Elvárások csapdájában – az anyaság mítoszai

Nem vagyunk mindannyian anyák, de mindannyiunk első tapasztalata egy anya. Ő hordoz magában, majd magán, a világban, ahol mindig fontos vonatkoztatási pontunk marad. Rajta keresztül tanuljuk magunkat és a környezetünket. Először hozzá képest húzzuk meg énhatárainkat, ő segít érzelmeink tudatosításában. Az anyával való kapcsolat az egyik legfontosabb kapcsolati mintánk. Ezért az anyaság mítoszai – habár a majdani és már a szerepben élő anyákhoz szólnak, valójában mindannyiunkat érintenek.

Mi jut eszünkbe először, ha azt halljuk, „anyaság”? Hogyha összegyűjtenénk különböző emberek asszociációit, talán az olyan erős érzelmi töltetű szavak, mint a „gondoskodás”, „szeretet”, „bizalom”, „otthon” gyakran szerepelnének, de ezek fájó hiányához kapcsolódó képzetek is előfordulnának. Lehet, hogy sokaknak képek is bevillannak: saját anyjukkal kapcsolatos emlékekről, saját anyaságukkal kapcsolatos élményekről vagy akár a folyton űzött, gyerekeit hajkurászó szomszédasszonyról. Biztosan olyanok is akadnak, akik a babareklámokból ismerős éteri mosolyokat és a gyerekek körüli tevékenységeket átlényegülten, ködös tekintettel végző nőalakokat látnak maguk előtt.

Sok tapasztalatunk és sok elvárásunk is kötődik az anyaság fogalmához, és ezek erősen befolyásolják (leendő vagy aktuális) szülői identitásunk alakulását is.

A tapasztalatokra saját élményeken keresztül teszünk szert, de azt ritkán tudatosítjuk, hogy az anyasággal kapcsolatos elvárásaink nem csupán biológiai vagy pszichológiai igényeink mentén alakulnak. Az anya biológiai értelemben a gyermekek világra hozója, de egy jogilag is megszerezhető státusz. Az anyaság fogalma pedig egy kulturális, társadalmi és történelmi konstruktum, nem csupán az objektív valóságot tükrözi, hanem egy kreált valóságot is, melynek építőkövei a mítoszok. Ezek Barthes (1972) definíciója szerint olyan széles körben elterjedt és elfogadott, tudattalan feltételezések, melyeknek történeti és kulturális eredete a feledés homályába vész.

Az anyaság mítoszai

Az elmúlt század elején az amerikai és nyugat-európai kultúra az anyaság romanticizált eszményét erősítette: az anyáét, aki az otthonlét mellett elkötelezett, jobb kezében a gyerekek viselt dolgai, bal kezében a háztartás ügyes-bajos dolgai, arcán derűs mosoly. Ez a patriarchális rendszerben gyökerező, „boldog anya” mítosz (mely az anyaságot a női élet örömteli kiteljesedéseként aposztrofálja) azóta is az anyaság kortárs ideológiáinak oszlopa.

A világháborúk veszteségei azonban paradox helyzetet teremtettek: az évek alatt kialakuló jelentős demográfiai válság és munkaerőhiány miatt olyan anyákra lett szükség, akik a gyereknevelés mellett a termelésből is kivették a részüket. Az anyaságot és a gyerekek igényeit a futószalaghoz igazítva, a dolgozó anya ideológiája is megjelent.

A századfordulóhoz közeledve a csecsemőkkel, gyerekekkel kapcsolatos tudás a fejlődéslélektani kutatások gyarapodásával bővült, új irányzatok jelentek meg, mely a gondozóktól, (elsősorban) az anyáktól újfajta, a gyerekek érzelmi, kognitív fejlődésének igényeihez simuló, azt elősegítő, fejlesztő szerepvállalást kíván.

Shari L. Thurer pszichológus (Az anyaság mítoszai: a jó anya kulturális újrafelfedezései című, 1995-ös könyvében) amellett érvel, hogy a „jó anyaság” vonatkozásában megszilárduló hitrendszer, amely az ezredforduló „nyugatias” társadalmait jellemzi, a nők önmarcangolásának és zavarodottságának forrásává vált.

Minden anyasággal kapcsolatban megélt negatív érzést az anya személyes kudarcaként könyvel el, az anyaság minőségét kizárólag az egyénnek, nem a rendszernek tulajdonítja.

