Elrabolt gyermekkorok, láthatatlan gyermekek – amikor a gyermek neveli a szülőt

A gyermekekkel való romboló bánásmód könnyen felismerhető, ha a szülők verik vagy rendszeresen becsmérlik gyermekeiket. Az alkalmatlan, hosszabb-rövidebb időre szülőként funkcionálni képtelen anyák és apák okozta sérülések azonban jóval kevésbé egyértelműek, rosszul körülhatárolhatók, hatásukat sokkal nehezebb tetten érni. Gyakran az jelenti a gyermekek számára a legnagyobb problémát, amit a szülő nem tesz meg – a felnőttkori problémák ebben az esetben jóval nehezebben összekapcsolhatók ezekkel a hatásokkal. Borbély Lilla tanácsadó és iskolapszichológus cikke.

Sok nagyon is különböző élethelyzet vezethet ahhoz, hogy a szülő átmenetileg vagy hosszú távon kiessen a szülői szerepéből, és ne tudja ellátni feladatait. A szülők szerhasználata, függősége, a fennálló súlyos mentális problémák mind eredményezhetik, hogy akár a legalapvetőbb háztartási feladatok, akár a gyermek érzelmi és pszichés támogatása is hiányosan vagy egyáltalán nem teljesül. A szülőpár között kibontakozó súlyos problémák, illetve a válás is magával hozhatja, hogy a gyermek szülői szerep ellátására kényszerül, parentifikálódik. Egészségesnek tekintjük, ha a gyermek szembesül a szülei érzelmi szükségleteivel – bizonyos pontig. Szükség van arra, hogy ezt a szülői gondoskodás kiegyensúlyozza.

A parentifikáció folyamatát Böszörményi-Nagy és Spark úgy határozta meg, mint egy

szülőfigura elvárását a gyermek felé a szülői szerep betöltésére a családi rendszerben.

Nemcsak az explicit gondoskodó magatartást, hanem akár a szülő szexuális, dependens és agresszív szükségleteinek kielégítését is magában foglalhatja. Jellemzően két módon jelenik meg a szerepzavar a családban.

1. A gyermek mint szülő

Ez a típusú szerepfelcserélődés a gyermeket szülői felelősségek és feladatok vállalására kényszeríti. A szülő védelmezése, „nevelése”, illetve a testvérek nevelése is a parentifikálódott gyermekre hárulhat. Legjellemzőbben akkor alakul ki, ha a szülő súlyos problémával küzd (pl.: mentális megbetegedés, függőségek stb.)

2. A gyermek mint társ

Nagyon gyakori forgatókönyv válás vagy a szülők közötti súlyos konfliktus esetén. Ekkor a gyermek beemelődik a szülők közé, a folyamatot a pszichológia triangulációnak, háromszögalkotásnak nevezi. A gyermek az egyik szülő bizalmasává, szövetségesévé vagy a szülők közötti mediátorrá válik, így állandó meghasonlást okoz a számára a kényszer, hogy választania kell a két szülője között. Ha az édesanya azt mondja, „apád egyáltalán nem foglalkozik velem” vagy az édesapa azt, hogy „az anyád már soha nem fekszik le velem”,

a gyermek érzelmi levezető csatornává válik, kellemetlen érzéseiket és tapasztalataikat a gyermekre aggatják, így elkerülhetik a velük való szembesülést.

Nyilvánvaló, hogy mindkét folyamat óriási felelősséget helyez az érintett gyermek vállára. Pszichológiai szempontból mi történik e két folyamat közben?

Átlépett határok, felcserélt rendszerek

Családterápiás szempontból úgy írhatunk le egy családot, mint egy körülhatárolt alrendszerekből álló egységet. Egészséges esetben a szülők és a gyermekek külön alrendszerbe tartoznak, melyek között a határok nem túl merevek, nem is túl rugalmasak, nem túl zártak és nem is túl átjárhatók. Kicsit egyszerűbben fogalmazva

a szülők érzelmileg megközelíthetőek, válaszkészek a gyermek számára, ugyanakkor tiszteletben tartják a gyermek határait is.

A határokat pedig – melyek alatt az implicit és explicit szabályokat értjük, amik a családot „kormányozzák” – szükség esetén meg lehet változtatni, viszont megfelelően következetesek és biztonságosak maradnak a gyermek számára. Parentifikáció esetében a gyermek vagy helyet cserél a szülővel az alrendszerekben, vagy pedig belép mellé a szülői alrendszerbe, a határok pedig súlyosan megsérülnek. A család egészséges funkcionálásához elengedhetetlenek a tiszta és lefektetett határok.

