Előttünk jártak – meghatározó nők a pszichológiában

Bár ma már a pszichológiaszakon jócskán többségben vannak a nők, 100 évvel ezelőtt ez korántsem volt így. Az 1900-as évek elején, a pszichoanalízis kibontakozásának hajnalán léptek be ők is a diskurzusba, a mai napig meghatározva, amit például a gyermekkori fejlődésről, a kötődésről és a családok működéséről tudunk.

Mostanra a Mindsetnél hagyománnyá vált, hogy rendelőink szobái egy-egy olyan történelmi alakról kapják a nevüket, aki meghatározót alkotott a pszichológiában. A Rökk Szilárd utcai rendelőnkben a nőké a főszerep, 5 szobánkat a pszichoanalízis és gyermekpszichológia neves, női képviselőiről neveztük el: cikkünkben végigvezetünk azoknak a nőknek az életútján és örökségén, akik munkásságukkal a pszichológia mai napig élő ágazatait hozták létre és táplálták.

Virginia Satir

(1916-1988)

„Napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten maradáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz.”

Rendelőnk legnagyobb, „családi” szobája stílusosan a családterápia meghatározó alakjáról, Virginia Satirról kapta a nevét. Az 1950-es évektől kezdve, úttörő munkásságával hívta fel a figyelmet arra, hogy az egyén problémájának megoldásához a családi rendszert is gyógyítani kell. Kortársai hihetetlenül pozitív személyiségként írták le, akinek mindenkihez volt egy kedves szava. Kiemelt fontosságot tulajdonított a családon belüli kommunikációnak: hogy ne legyenek kimondott és kimondatlan tabuk, elnyomott és eltitkolt érzelmek, melyek a gyermek számára a felszín alatt ugyanúgy érezhetőek, szorongáskeltőek. Nevelési tippjeiről korábbi cikkünkben írtunk, de ebből is érdemes kiemelni az érzelmek nyílt és hiteles kifejezését a családban, és a kérdezésre bátorítást, ami hozzájárul az egészséges önbizalom kifejlődéséhez.

Hitt abban, hogy ha a családokat meggyógyítjuk, a világot gyógyítjuk meg.

Eleinte iskolai tanítóként dolgozott, ekkor figyelt fel rá, hogy a szülők hozzáállása milyen különbséget jelent a gyerekek előrehaladásában. Bár a családok működése már fiatal korától kezdve érdekelte, ekkor kezdett komolyabban foglalkozni annak megfigyelésével, a családi dinamikák és nevelési elvek milyen hatással vannak a gyerekekre. Később a világ első családterápiás képzésének igazgatója lett. Egyik legfontosabb tanítása az volt, hogy a tünet, ami az egyénnél jelentkezik, ritkán a valódi probléma, sokkal inkább egy megküzdési mód, ahogy próbáltunk vagy próbálunk túlélni.

Másik fontos felfedezése, melyre a mai napig épít a modern pszichológia, a változás modelljének leírása. Eszerint, amikor valami megváltozik bennünk vagy a környezetünkben, először a káosz stádiumába kerülünk, ahol az elsődleges feladat az erős érzelmeket kezelni, csökkenteni a stresszt és szorongást, ami természetes velejárója ennek a folyamatnak. Emellett ez egy fontos szakasz ahol új, kreatív megküzdési módokat találhatunk, és új készségeket fejleszthetünk ki.  A következő szakaszban próbálgatjuk és begyakoroljuk ezeket, kiválasztjuk, számunkra mi működik a legjobban, míg végül eljutunk az új status quo-ig, egy új egyensúlyig, ahol ismét komfortosan érezzük magunknak.

Bálint Alice

(1898-1939)

„A szülők jelleme, a családban uralkodó hang, az, ahogyan általában a gyermekkel bánnak, és legfőképpen a tilalmak és a kiélési lehetőségek közti feszültség játsszák a döntő szerepet. A szülők kezében tehát óriási hatalom van.”

Bálint Alice a magyar pszichoanalitikus iskolát erősítette az 1900-as évek első felében, amikor pezsgő szakmai élet szerveződött Budapesten Ferenczi és kollégái körül. A pszichológia iránti érdeklődését már-már családi örökségként kapta: édesanyja, Kovács Vilma, analitikus kiképző terapeuta volt, közvetlenül Ferenczi Sándorral dolgozott, és édesapja is részt vett analitikus terápiában. Férjét, Bálint Mihályt az egyetemen ismerte meg (ahol ő matematikát, Mihály orvostant tanult), majd az erősödő antiszemitizmus elől menekülve Berlinbe költöztek, és itt kezdték meg analitikus kiképzésüket, melyet később, visszatérve Magyarországra, Ferenczi Sándornál fejeztek be.

