„Elkezdődött az élet, amit már örökké nélküle kell élnem”: az anyaságról és a gyászról – könyvajánló

Elveszíteni valakit, és tovább élni a hiányával mindig nehéz feladat – legyen az egy kolléga vagy egy barát halála, a gyász meg tudja törni az ember addigi sziklaszilárdnak gondolt hitét és erejét is. Talán a legfájóbb egy szülő fájdalma lehet: egy szülőé, aki a saját gyermekét veszíti el. Erről a gyászfolyamatról, a megküzdésről szól elsősorban Angela Murinai Mikor feltámad a szél című könyve is. A veszteség megélése mellett számos más téma is felvetődik, ami sokunk mindennapjaiban gondolkodásra adhat okot: az anyaság feladatai, a családi mintázatok és traumák, a párkapcsolatok és a házasság működtetése, illetve a bűntudattal és szorongással való megküzdés is. Könyvajánlónk következik.

„Angela Murinai (…) 2016-ban egy családi nyaralás során balesetben elveszítette legidősebb, akkor 18 éves fiát. Négyévnyi gyász után döntött úgy, hogy megírja azokat az érzéseit, melyekkel azóta is együtt él. A Mikor feltámad a szél egyszerre szól a veszteségről, a családról, a gyökerekről és az örökségről, az elmúlásról és a túlélésről.” – olvasható a könyv borítóján.

„Valójában sokkal több szörnyűséget kibírunk, mint gondolnánk.”

Hogyan is lehet megküzdeni a veszteséggel, ami egy életre szól? Hogyan lehet feldolgozni a gyászt? Mára már számtalan módszer és technika áll a pszichológusok rendelkezésére a gyászfeldolgozás megsegítéséhez. Ebből kettő pedig maga az írónő számára is fontossá vált az elmúlt évek alatt, ezzel is bizonyítva azt, amit a fentebbi idézet is állít: nem tudjuk, hogy kibírjuk, amíg nem állít vele szembe az élet. Az írónő - dacára annak, hogy nincs pszichológiai képzettsége - megfelelő érzékenységgel és nyitottsággal talál rá a számára megfelelő megküzdési módokra.

Az első ilyen módszer a biblioterápia, ennek is az a szakasza, amikor a kliensek maguk írnak valamilyen szöveget (erről bővebben itt olvashatsz ). Az írás során legtöbbször önmagunkhoz kerülünk közelebb:

az érzelmek nagyobb fokú megélése, a történtek és a gondolatok újra fogalmazása segíthet abban, hogy a traumák feldolgozása hatékonyabb legyen.

A másik módszer, melyet Angela maga fedez fel a fia elvesztése utáni napokban, az a művészetterápia. A festés és rajzolás, a szimbólumok alkotása segíthet azoknak az érzéseknek a megélésében, amik szavakkal talán nem kimondhatók, vagy esetleg nem elfogadhatók.

A könyv fokozatosan végigkísér ezeknek az érzelmeknek a megélésében, kibontakozásában, amely így olyannyira közel engedi az olvasót az írónőhöz, hogy szinte magunkénak érezhetjük a fájdalmait és az örömeit is. A traumák és veszteségek ellenére azonban feltűnik a könyv pozitív hangneme is – „Csinálhatok magamnak poklot itt, a Földön. Vagy felállhatok, építkezhetek a fájdalomból, kereshetek vigaszt, örömöt.” Felmerülhet az olvasóban a kérdés, honnan lehet ilyen tartást, ilyen erőt meríteni egy ehhez hasonló helyzetben?

Talán válaszként erre a logoterápia és annak megalkotója, Viktor Frankl merülhet fel bennünk.

Frankl – hasonlóan Angelához – megrázó eseményekkel nézett szembe élete során (összesen négy náci koncentrációs tábort járt meg), azonban elmélete alapján ezekből az értelem- és jelentéskereséssel találta meg a kiutat. Úgy gondolta, a negatív életesemények hozzájárulnak ahhoz, hogy az ember gyarapodhasson, és ezáltal teljesebb éltet élhessen (bővebben a témáról olvashatsz Frankl …és mégis mondj igent az életre! c. könyvében). Angela Murinai ezen a vonalon haladva szintén kiemeli azokat a leckéket, amiket a fia, illetve a fia a halála taníthatott neki, és megmutatja hogyan lehet a gyász ellenére felállni, tovább folytatni az életet, ismét az örömöket kutatva.

