„Élj úgy, mintha másodszor élnél!” – A haláltáborok poklában született terápiás irányzatról

Viktor Emil Frankl 37 éves volt, amikor három év leforgása alatt a haláltáborokban elveszítette családját, és csaknem saját életét is. Korábban pszichiáterként főként az élet értelmének kérdéskörével, az élet értelmébe vetett hit visszafordíthatatlan elvesztésének okával foglalkozott. Akarata ellenére a választ a legpokolibb élmények átélése során kapta meg. Ezekre az élményekre egy egész iskolát épített, amely az egzisztenciaanalízis fontos építőkövévé vált. A logoterápiáról röviden.

Frankl szerint minden kornak megvan a saját neurózisa, ezáltal minden kornak megvan a saját pszichoterápiája is. A 21. század embere már kicsivel másképp működik, máshogy gondolkozik, hiszen ahogy a világ változik, úgy változunk vele mi magunk is. Manapság sokkal inkább előtérbe kerülnek egzisztenciális kérdések, az élet értelmének megtalálása új aspektust nyer. Felmerülnek bennünk ezt a témát feszegető kérdések: ha ennyi mindenem megvan, mégis miért érzek mérhetetlen ürességet? Miért engem sújt a sors az élet szenvedéseivel?

Frankl nyomán, dióhéjban

A logoterápia kifejezés a görög logosz szóból ered, és röviden az ember jelentéskeresésére koncentrál. A logoterápia az élet értelmére fektet hangsúlyt, nem a múltban vájkál vagy a jelen problémáira fókuszál, sokkal inkább egy összetettebb, értelemmel átitatott jövőbeli működést szeretne elérni. Ebben a módszerben éppen ez a szép: ha képesek vagyunk megtalálni az értelmet, akkor javulni fognak képességeink mind a múltból fennmaradt problémáink, mind pedig a jelenben dúló nehézségeink leküzdésére.

„Amivé az egyén válik, senki másból nem fakad, csak önmagából.”

Az élet értelmének megtalálása az ember legfontosabb motivációja Frankl szerint. Ez mindig egyedi és konkrét. Csak az adott személy fedezheti fel, mi is számára az értelem, és teljes mértékben rá van bízva, hogy élményeit, tapasztalatait hogyan éli meg, hogyan ad nekik értelmet. Mindenkivel megesett már, hogy egy-egy nehezebb pillanatban feltette másoknak a kérdést: mi értelme az életnek? Erre konkrét és kielégítő választ senki sem tud adni. Mindenkinek a sajátját kell megtalálnia. A logoterápia fő törekvése rávezetni minket arra, hogy kitűzzünk magunk elé számunkra fontos célokat és kihozzuk a legtöbbet minden lehetőségből.

A felfedezéshez vezető út

A logoterápiás iskola alapkövei tragikus élmények során jöttek létre, azonban ezeket Frankl képes volt arra használni, hogy valamit felépítsen belőle a jövő számára – ő ebben találta meg életének értelmét. Mégis mondj igent az életre! című könyve nem arra hivatott, hogy bemutassa a táboréletet, sokkal inkább annak pszichológiai elemzéséről szól. Névtelen emberekről, akiknek példáján keresztül szemünk elé tárul, hogy a legtragikusabb és legkilátástalanabb helyzetben felfedezett értelem a túlélés zálogává válhat.

Az élet értelmének megtalálása. Ez a rövid mondat magasztosan hangozhat, sőt, sokszor túl elérhetetlennek. Azonban ez a könyv rámutat arra, hogy nem minden esetben az életcélunk megtalálásara gondolunk az élet értelme alatt. A szívszorító példákból láthatjuk, hogy sokszor az élet értelmét jelentheti az adott pillanatban a szeretett személy arcképének felidézése, a leghidegebb és legsanyargatóbb munka közben a táj gyönyörűségének élvezete. Valamilyen módon minden ember életének része a szenvedés, mindenkivel történnek olyan események, amikre nem számít vagy nehezen küzd meg velük. „A szenvedést nem kerülhetjük el, de megválaszthatjuk, milyen módon viszonyulunk hozzá”. Így az többé már nem lesz szenvedés, ha értelmet találunk neki.

„Az ember önmagát határozza meg.”

A logoterápia fontos tézise, hogy az ember önmagát határozza meg, döntései belőle fakadnak. A Holokauszt alapján is elsők között merülhet fel bennünk a kérdés, hogy lehet az, hogy egyesek szívtelenül képesek voltak a halálba küldeni embertársaikat, míg mások az életük árán is segítették egymást? Frankl szerint mi magunk döntjük el, hogy melyik útra lépünk, és ez a döntés nem a körülményeken múlik.

„Mi úgy ismertük meg az embert, mint ahogyan arra eddig talán egyetlen generációnak sem volt alkalma. Ki tehát az ember? Olyan lény, aki maga dönti el, hogy mivé legyen. Ő az a lény, aki gázkamrákat talált fel, de az a lény is ő, aki emelt fővel és imával az ajkán ment be a gázkamrákba.”

Tehát döntésünk szabadságát – mint már azt korábbi cikkünkben is írtuk – senki sem veheti el tőlünk, és csakis mi magunk vagyunk azok, akik ezt korlátozhatjuk. Arról is nekünk kell dönteni, hogy értelmet adunk a velünk történteknek, vagy anélkül sodródunk tovább az árral.