Lazuló kötelékek, eltűnő barátságok – a magány korában élünk?

A szoros baráti kapcsolatok hiányát gyakran tekintjük pszichológiai hátránynak, pedig az egyedüllét önmagában nem jelent problémát. A legújabb kutatások szerint nem a barátok száma, hanem az egyedülléthez való szubjektív viszonyulásunk az, ami valóban befolyásolja a jóllétünket.

A barátságokat gyakran tekintjük a boldogság kulcsának, és ha valakinek nincsenek közeli kapcsolatai, hajlamosak vagyunk ezt problémaként látni. Pedig az, hogy valaki egyedül van, még nem jelenti azt, hogy magányos vagy boldogtalan, sőt, az egyedüllétnek számos előnye lehet. A kutatások szerint nem a barátok száma számít, hanem az, hogy mi hogyan viszonyulunk ehhez a helyzethez.

Cikkünkből kiderül:

1. Hogyan hat az egyedüllét a kreativitásra, az önismeretre és a mentális egészségre?
2. Miért nem feltétlenül okoz szenvedést a barátok hiánya, és hogyan lehet ez akár tudatos választás is?
3. Mikor válik a társas kapcsolatok mellőzése az önfejlődés és az autonómia eszközévé?

A barátságok megdöbbentő hanyatlása

A modern élet kemény próbára teszi a barátságokat. Őseink még ismerték a törzsük minden tagját, míg ma az emberek többsége városokban él, ahol az ismeretlenség az alapállapot. Gyerekként és fiatal felnőttként az iskola gyakran biztosít társas közeget, később azonban jobban magunkra vagyunk ítélve ezen a téren is. Az embereknek körülbelül 25 éves korukban van a legtöbb barátjuk, majd ez a szám jelentősen csökken a 30-as évek elejére, amikor a munka és a szűk család (nukleáris család) kerül előtérbe.

Az amerikaiak – különösen a magasan képzett és jól kereső rétegek – többet dolgoznak, mint valaha, és egyre nagyobb arányban költöznek munka miatt. A szülők emellett kétszer annyi időt töltenek gyermekeikkel, mint az előző generációk, mindez pedig erősen megnehezíti a szoros barátságok fenntartását.

Az elmúlt évtizedben pedig még drámaibb visszaesés történt a barátságok mennyiségében és minőségében.

Egyre kevesebb közeli barátunk van

A 2021 májusában készült American Perspectives Survey (2000 felnőtt részvételével) szerint az amerikaiak 12%-a számolt be arról, hogy egyáltalán nincs barátja, míg ez az arány az 1990-es években még 3% alatt volt. Hasonló trend figyelhető meg az Egyesült Királyságban is: 2012 és 2021 között közel megtriplázódott azoknak a fiatal felnőtteknek az aránya, akiknek csak egyetlen közeli barátjuk van, az arány ugyanis 7%-ról majdnem 20%-ra nőtt.

A helyzet különösen rossz a férfiak esetében, akik fiatalon általában több baráttal rendelkeznek, de náluk meredekebb a hanyatlás később.

Még azzal a néhány baráttal is jóval kevesebb időt töltünk

A 2003-ban indult American Time Use Survey szerint 2013 előtt az emberek hetente majdnem 7 órát töltöttek a barátaikkal, és körülbelül 15 órát, ha beleszámították a családot, a szomszédokat és azokat a kollégákat is, akikkel munkán kívül is találkoztak. 2014-től azonban már csökkenni kezdett a társas idő. 2021-re ez csaknem a felére esett vissza:

jelenleg kevesebb mint heti 3 órát töltünk közeli barátokkal, és 10 órát minden társas kapcsolattal együttvéve.

Nem meglepő tehát, hogy már a Covid19-járvány miatti lezárások előtt is egyre nőtt a magányosság. Egy kutatás szerint 2019-re az amerikaiak körülbelül 20%-a érezte magát magányosnak. A világjárvány pedig csak tovább súlyosbította ezeket a folyamatokat: egy friss metaanalízis több mint 30 tanulmány és 28 000 idős felnőtt adatait vizsgálva azt találta, hogy közel 30%-uk számolt be magányosságról.

Kevés barát = magány?

Ha gyakran gondolunk arra, hogy „nincsenek barátaim”, felmerülhet bennünk a kérdés: normális ez? A kutatások szerint a barátság fontos lehet a jóllét szempontjából, de ez nem jelenti azt, hogy csak akkor lehetünk boldogok és egészségesek, ha sok közeli barát vesz körül minket.

A barátok hiányának hatása nagyban függ attól, hogy mi hogyan érezzük magunkat emiatt. Nagy különbség van aközött, hogy valaki azt gondolja: „Nincs szükségem barátokra”, vagy azt: „Nincsenek barátaim, pedig szeretnék.”

Milyen pozitív és negatív hozadékai vannak mindennek?

1. Túlagyaljuk a társas helyzeteket – sokszor még utólag is

Ha nincsenek közeli barátaink, akikkel ki tudnánk beszélni a nap eseményeit, minden beszélgetés egy belső rejtvénnyé válik. Újra és újra lejátsszuk, mit mondtunk, azon agyalunk, vajon nem volt-e furcsa a hanghordozásunk, vagy rágódunk azon, miért nem válaszolt valaki elég gyorsan az üzenetünkre.