A láthatatlan gyermek

Miközben a szülők próbálják feloldani saját szükségleteiket, melyeket gyermekkoruk hiányai, aktuális problémáik okoznak, a gyermektől várják a praktikus és érzelmi támogatást. Mivel ezek

az elvárások sokszor rendkívül túlzóak, határsértőek és nem viszonosak, a gyermek hamar megtanulja, hogy az ő szükségletei nem olyan fontosak, láthatatlannak érzi magát.

Mivel a gyermek fő feladata nem az, hogy gyermek legyen, hanem hogy szüleiről gondoskodjon valamilyen módon, elszigetelődik a saját kortársaitól. Gyermekkorban nagyon fontos védőfaktort jelent, ha sikerül megőrizni ezeket a kapcsolódásokat.

Hozzászokik, hogy az érzelmeit sem érdemes kifejezni, mert azokra valódi válaszokat nem kap – így felnőttkorban gyakran nehézségekkel nézhet szembe a szükségletei, érzelmei felismerésében és kifejezésében. Nagyon gyakori, hogy ezt a kapcsolódási mintát viszi tovább a saját felnőtt életébe, párkapcsolataiba is, hiszen akkor érzi magát fontosnak és szerethetőnek, ha mások igényeit tartja szem előtt. Megnövekszik a depresszió kialakulásának valószínűsége, a szégyenérzet és a szorongásos problémák megjelenésének esélye. Ha felismertük magunkat ezekben a sorokban, miben tud segíteni nekünk a pszichológia?

Láthatóvá válni

Önmagában a pszichológussal kialakított kapcsolat is jelenthet a számunkra egy olyan korrektív élményt, melyben revizionálhatjuk a szüleinkkel való kapcsolatunkat. Parentifikált gyermekkorunk lenyomataként szégyenteljes érzéseket hordozhatunk önmagunkkal kapcsolatban: az a gyermekkori vállalkozásunk, hogy szüleinket boldoggá tegyük, eleve kudarcra volt ítélve, ez bűntudatot és szégyenérzést kelt bennünk. Az autentikus szelfünket, mely a valódi vágyainkat és szükségleteinket tartalmazza, a szüleink elutasították, így

létrehoztunk egy hamis szelfet vagy imposztor identitást, mely már elfogadhatóvá vált a külvilág számára.

Az autentikus szelfünkkel kapcsolatos szégyenérzés miatt előszeretettel használhatunk védekező mechanizmusokat, hogy ne kelljen vele szembenéznünk. Nárcisztikus hasítás esetében, ha a számunkra fontos másokat úgy érzékeltük, mint akik kritikusak és nem empatikusak velünk szemben, grandiózus szelfünket aktiváljuk. A valójában magunkkal kapcsolatos elégtelenség-érzést másokra vetítjük, így megőrizhetjük kapcsolatunkat a belső pozitív tárggyal, egyszerűbben fogalmazva látszólag értékesek maradhatunk a saját szemünkben. A problémáinkkal való megbirkózáshoz lényeges e mögé az álarc mögé néznünk, és kapcsolatba kerülnünk autentikus szelfünkkel. Ezzel ellentétben a mazochisztikus hasításnál túlidealizáljuk a szignifikáns másokat (például a szüleinket), magunkat pedig leértékeljük. Ezzel magyarázatot adunk mindarra az elszenvedett tapasztalatra, melyet a szeretteink miatt kellett átélnünk, fenntarthatjuk az illúzióját, hogy ők valójában jók.

Mindkét mechanizmus arra szolgál, hogy kivédjük a parentifikációból fakadó nyomasztó érzéseket, fenntarthassuk a pozitív képet önmagunkról és a szeretteinkről. Ugyanakkor ahhoz, hogy feldolgozhassuk „láthatatlanságunkat”, szüleink differenciált képével kell szembesülnünk: látnunk kell a jót, de a rosszat is. Megismerkednünk és megbarátkoznunk azzal a haraggal, melyet az elhanyagolás ébresztett bennünk. Felismernünk csalódottságunkat.

Akár arról van szó, hogy szüleink „mindent megtettek, amit tudtak”, akár arról, hogy „nem akartak rosszat”, ezek a mentségek mind azt a tényt homályosítják el, hogy szüleink valójában lemondtak az irántunk való felelősségükről. Ezzel megfosztottak bennünket a pozitív példaképektől, így nehezítették meg az egészséges érzelmi fejlődésünket. Sokunkat talán nem is bátorítottak arra, hogy önálló gondolataink, érzéseink és igényeink legyenek, így talán azt sem tudjuk, kik vagyunk mi valójában, mit várhatunk egy szeretetteljes felnőtt kapcsolattól.

Ám ha megtanulunk határt szabni, hogy mennyit adunk önmagunkból másoknak, megtanuljuk tisztelni a saját jogainkat, igényeinket, érzelmeinket, újra láthatóvá válhatunk.