A Bálint-házaspár szakmailag is szoros összefonódásban élt: minden ötletüket megbeszélték, naphosszat vitáztak rajta, így inspirálva, támogatva egymást.

A Bálint-család a 14. Nemzetközi Pszichoanalitkus Kongresszuson

Bálint Alice szakmai érdeklődése a gyermeklélektan, a nevelés felé fordult: analitikus hátterű nevelési szemlélete egyedülálló volt a szakemberek között. Valójában a praxisában ritkán kezelt gyerekeket: inkább a környezetében levő gyerekek megfigyeléséből, és saját emlékein, felnőtt páciensei gyerekein keresztül gyűjtött tapasztalatokat. Elsősorban úgy tartotta, a felnőttek kezelésén, tudatos nevelésen át vezet az út az egészséges fejlődéshez, ugyanis, mint minden analitikus, hitt abban, hogy a kora gyerekkori élmények rakják le lelki működésünk alapjait. Ebben nagy szerepet játszik a család dinamikája, a szülők magatartása, hogy hogyan kezelik az érzelmeiket, mennyire kiforrott a személyiségük, milyen hatással van a jellemük, szokásaik, életmódjuk a gyermekre. Fő művei a Gyerekszoba pszichológiája, és a rövidebb tanulmányaiból szerkesztett posztumusz kötet, az Anya és gyermek.

Anna Freud

(1895-1982)

„Mindig magamon kívül kerestem az erőt és magabiztosságot, pedig belülről fakad, mindig is ott volt bennem.”

Anna Freud Sigmund Freud legkisebb, hatodik lányaként különösen motivált lehetett, hogy kiemelkedjen a családból: apja és ő sokat tettek az akkor újonnan elismert tudományág, a pszichoanalízis elismertségéhez. Melanie Klein mellett Anna Freud a gyermek-pszichoanalízis úttörője volt, és Freudnál egy sokkal fejlődésképesebb, kevésbé ösztön-irányította emberképet képviselt.

Sigmund és Anna Freud

Életpályája során igazi lázadó volt: az iskolai oktatás nem nyűgözte le, inkább apjától és annak vendégeitől tanult. Fiatal felnőttként nem tudta, milyen pályát válasszon, így először utazgatott a világban, nyelvtudását fejlesztette: élt Olaszországban és Angliában is. 5 nyelven beszélt: németül, angolul, olaszul, héberül és franciául is megtanult. Végül tanárként kezdett el dolgozni, de ezt később otthagyta, mert sokat betegeskedett, és inkább a pszichoanalízis felé fordult az érdeklődése.

Célja a gyermekterápia elveinek kidolgozása volt, de valódi hírnevet az elhárító mechanizmusok leírásával szerzett, ami a mai napig fontos része a személyiség megértésének.

Elhárító mechanizmusoknak nevezzük azokat a folyamatokat, melyekkel az ego eltávolítja a tudatos térből a nem kívánt tartalmakat. Funkciójuk az én védelme az önértékelést fenyegető információktól. Ezzel együtt meggátolják, hogy reálisan érzékeljük a valóságot, ami azért okozhat galibákat. Az elhárító mechanizmusok közül ismertebb a projekció, amikor a saját nem kívánt érzéseinket vagy gondolatainkat másnak tulajdonítjuk, kivetítjük másokra, akár egész társadalmi csoportokra is. Ugyanígy gyakori a tagadás, amikor úgy teszünk, mintha valami nem is lenne, és dühvel reagálunk, ha szembesítenek vele. A hasításkor fekete-fehéren látjuk a dolgokat, akár személyeket, helyzeteket is – ez egy kifejezetten gyermeki létre jellemző, regresszív mód, ami fokozottan fennmarad például a borderline személyiségzavarban. További elhárító mechanizmusokról korábbi cikkünkben olvashattok.

Melanie Klein és Anna Freud

Melanie Klein

(1882-1960)

„Mindig emlékezzünk arra, hogy a tanuljunk a tegnapból, éljünk a mának, és reménnyel forduljunk a holnap felé – mert csak az idő mutatja meg, mi az, ami valóban számított az úton.”