A média felületeinek bővülése, a virtuális tartalmak térhódítása a jó anyasággal kapcsolatos versengő mítoszoknak egyszerre adnak teret. A gyerekét magán hordozó, igény szerint szoptató, teljes szabadidejét a gyermeknevelésnek szentelő „föld anya” és a karrierjét fel nem adó „dolgozó nő”, a logisztikai zseni, aki zsonglőrként egyensúlyoz a családi és munkahelyi sikerek között, olyan szemben álló karakterek lettek, akik egymásnak feszülve, egymást kritizálva igazolják saját létjogosultságukat. A fő sztereotípiák mentén pedig rengeteg, a felszínt karcoló háború zajlik: ki anyatejes, ki tápszeres, ki „öko-bio-paleo-kézműves”, ki sportol, kinek fontos vagy éppen nem fontos az „anyaidő”, ki engedi a gyerekét tévézni, ki ad neki fajátékot a műanyaggal szemben, ki viszi babúszásra, zenebölcsibe, ki adja „idő előtt” közösségbe stb. Az ítéleteknek se vége, se hossza. A háborúban pedig senki nem nyer feloldozást.

Johnston és Swanson 2003-as kutatásukban kortárs magazinok tartalomelemzésével kettős kötést eredményező, ellentmondásos tartalmakat azonosítottak. Eredményeik szerint az anya „tradicionális” szerepben való ábrázolása, az intuitív, az anyaságban kiteljesedő nő reprezentációja volt a leggyakoribb, paradox módon negatív tartalmakkal teletűzdelve: a cikkek témáik alapján szorongó, bizonytalan, boldogtalan, alakjukkal elégedetlen, inkompetens olvasókat feltételeztek.

Vagyis mindegy, melyik klubba tartozunk, nagy eséllyel élünk át bűntudatot, amit az azóta teret hódító közösségi média felületein megjelenő tartalmak folyamatos monitorozása még tovább gerjeszthet.

A domináns ideológiák, melyek meghatározzák és jutalmazzák a hozzájuk kötődő „jó anyaság” fogalmát, egyben el is ítélik a „rossz” anyákat. Ugyanakkor rengeteg anya marad távol a kulturális értelemben vett „jó anyák” klubjaitól; vagyis az anyaság aktuálisan domináns ideológiái vajmi kevés reális átfedésben állnak az anyák által megélt szociális és pszichés valósággal. De mit jelent ez a gyakorlatban?

Anya kontra anya – az anyamítoszok romboló hatása

Az anyává válás különleges élménye, az örömök mellett rendkívül bonyolult és sok lélektani kihívással járó folyamat. Egy normatív krízis, melyben az újdonsült anyának meg kell küzdenie az életszakaszváltás nehézségeivel. Az első gyermekes nők anyává válása identitásuk újraszerveződésével jár.

Ahogy Staneva és Wittkowski bolgár anyákkal végzett, 2013-as kutatási eredményei azt mutatják, hogy az anyasággal kapcsolatban észlelt kulturális elvárások befolyásolják a szülés utáni alkalmazkodás sikerét. Az irreális elvárásoknak jelentős hatása volt a szülés utáni emocionális jóllétre és a stresszel való megküzdés hatékonyságára.

Az észlelt elvárások egy része az anyamítoszokból táplálkozik. A reklámokból kikacsintó, gyereküket boldogan pelenkázó, tökéletes külsővel rendelkező nőalakok, az anyák napján saját gyermeküktől feddésben részesülő „dolgozó nők”, a különböző öko-bio termékek reklámarcai, mind a mítoszok megtestesülései és egyben forrásai is. Nemcsak irreális, de egymásnak ellentmondó, versengő szempontokat közvetítenek. A jó anyaságért folytatott harcban az anyák önértékelése jelentősen csorbul.

Ahogy Grace és munkatársai 2003-as kutatása is mutatja, a szülést követő stressz és az esetlegesen kialakuló depresszió azonban nem csupán az anya életminőségét ronthatja: szignifikáns összefüggést mutathat a csecsemők elmaradott kognitív fejlődésével, és negatív hatással bír a gyermeki kötődés biztonságára, illetve az egész család mentális jóllétére hatással van.

Van kiút?

Fontos, hogy megpróbáljuk tisztán látni saját helyzetünket, valódi felelősségünk szempontjából. Vállaljuk fel igényeinket és mérlegeljük lehetőségeinket. Hogyha elértük korlátainkat, ne féljünk segítséget kérni. Tartsuk észben, hogy az anyaság kortárs mítoszait készen kaptuk, az ezekben megfogalmazott elvárások nem az objektív valóságot tükrözik, nem egyetemes és megingathatatlan alapigazságok. Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy a jó anyaság hitrendszere valóban a mi és a gyerekeink érdekét szolgálja-e?