A támogató háttér

A könyv a gyászhoz kapcsolódó érzelmek és történések mellett rengeteg kapcsolati szálat is felvonultat, azok mögé betekintést enged az olvasónak. Ez is mutatja azt, hogy

a legnehezebb helyzetekben az elsődleges támogatást a szeretteink ottléte, az ismerősök jelenléte adhatja.

Bár rengeteg barát, ismerős vagy épp ismeretlen támogatása segítette az írót, azonban az olvasó találkozhat azzal a helyzettel is, amivel sokakat szembeállít az élet: hogy a család nem éppen összetartó, hogy a rokonok nem tartják a kapcsolatot, hogy a házasság széthullóban van. Sokszor egy tragédia képes összefogni ezeket a meglazult kapcsolatokat, de sok esetben végleg elszakítja őket, mintegy válaszutat adva az embernek, miért érdemes még küzdeni, és miért nem. A könyvben ez a kérdés is felmerül, ugyanúgy láthatunk családon átívelő traumákat, mint meglazuló és újra összekapaszkodó házasságot is.

A kapcsolatok két másik formáját is érinti az írónő: az Istennel, vallással való kapcsolatot, illetve a természettel való kapcsolatot. Már a cím maga is utal a természet különleges helyére a történetben (Mikor feltámad a szél), és a szél, illetve a tenger két különös szereplője lesz a könyvnek.

A vallás is, mint lehetséges támogató háttér jelenhet meg a traumák, tragédiák bekövetkeztekor. Egy szerettünk elvesztése könnyen kibillenthet a biztonságérzetünkből, akár saját magunkkal kapcsolatban, vagy más ismerősünk miatt is szorongást élhetünk meg, amit oldhat az, ha hiszünk valamilyen felekezet tanában. A megválaszolhatatlan kérdésekre mégis választ kaphatunk, és hisszük, hogy ami történt, nem hiába történt.

Azonban sokakban ez is több kérdést felvethet: ha van Isten, miért történhetett ez meg? Vajon aki elhagyta ezt a világot, fent van valahol? Hová tűnik a lelke? Bár választ nem kaphatunk rá, azonban az írónő az ezekkel kapcsolatos élményeit és véleményét is kifejti könyvében.

A bűntudat és a továbblépés

A gyász során természetesen felmerülő kérdések lehetnek azok is, hogy vajon mi hol lehetünk felelősek a történtekért, tehettünk volna-e többet, vagy jobbat. Ez különösen igaz lehet egy édesanyára, aki a gyermekét gyászolja, hiszen egy szülő már az első percektől kezdve folyamatos formálója gyermeke életének. Ezt a bizonytalanságot és bűntudatot nehéz leküzdeni, olykor egyedül képtelen feladatnak tűnhet, azonban nagyon könnyen magával ránthatja az embert.

Angela nem csak a gyász utáni érzéseibe enged betekintést, hanem egészen a fia érkezésétől kezdve megmutatja azokat: olyan kérdéseket boncolgat, ami minden „újonc”, vagy épp „régi motoros” szülő fejében ott lebeghet. Bár olykor ezekre a kérdésekre se kaphatunk választ, megerősítést adhat stámunkra mások története.

„Messze nem vagyok túl rajta, még el sem sirattam őt igazán. Sírtam sokat, de nem eleget. Igyekeztem kímélni a környezetemet, a többi fiamat, az idegeneket és a barátokat attól, hogy el kelljen viselniük az érzéseimet. Fegyelmezett vagyok és erős. Olyan, amilyennek lenni kell. Belém szorult a fájdalom.”

És hogy hogyan is lehet túlélni ezt a fájdalmat? Természetesen nem a felejtéssel, nem az érzések elfojtásával, hanem valami olyasmi úttal, amit Angela is kijelölt önmagának:

„Úgy akarok élni, hogy a fiam büszke legyen rám. Példa akarok lenni előtte, amint az élők előtt is. Boldog akarok lenni. Élvezni mindazt a szépet, amit ez az élet adni képes.”