Eltérő agy, eltérő tanulás, személyre szabott oktatás? – Tudósításunk Dr. Csépe Valéria előadásáról

Az oktatás mindig szalad, hiszen lemaradt ahhoz képest, ahol a világ tart. Csépe Valéria tíz éve járja az ország iskoláit, és első kézből tapasztalta meg, hogyan is működik a hazai oktatási rendszer. A Magyar Pszichológiai Társaság által szervezett az Év előadása című programon elmondta, itt az idő, hogy a tanulók legyenek a fókuszban. A személyre szabott oktatásnak hazánkban is meg kell valósulnia. Tudósításunk.

Az előadás azzal az elgondolkodtató kérdéssel kezdődött, vajon az abnormalitástól hogyan is jutottunk el oda, ahol most tartunk? Mi az a kiindulópont, ami alapján megítéljük, hogy valami más, különleges, abnormális, atipikus – szóval sokféle. Erre mondhatjuk egyszerűen: ki, hogyan nézi. Valóban sokféle megközelítés van, a pszichológia mérőeszköze például a normalitás. Egyfajta átlag vagy eloszlás. Tudományunk definíciója azonban nemcsak az, hogy valami eltér a statisztikai normától, hanem például sérti a szociális normákat, eltér az ideális mentális állapottól, vagy inadekvát viselkedéses választ ad. Ám ezek még mindig nem mondanak sokat: a kérdés az, mi az elvárt? Egy adott társadalomban, egy meghatározásban ennek vannak eltérései. Száz éve számos olyan viselkedésvariációra vágtuk rá, hogy betegség, amire ma már nem ezt mondanánk.

A betegségfogalmakból indulva tehát eljutottunk addig, hogy egyfajta működésbeli sokféleségről beszélünk. A professzor asszony elmondta, hogy a több évtizedes kutatások, illetve a 15-20 éve előretört kognitív idegtudományok által azt láthatjuk, hogy emögött az agynak egy másfajta működése áll, sőt egy olyan működése, amely másfajta hálózatot hoz létre. Mint a diszlexia kutatás hazai nagykövete, Csépe Valéria az olvasás kérdését hozta fel példának. A diszlexiáról úgy beszélünk, mint atipikus fejlődés és mintázatról. Ott kezdődhet a normalitás kérdése, hogy egy olyan funkciónál, mint az olvasás, hány agyi területnek a megfelelően összehangolt működésének kell jól alakulnia? A válasz: nagyon soknak. A kutatóprofesszor másokkal együtt fejlesztette a 3 DM-H nevű tesztet, melynek célja a diszlexia komplex képesség- és készségprofil alapján történő differenciáldiagnózisa. Összehasonlítva a diszlexiásokat azokkal a gyerekekkel, akiknek nincs ilyen problémájuk, azt láthatjuk, hogy egészen másként működik a rendszer, ám ha jól ellensúlyoznak és jó lenne az oktatás, akkor ezt kompenzálni lehetne.

Az agy

A neuronhálózatok szintjén megvizsgálhatjuk a neuronok szinaptikus kapcsolatait vagy a hálózaton belüli csoportok működését. Pszichológusként követni tudjuk a hálózat által produkált elektromos aktivitást, és láthatjuk azt is, ez hogyan változik egy területen: erőteljesebben vesz-e részt egy feladatban, egyáltalán részt vesz-e benne. Egyik alkalmazott mérésünk például a vér oxigénszintjét mutatja. Ezeken felül nézhetünk kapcsolatokat, illetve a kapcsolaterősségeket, melyek meghatározott csomópontokkal rendelkeznek.

Ma már jól tudjuk, hogy mely hálózatok milyen funkciókkal foglalkoznak. Ezek alapján beszélhetünk megismerő kognitív, illetve affektív folyamatokról és társas működésekről (az érzelmi arcfelismeréstől egy adott helyzetben való részvételig). Tudunk olyan térképeket készíteni, melyek megmutatják, hogy mi az alaphálózata az agynak. Egyik legfontosabb szervünk pedig képes a rugalmas alkalmazkodásra. Az előadó Albert Einsteint idézte: „az ember kapta meg azt a különleges képességet, hogy tanul, éljünk vele”. Az a folyamat, mely az agyi funkciók működése során történik, egyrészt egy előkészített program, de ma már tudjuk a genetikai és epigenetikai vizsgálatokból, hogy

ez a fajta előkészítettség a környezet hatására változik.

Fontos megjegyeznünk, hogy a környezet nemcsak a lakóhelyünk, hanem az is, amit létrehoztunk, azaz a kultúránk. Az a környezet, amiben élünk, egyfajta kulturális nyomásként alakítja ki azokat a működési formákat, amelytől való eltérés később megjelenik az atipikus mintázatokban.