A gyermek-pszichoanalízis másik, meghatározó alakja, Melanie Klein felnőtt élete nagyrészét Budapesten töltötte, ahol szintén Ferenczi Sándortól tanult. Ő bátorította arra is, hogy saját gyermekein gyakorolja a pszichoanalízist, ami végül elvezetett saját elméletei kidolgozásához. Freud is hatással volt rá, akivel egy budapesti konferencián találkozott 1918-ban: ezután jelentette meg első esszéjét a gyermekek fejlődéséről.

Később a freudi csapásvonaltól eltávolodva, sokkal inkább a kapcsolatokat helyezte a személyiség működésének középpontjába (aminek Freud persze nem örült, erősen kritizálta miatta). A fő különbség, hogy míg Freud a legtöbb dolgot a szexuális késztetésekből vezette le, Melanie Klein a kapcsolódást tartotta meghatározónak a személyiségfejlődésben és a viselkedésszervezésben.

Ennek nyomán dolgozta ki a tárgykapcsolat-elméletet, mely – ahogy a neve is mutatja – a (szerinte) legfontosabb, alapvető kapcsolatból, az elsődleges gondozó és a gyermek közti kötődésből indul ki, ahol a „tárgy” az, akihez a gyermek kötődik élete első 4-6 hónapjában.

A gyermekek játékát elemezve úgy gondolta, a kicsik a tárggyal kapcsolatos szorongásukat a valós tárgyakon, játékokon, illetve rajzaikban jelenítik meg, és mind az agresszív késztetéseiket, mind a vágyaikat megélik a játékban

– ez az elképzelés a mai napig él a gyermek-pszichoanalízisben és a játékterápiában.

Melanie Klein, a tárgykapcsolat-elmélet és játékterápia úttörője

Kevesen tudják, de Klein egész életében küzdött a depresszióval, miután gyermekkorában elveszítette két testvérét, majd a legidősebb fiát is. Házassága nem volt boldog, férjével elváltak útjaik. Ebből az indíttatásból sokat foglalkozott a depresszió témájával is, ennek pszichoanalitikus megközelítésével.

Margaret Mahler

(1897-1985)

„A fejlődés a bölcsőtől a sírig zajlik.”

Lánykori nevén Schönberger Margit, Sopronból származott, majd a középiskolát már Budapesten végezte, ahol később megismerkedett Ferenczi Sándorral, rajta keresztül pedig Freud munkásságával. Paul Mahler bécsi vegyész feleségeként került a bécsi pszichoanalitikai iskolába, ahonnan az antiszemitizmus miatt az Egyesült Államokba költöztek, és ott is maradtak.

Mahler szintén az anya-gyermek kötődéssel foglalkozott:

elmélete szerint a személyiségfejlődés valójában az anyáról való leválás folyamata, amit szeparációs-indiviualizációs folyamatnak nevezett.

Nevéhez fűződik a szeparációs szorongás leírása: amikor a gyermek egyszerre vágyik még az anyához tartozni, és függetlenedni tőle, emiatt szorongást él meg. Ez jellemzően 2 éves kor körül jelenik meg, mert ilyenkor tudatosul a gyermekben, hogy az anya és ő ténylegesen két külön létező, és elkezd félni az anya szeretetének elvesztésétől.

Mahler szerint ennek a belső konfliktusnak a megoldása határozza meg később, hogy felnőttként hogyan kezeljük a konfliktusokat – ebben fontos szerepe van annak, hogy az anya mennyire tud támogatóan, elérhetően jelen lenni, és elfogadni a gyermek sokszor szélsőséges érzelmeit, viselkedését, egyúttal, hogy mennyire kész érzelmileg elengedni a gyermekét ebben az időszakban. A harmadik életévre nagyjából befejeződik ez a folyamat, a gyermek már magában hordozza az anya képét és a hozzá való kötődést, ami a későbbi kötődési mintázatában is megjelenik.

Margaret Mahler – az emberi fejlődés fázisait kutatva – fogalmazta meg elsőként, hogy

az ember lelki születése nem esik egybe fizikai megszületésével, hanem egy hosszabb folyamat eredménye.

Ebben a fejlődési folyamatban a csecsemő elindul az önálló tudatnélküliségből, azaz az összeolvadásból a differenciáció útján és fokozatosan leválik az anyáról, melynek eredményeként kialakul a saját éntudata és lassan megszületik önálló személyiségként létezni.

Tulajdonképpen a párkapcsolatokban is hasonló folyamatok mennek végbe, a szerelmi összeolvadásból létrejön a differenciáció, amikor a pár tagjai elérkeznek oda, hogy már szeretnék meghúzni a saját határaikat, mert így tudnak reálisabban létezni közös világukban – és az azon kívüli nagyvilágban.