Elgondolkodott már róla milyen lenne elmondania élete történetét egészen az elejétől kezdve? Mit mesélne magáról? Mit gondol, más mit tudhatna meg belőle? McAdams és munkatársai is pont ezekre a kérdésekre keresték a választ kutatásuk során. Cikkünkből kiderül, miért jók ezek a magunkról írt mesék.
A pszichológián belül egy relatíve fiatal (kb. 30 éves) megközelítés szerint tapasztalatainkat történetek formájában raktározzuk el, osztjuk meg egymással. Nem tudunk azonban történetet mesélni összefüggések, jelentésadás nélkül. Ha tehát hazaérkezve elmeséljük, milyen napunk volt, azzal tulajdonképpen a saját keretrendszerünk (összefüggéseink) szerint értelmeztük a nap eseményeit. Ahány ember, annyi féle értelmezés lehetséges. Ezért az, hogy ki milyen keretrendszert, azaz narratívumot használ, sokat elmond az illető belső világáról. Ezt vizsgálja a narratív pszichológia.
Dan P. McAdams a terület legnagyobb hatású kutatói közé tartozik. Nevéhez általában (jelen esetben is) a narratív identitással kapcsolatos kutatások és elméletek fűződnek.
Mi is az a narratív identitás?
Narratív identitás alatt tulajdonképpen egy történetet kell érteni, melynek egy személyben vagyunk főhősei, és elbeszélői. A cselekmény során kiderül, hogyan lettünk azzá az emberré, akik ma vagyunk. Közben sok különböző helyszín, díszlet, szereplő jelenik meg, melyeket mind múltunkból és elképzelt jövőnkből válogatunk össze. Ezek egyvelegéből aztán végül összeáll a saját magunkról szóló mesénk. Az így kapott történet tényleg túlzás nélkül nevezhető mesének, hiszen célja nem a történelmi hitelesség, hanem annak bemutatása, milyennek látja magát az adott ember. Persze legtöbbször nem arról van szó, hogy hazudnánk. A végeredmény mindössze egy saját, szubjektív szemléletet tükröz, melyhez képest létezhetnek más, eltérő nézőpontok is.
Mivel azonban életünk során folyamatosan változunk, változik a magunkról kialakított képünk, s ezzel együtt a történetünk is. A kutatók szerint a minket ért hatásokat, valamint életünk alakulását az elbeszélésbe való beleírás segítségével dolgozzuk fel. Ez teszi lehetővé, hogy életünket folytonosnak, összefüggőnek, és ami a legfontosabb: jelentéssel bírónak lássuk.
Ezek miatt a tulajdonságok miatt a narratív identitás a pszichológia fontos eszköze lett. Az elmúlt pár év kutatásaiból kiderült egyrészt, hogy a különböző pszichés tulajdonságokkal bíró emberek történetei is különböznek egymástól. Magyarán máshogy mesél az, aki mentálisan egészséges, mint az, aki nem, máshogy, aki boldog, mint az, aki boldogtalan. Ez önmagában még nem is lenne annyira meglepő vagy sokatmondó. Kiderült viszont az is: pontosan hogyan, milyen elemeikben térnek el egymástól ezek a történetek. Ez már sokkal érdekesebb. A jelen kutatásban a McAdams által feltett fő kérdés a következő volt:
Miben különbözik egymástól az életközépi krízisüket jobban, és rosszabbul megélők története?
Mindenki életében vannak olyan nehéz szakaszok, amikor egy kiemelt téma válik meghatározóvá. Ezeket azért nevezik krízisnek, mert veszélyeztetik lelki egyensúlyunkat, de szokásos eszközeinkkel sem megoldani, sem elkerülni nem tudjuk őket. Azok a krízisek is ide tartoznak, amelyek mindig mindenki számára ugyanabban az adott életszakaszban (pl. az élet közepén) jelentkeznek, és amelyek a fejlődéshez szükségesek.
G. Jung szerint a legtöbb középkorú ember, aki túljutott élete zenitjén, és már döntött élete fontos kérdéseiben (pl. házasság, hivatás) sajátos válságba kerül. Nem tud kifelé terjeszkedni, ezért befelé kell fordulnia. Ekkor jön el – produktivitás szempontjából – élete újraértékelésének ideje. Jellemző kérdések lehetnek ilyenkor a „Meddig jutottam az életben?”, vagy a „Mi fog fennmaradni utánam?”. Ebben a krízisben
a vágyott cél az úgynevezett generativitás.
Ez a minket túlélő, a következő generáció számára hasznos vagy értékes dolgok létrehozását jelenti. Ennek ellentéte az énközpontúság: amikor valaki nem tud, vagy nem akar tenni a társadalom javára. Ez általában a stagnálás érzését hozza magával.
McAdamsék vizsgálatában a középkorú személyeket (55-57 évesek) először megkérték, meséljenek úgy életükről, mintha az egy könyv volna, fejezetekkel, fontos szereplőkkel, helyszínekkel. Ezután kérdőívek következtek, melyek alapján a kutatók eldöntötték, hogyan állnak az alanyok a generativitás szempontjából. Akik jól, azok történetében megjelent egy úgynevezett megváltás-tematika, melyben egy tehetséges, erkölcsileg szilárd főhős a veszélyes világban kalandozik, és igyekszik visszaadni azokat a jó dolgokat a közösségnek, melyekben élete során részesült. Ez a mozzanat azonban nem szerepelt a stagnálók narratív identitásában.
Tehát akik megoldják életközépi válságukat, szerencsésnek érzik magukat, hajlamosak észrevenni mások baját, úgy gondolják, kötelességük segíteni, valamit alapvetően úgy látják, a rossz dolgok előbb-utóbb jóra fordulnak. Ebből azonban sajnos nem derül ki, hogy azért jellemző-e valakire a generativitás, mert így gondolkodik, vagy azért gondolkodik így, mert generatív. Ezen felül McAdams is hozzáteszi: „A narratív identitásra fontos hatással van az egyén kultúrája”, az ő vizsgálata pedig az USA-ban zajlott, ezért a kapott eredmények nem feltétlenül igazak hazánkban.
Van a kutatásnak azonban a konkrét eredményeken túlmutató tanulsága is
A fent leírtakat mindenképpen ki kell egészíteni még egy ténnyel. McAdamsék kutatása annyiban hozott újat, hogy korábban még nem végeztek az emberek egész élettörténetére vonatkozó vizsgálatot. A narratív identitás fontos a pszichológia számára, azonban nem pusztán egy eszköz a másik mélyebb megismerésére.
Ahogy magunkról beszélünk, meghatározza, kik vagyunk.
A kutatásban szereplő személyek példájánál maradva: ha valaki úgy gondolja, kemény munkája kilátástalan helyzetben is eredményre fog vezetni, az valóban erőt adhat a kitartáshoz. Túllendülhet például egy nehézségen, ami megint csak megerősíti a kemény munkába, és önmagába vetett hitét. Narratív identitásunk egy fontos erőforrás, melyre a nehéz helyzetekben számíthatunk.
