Mára már nagyjából egy kisebb hegynyi bizonyíték támasztja alá emlékeink sérülékenységét, memóriánk megtéveszthetőségét. Tudjuk, hogy az emlékezet nem úgy működik, mint egy kamera, amely pontosan rögzíti az eseményeket, majd visszajátssza őket. Ennek ellenére a legtöbb helyzetben mégis nagyjából megbízhatónak mondhatjuk. Mikor és miért jelennek meg hibák emlékezetünkben? Mik azok a leggyakoribb torzítások, melyek nap mint nap szembejöhetnek velünk? Cikkünkben ezeknek a kérdéseknek jártunk utána.
Az emlékezés három kulcslépése – az információ kódolása, tárolása, majd előhívása – során akárhol hiba csúszhat a folyamatba. Mivel az emlékezet még csak nem is könyvtár, ezért a tárolt adatok nem egy csomagban helyezkednek el, hogy aztán hiánytalanul leemelhetőek legyenek egy polcról. Helyette információtöredékeket tárolunk az agyunk számos pontján szétszórva, melyek az előhívás során állnak össze emlékké. Minden egyes előhívás során újraalkotjuk az adott emléket, ami így folyamatosan változhat.
Mindezek miatt lassan akár az a kérdés is felmerülhet, hogy ha ennyire megbízhatatlan az emlékezet, akkor egyáltalán hogy vagyunk képesek mégis pontosan emlékezni bármire is? A kérdés azért fontos, mert minden, amit a világról tudunk – vagy hiszünk, hogy tudunk – emlékeinken alapszik (beleértve például a saját magunkról alkotott képünket is). Emlékeink segítségével tudunk válaszolni például a „Mit ettem ma reggelire?” kérdésre, de azt is innen tudjuk, mit értünk egyáltalán reggeli alatt.
A válasz az, hogy a pszichológia nem a megfelelően működő emlékezet, hanem a végtelenül pontos, adatrögzítő szerkezethez hasonlító emlékezet létezését látszik cáfolni.
A hibák és a sérülékenység nem a selejtes működés miatt vannak,
sokkal inkább az emlékezet normál működéséből kifolyóan, melyről évtizedek kutatásai alatt egyre többet tudtunk meg. Ezekre a mindenkinél előforduló hibázásokra hozunk példákat az alábbiakban.
Retrospektív hamisítás
Akkor történik, ha egy eseményre utólag visszatekintve tudattalanul úgy formáljuk a történteket, hogy az megfeleljen pszichológiai igényeinknek. Az emlék meghamisítása akkor történik, amikor elmeséljük a történteket. Az egymást követő elbeszélések során egyes részletek elmaradnak az eredeti eseményből, mások pedig hozzáadódnak, míg végül kialakul az a narratíva, mely aztán nagyjából fixen rögzül. Például egy válás vagy szakítás során a különváló felek valószínűleg ki fogják alakítani a saját verziójukat a történtekről, amik az idő múlásával egyre inkább eltérőek lesznek egymástól és a valóságtól. Ráadásul kinek-kinek saját elbeszélése inkább a saját igazát fogja hirdetni, magát jobb, egykori társát pedig rosszabb fényben feltüntetni.
Fontos kiemelni, hogy mindez minden rossz szándék nélkül is így alakul: az eredetileg nagyon sok széttartó információt tartalmazó történet egyre összefüggőbbé, koherensebbé válik. Teszi ezt abba az irányba, ami saját pozitív önképünk fenntartását szolgálja.
Ha egy ilyen narratív struktúra rögzül, onnantól fogva már arra emlékszünk,
noha az már lényegében nem is emlék, és még jelentősen el is térhet az eredeti történésektől.
A külső befolyásolás hatása
Ez a jelenség is megérződik, ha az eredeti eseményről alkotott emlékünket valamilyen utólagos információ módosítja. Ennek legnagyobb súlya a szemtanúk esetében van. Például egy baleset szemtanújaként rendkívül sok minden hatással lehet arra, hogy később mi az, amire végül emlékezni fogunk, kezdve a társak által elmesélt beszámolóktól egészen a rendőr által feltett kérdésekig. Ha a rendőr azt kérdezi, telefonált-e a Volkswagent vezető szőke férfi, onnantól kezdve jó eséllyel már szőke férfiként fogunk emlékezni az említett vezetőre.
Ennek magyarázata az, hogy egy eseménnyel kapcsolatban nem figyelhetünk meg minden egyes részletet, és amire nem figyelünk, azt rögzíteni sem tudjuk. Így értelemszerűen minden emlékünkben vannak lyukak és hiányosságok, melyeket aztán agyunk készségesen feltölt magától vagy utólag kapott részletekkel. A bökkenő itt az, hogy a részlet aztán beépül az eredeti emlékbe, anélkül hogy tudatában lennénk, honnan is származik.
A magabiztosság csapdája
Intuitív lenne, ha a magabiztosság tényleg pontos emlékeket jelentene, ám ez nem feltétlenül igaz. Sok esetben az lehet, ám nagyon sok múlik azon, mire kell emlékezni, mikor vagy milyen helyzetben kell felidézni a történteket. Érdekesek még az ide kapcsolódó hiedelmeinkkel kapcsolatos torzítások is: minél biztosabbak vagyunk egy emlékünkben, annál biztosabbak leszünk a hozzá kapcsolódó hiedelemben is. Ha például tisztán emlékszünk rá, amint biológiatanárnőnk elmondja nekünk: „A kóla árt a fogaknak”, valószínűbben fogjuk az emlékhez kapcsolódó állítást is igaznak tartani. Valamint mások emlékeiben is annál inkább meg fogunk bízni, minél jobban megbízunk az adott személyben.
Ha figyelmesek vagyunk a későbbiekben, a fent leírt torzítások közül akár egyet-egyet magunkon is megfigyelhetünk, és talán még korrigálhatjuk is azokat, ha szerencsénk van. Cikkünk célja azonban alapvetően nem ennek elősegítése volt, hanem a példákon és hibákon keresztül egy olyan ablak felvillantása, melyen keresztül egy gyors pillantást vethetünk emlékezetünk működésére.
Felhasznált szakirodalom: Alcock J. E. (2018). Belief: What it means to believe and why our convictions are so compelling. New York, NY: Prometheus Books.
