Élet érzelmek nélkül? – Avagy hogyan értsük meg az alexitímiát?

A klinikai kórképek között először 1967-ben Peter Sifoneos nyomán jelent meg a vágyakozás vagy a saját vágyak átélésének képtelenségét jelentő alexitímia. A kifejezés görög eredetű, tükörfordításban: „nincs szó az érzelmekre”. Hogyan érthetjük meg, milyen az, amikor a másik fél nem képes érzelmeket átélni és kinyilvánítani? Mit tehetünk mi, és mit a szakemberek? Cikkünkből kiderül! 

Korábbi cikkünkben már írtunk az alexitímiáról röviden. Ezúttal a betegség kezelésére és a terápiára koncentrálunk. A terapeuták gyakran szembesülnek a terápiák alatt azzal, hogy a pácienseknek nehezükre esik az érzéseiket megérteni, megfogalmazni. Ez már önmagában figyelemfelkeltő a terapeuta számára, így – amennyiben a terápia célja is indokolja – érdemes körüljárni, pontosan mi az, ami nehézséget okoz a páciensnek. Ilyenkor sokszor kiderül, hogy egymással akár ellentétes érzelmek között sem, de általánosságban sem tudnak különbséget tenni az érzelmek között a betegek. Például nem ismerik fel a szomorúság, az öröm, a frusztráció vagy a harag közötti különbségeket a betegséggel küzdők. Mindez kiegészül azzal, hogy az érzelmeiket képtelenek a testükben elhelyezni, továbbá belső késztetéseik, fantáziáik és a különböző érzelmi állapotokra adott önreflexióik nagymértékben hiányosak vagy egyáltalán nincsenek. 

Az alexitímia pszichoterápiás kezelése

Freud 1895-ben a hisztériáról írt munkájában írta le először, hogy a hisztériát valamilyen, akár traumatikus érzelem alakítja ki, amely fennmarad és bekerül a tudattalanba. Ennek hatására megemelkedik az intrapszichés izgalmi állapot, ami valamilyen tünetként jelenik meg a pszichében vagy a viselkedésben. A folyamat eredményeképpen tehát a (pszicho)terápiák közös célja az elfojtott érzelmek kezelése, tudatosítása és katarzis során való felszabadítása. Láthatjuk, hogy az érzelemkifejezés, annak módja és a terápiában való felhasználása már a kezdetektől fogva fontos alappillérét adta a sikeres pszichoterápiáknak. Manapság az uralkodó szemlélet szerint annak ellenére, hogy a katarzis önmagában és önmagától nem elég a változás előidézéséhez, mégis elengedhetetlen a páciens fejlődéséhez. Yalom és munkatársai (1975) a sikeres terápiák hatékonyságára keresték a választ kutatásukban. Egy hatvan tételből álló listán kellett a vizsgálati személyeknek pontozniuk az egyes tételeket aszerint, hogy mennyire találják a gyógyulás érdekében fontosnak azokat. A katarzis a második és a negyedik helyen szerepelt náluk, tehát a felsorolt terápiás mechanizmusok között az egyik legfontosabbnak ítélték a résztvevők. 

Az alexitímiás páciensek esetében azonban nehézséget okoz felismerni, hogy mit érez az illető. A betegséggel küzdők személyiségéből

hiányzik a spontaneitás, unalmasnak, hova tovább élettelennek tűnhetnek.

Az a viszontáttételi érzésünk támadhat ilyenkor, hogy a másik fél viselkedése erőltetett, nem őszinte. Megterhelődhetünk azzal a „feladattal”, hogy az érzelmeket nekünk kell bevinni a kapcsolatba.

Az érzelmi gátlás feloldásának stratégiái

Ezek alapján beláthatjuk, hogy az érzelmileg gátolt páciensek pszichoterápiája milyen sok kihívással jár mindkét fél számára. A terápia ezért többnyire fáradtságos, és hosszú időt vesz igénybe. A terapeuta célja, hogy feltárja a gátoltság okát, és az annak hátterében meghúzódó elfojtott érzelmeket. Az érzelmi gátlás áttörésére különféle stratégiákat dolgoztak ki a szakemberek. Például sikeresen használják

a pszichodráma, a gestalt pszichológia és az encounter érzelemkiváltó technikákat

a páciensek terápiájában. Yalom és munkatársai (1977) kutatásuk során arra keresték a választ, hogy vajon az érzelemkiváltás terápiás hatással bír-e. Kiderült, hogy a pszichoterápia úgynevezett. „cikloterápia”, ami azt jelenti, hogy egy olyan hosszadalmas és nehézkes folyamat, mely során a terápiába bevitt problémákat időről-időre újra elő kell venni és feldolgozni, továbbá a páciens esetlegesen megváltozott életkörülményeihez illeszteni.  

A terápiás elkötelezettség – Franz Alexander nyomán korrektív emocionális élmény – a sikeres terápia elengedhetetlen része. Mindezt bár sok szakember felismerte, és az érzelmi tudatosságot fokozó gyakorlatokat sokan beépítették a terápiás folyamatba, mégis Fritz Perls nevét ki kell emelni, ugyanis ő volt, aki az érzelmek tudatosítására helyezte a hangsúlyt. A terápia során kizárólag jelen időt használ és inkább tapasztalatokra fókuszál, mint a verbalitásra, értelmezésre. 

Az érzelemkeltésre és ezzel összefüggésben a vágyak tudatosítására manapság már számtalan technika létezik. Azonban mindegyik megegyezik abban, hogy az egyén mélyen belül tud az érzéseiről és a vágyairól, és a terapeutával való közös munka során a páciensek saját belső állapotaik felismerésében és megélésében növelhetik tudatosságukat.