Mivel nincs egy bizalmas tükrünk – aki ismer minket és megnyugtatna –, a saját elménk válik azzá. És ez a tükör gyakran szigorú.

Idővel talán zárkózottnak vagy visszahúzódónak tűnünk, pedig belül inkább a magányból fakadó éberség munkál bennünk.

2. Kivételes megfigyelőkké válunk

Ha valaha ültünk már egyedül egy kávézóban, vagy sétáltunk egy parkban, miközben mások nevetve beszélgettek, tudjuk, miről van szó. Mivel nem vagyunk a beszélgetések középpontjában, inkább figyeljük azokat, így észrevesszük, ki vág mások szavába, ki dominál, ki húzódik háttérbe, ki keres csendesen megerősítést.

Idővel kimondatlan társas érzékenységünk alakul ki, megérezzük a hangulatváltásokat, olvasunk a sorok között. Érzelmileg egyre érettebbek leszünk – még ha a saját érzéseink megfogalmazása nem is mindig megy könnyen.

3. Gazdag belső világunk van – még ha ezt nehezen is mutatjuk meg

Akik sok időt töltenek egyedül, gyakran élénk belső világot építenek, képzeletbeli beszélgetéseket folytatnak, írnak, rajzolnak, zenét szereznek, gondolkodnak.

Ez a belső gazdagság kreatívvá, önreflektívvé, akár spirituálissá is tehet minket, ugyanakkor nehézzé válhat másokkal kapcsolódni, akik inkább csak a felszínen mozognak.

A magány nem csupán fájdalom, hanem lehetőség is: összehoz minket saját magunkkal. Megtanít meghallgatni, megérteni, kik vagyunk visszajelzések nélkül is.

4. Társas helyzetekben gyakran „szerepet játszunk”

Ha nincsenek igazán közeli kapcsolataink, a társas helyzetek gyakran inkább előadássá válnak, nem feltétlenül színlelésből, inkább stratégiából. Felmérjük a terepet, alkalmazkodunk, azt mondjuk, ami „belefér” – nem feltétlenül azt, amit valójában gondolunk.

Miért? Mert ha nincs erős kapcsolódási élményünk, az őszinteség kockázatosnak tűnik.

Félünk, hogy nem értik a humorunkat, a mélységünket, a furcsaságainkat.

5. Idealizáljuk a barátságot

Ha régóta vagy talán sosem volt igazán közeli barátunk, hajlamosak vagyunk a barátságot piedesztálra emelni. Elképzeljük, milyen lenne, ha lenne egy „mindenre kész” társunk. Valaki, akit hajnali kettőkor is felhívhatunk, aki tényleg lát minket.

Ezért, amikor valami új barátság kezdődik, talán túl gyorsan nyitunk, túl sokat adunk, túl hamar megosztunk, túlinvesztálunk.

Vagy épp ellenkezőleg: annyira félünk a csalódástól, hogy inkább teljesen lezárunk. Azt mondogatjuk, hogy nincs is szükségünk barátokra. De a háttérben ott a vágy és a félelem. Ez a szélsőségesség érthető. Aki nem tanulta meg, hogyan épülnek fel a valódi barátságok – lassan, kölcsönösségen, őszinteségen, időn keresztül –, az hordoz magában sebeket. És ezek a sebek gyakran irányítják a viselkedésünket.

6. Erős függetlenség fejlődik ki bennünk – ezért néha elfelejtjük, hogyan kérjünk segítséget

Az egyedüllét megedz: megtanuljuk, hogy egyedül is boldogulunk, sőt, néha jobban is, mint gondoltuk.

Ez pedig erő.

De ennek az erőnek van árnyoldala: a túlzott önállóság. A hit, hogy soha nem szabad rászorulnunk senkire, hogy segítséget kérni gyengeség, hogy terhet jelentünk, ha szükségünk van másokra. Ez a hit bennünk maradhat akkor is, amikor már lennének lehetőségeink kapcsolódni. Körülöttünk lehet a világ, de mi még mindig falak mögött élünk, mert valahol mélyen elhittük, hogy nem érdemeljük meg a törődést.

7. Mély belső átalakulásokon megyünk keresztül – csendben

Amikor tényleg egyedül vagyunk, nincs más választásunk, mint szembenézni saját magunkkal: a mintáinkkal, a fájdalmainkkal, a történeteinkkel. A valóságunkkal. Ez néha fájdalmas, de pont ebből születnek a valódi áttörések.

Akik hosszabb ideig barátok nélkül élnek, gyakran intenzív belső munkát végeznek: naplót írnak, újragondolják a hitrendszereiket, lezárják a múlt sebeit, pályát váltanak, akár országot is.

Ha magunkra ismerünk ezekben a mintákban, jusson eszünkbe: nem vagyunk elromolva, nem vagyunk örökre magányra ítélve.

Csak épp egy olyan életszakaszban vagyunk, amikor lehetőségünk van elmélyíteni a kapcsolatot saját magunkkal, olyannyira őszintén és stabilan, hogy a későbbiekben minden kapcsolatunk mélyebb és valódibb lehet.

És amikor majd újra eljön a közelség ideje, legyen az barátság, szerelem vagy közösség, teljesebb önmagunkkal fogunk tudni kapcsolódni.

Ez az önmagunkkal eltöltött idő igazi ajándéka.