A Neumann galaxis

Csépe Valéria előadásának második felében elmondta, hogy a könyveinken és az írott világon túl ma egy digitális világban élünk. Éppen ezért jó lenne megértenünk, mi történik ebben a gyors folyamatban. 2010 és 2016 között a különféle technikai eszközök használata nagyon erősen elterjedt. Ez a 21. század svájci bicskája – nem csak egy penge van rajta, amivel vágni lehet, hanem egy túlélőkészlet is.

Manapság egyszerre él két világ: a Gutenberg és a Neumann galaxis.

Egyik már önmagában olyan agyi hálózatot alakít ki, melyre evolúciósan nem készült az agy, a másik pedig az a világ, amely már nemcsak az írást használja, hanem sok minden mást is, ami megváltoztatja az információfeldolgozást. A kérdés az, hogyan éljünk ezekkel az eszközökkel? A Neumann galaxis világának szülőként, pedagógusként időnként az árnyoldalát láthatjuk. Tudományos vizsgálatok alapján azonban elmondható: a Neumann galaxis gyermekei sem digitális bennszülöttek. Kompetenciájuk a célra irányuló használatban alakul ki, és a kulturális környezet erősen befolyásolja. Az iskolában elzárhatjuk  a mobiltelefonokat, ám egy adott életkorban hasznos applikációkat is lehetne használni, vagy megtanulni azt, hogy az interneten hogyan kell keresni, mi a hiteles forrás, és mik a veszélyek.

A kérdés tehát az: a mi oktatási környezetünk kedvez-e a technológiahasználó generációnak?

Csépe Valéria szerint Magyarországon jelenleg még nem ezt látjuk.

A sokféleség elfogadása

A genetikai eredetű fejlődési mintázatok nagyon szerteágazóak, és szeretünk nekik nevet adni: „ilyen vagy olyan fogyatékos, miközben más”. Az előadó példaként említette a diszlexiát, a diszkalkúliát, a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart és az autizmust is. Fontos lenne azonban többféle módszert ötvözve egy tágabb kognitív profilt létrehozni, és több funkciót vizsgálni az iskolában. Ez a fajta hozzáállás már jelen van nálunk a korszerű gyógypedagógiában, fejlesztőpedagógiában és a mindennapi pedagógiában is, ám a jelenléte még nem elég markáns.

„Ez az az út,  melyen keresztül el tudunk jutni addig, hogy az elkülönülésből és az elkülönítésből el- és befogadás legyen.”

Ennek feltétele az összefüggések rendszerének megértése, az állapot megismerése és a komplex diagnózis.

Célok

Az előadás végéhez közeledve kezdtük megérteni, hogy a neurodiverzitás a sokszínűség megjelenése. Ezt is jelenti, hogy a diverzitás nem jó vagy rossz. Az iskolacentrikus világot pedig tanuló és tanulás-centrikus világra kell cserélnünk. Csépe Valéria hangsúlyozta, ebben egyforma felelősségünk van, ám más a feladata a kutatásnak, a gyakorlatnak, a szakpolitikának illetve az iskolának is. Fontos lenne a pedagógusok képzésében az együttneveléshez szükséges tudás. Mit is jelent ez? Azt, hogy nemcsak „rendeletileg” kell integrálni, hanem egy munkaközösséget kialakítva, „teamekben” kéne nevelni és tanítani. Ez lenne az együtt-tanítás (co-teaching) megjelenése az iskolákban.

Az előadás végső üzenete úgy fogalmazható meg, hogy a fent leírtakhoz a pedagógiai kultúrának is változnia kell. A társadalomban pedig annak az attitűdváltásnak kell érvényesülnie, hogy a neurodiverzitás, az emberi sokféleség egy természetes tulajdonsága az emberi agynak. A diagnosztikai kritériumok nem azért születtek, hogy a gyerekekre bélyeget ragasszunk.

A rendkívül tartalmas előadás végén feltettük a kérdést a tanárnőnek, hogy a hétköznapokban tapasztal-e a fentiekhez igazodó példákat. A Mindset kérdésére igennel válaszolt, ám hangsúlyozta, hogy a digitális forradalom jóval előrébb tart, és be kell hoznunk a lemaradást, valamint meg kell fontolnunk, milyen életkorban kell „bevinni” az iskolába ezt a technológiai tudást. Az ismeretek felől tovább kell lépni a készségek, a használható tudás irányába.

Az előadáson hivatkozott szakirodalmak: