, hogy nemcsak a sportolók körében, hanem a magánembereknek is ciki bevallani, hogy pszichológushoz járnak. Elmondása alapján néhány sportoló büszkeségből nem kér segítséget, úgy gondolják, hogy tisztán önerőből kell eredményeket elérni. Tóth nem szégyelli, hogy sportpszichológussal dolgozik, ő sokat merít belőle. Érdekes, hogy nem először hallunk ilyet sportolótól.
A közönség soraiból érkezett a kérdés, hogy kinek kell kérnie sportpszichológusi segítséget? Illetve, hogyan lehet kezelni a sportolók szkeptikusságát az adatok bizalmasságával kapcsolatban a klub felé?
Faludi úgy gondolja, hogy jobb, amikor az egyén magától jön. A kérdés második felére pedig megnyugtató választ adott: „a fizetésért cserébe nem kap bizalmas információkat a klub”. Kiss úgy véli, hogy a klubok háromféleképpen gondolkodhatnak a sportpszichológia igénybevételéről: egyrészt mondhatják, hogy nekik nincs rá szükségük. Másrészt, csatlakozhatnak a divathoz és emiatt tehetnek − némileg látszat – intézkedéseket. Harmadrészt, lehet egyfajta belső motivációja a szervezetnek arra, hogy fejlődjön. Megjegyezte, hogy szerencsére lát 21. századi gondolkodású klubokat.
Utolsó kérdés jogán egy külön kerekasztal-beszélgetést igénylő témát vetett fel az egyik résztvevő. Arról kérdezte a tagokat, vajon a magyar futballválogatottal mit lehetne tenni, hogyan lehet hozzányúlni egy olyan csapathoz, ami ennyire mélyen van?
A kerekasztalban ülők és a közönség egyaránt nevetésben tört ki, sajnos kínjában. Kissből váltotta ki talán a legnagyobb érzelmeket a téma, így magához is ragadta a mikrofont. Véleménye szerint óriási hibák vannak szövetségi szinten. Nincs egyszerűen megfelelő edző és ezáltal játékosállomány, akikből egy megfelelő csapatot ki lehetne állítani. Azt látja, hogy
magyarázatot mindig sikerül találni a kudarcokra,
azonban ehelyett hosszú távon kellene gondolkozni, és felépíteni egy rendszert.
Tóth is inkább rendszerszintű problémákat vél a háttérben, mert nem gondolja, hogy az uszodába járó fiatal sportolók többet dolgoznának a céljaikért, mint a labdarúgók. Hevesi kritikával élt az edzőképzéssel kapcsolatban, amely nyomokban sem tartalmaz pszichológiát. A szakember szerint téves az a gondolat, hogy aki jó játékos volt, az jó edző is lesz. Ebben szerepet tulajdonít annak is, hogy a labdarúgásban nem divat a futballkarrier utáni időkre gondolni, duális karriert építeni. Hevesi és Bóna is kiemelte továbbá, hogy az ilyen csalódások után egyfajta gyászfolyamat játszódik le a játékosokban, amit kezelni kellene. A felelősségvállalás és a hibák elismerése, illetve az ezekből való építkezés is fontos még Bóna szerint.
Összességében egy nagyon lendületes beszélgetésnek lehettünk szem- és fültanúi, ahol a tagok folyamatosan kapcsolódtak a többiek mondandójához, ezáltal továbbfűzve és még érdekesebbé téve az adott témát. A résztvevők és a tudósítás olvasói egyaránt értékes gondolatokkal gazdagodhattak.
