„Én, a balatoni lány” – helyidentitásunk

Ha megkérnek, hogy egy idegen társaságban mutatkozz be röviden, pár mondatban, mit mondasz el magadról? És amit elmondasz, vajon mit mond el rólad? Legtöbbünk nevével és foglalkozásával kezdi a bemutatkozást, aztán megemlíti, hova valósi. Tényleg ennyire meghatároz bennünket a hely, ahová születtünk és ahol felnőttünk? Csepely Fanni pszichológus írása.

Gál Éva Emese verse mindennél jobban összefoglalja a szülővárossal kapcsolatos érzéseket:

„(...)Se több, se jobb, mint akármelyik város,

amit az idő rombol, épít, öl,

de az egyetlen, ami értem áldoz,

az egyetlen, mely engem örököl,

s az egyetlen, amit hordok magammal,

míg létezem: a megtartó teher.

Bárhol megszokjuk egymást a falakkal,

de otthont beléjük csak ő lehel.”

Helyidentitás

A helyek kiemelten fontos szerepet játszanak az egyén biológiai, pszichológiai, szociális és társas szükségleteinek kielégülésében. Tudattalanul azonosulunk a minket körülvevő fizikai környezettel, ami jelentősen hozzájárul a személyes identitás érzéséhez. Korábbi cikkünkben már kitértünk a helyidentitás fontosságára: „Az ismerős, barátságos és biztonságos helyek növelik az autonómia érzését, illetve kompetenciaélményt keltenek az egyénekben. Ennek következtében az egyének pozitívan értékelik ezeket a helyeket. Így alakul ki egyfajta »hozzám tartozik« érzés a környezettel kapcsolatban, mely aztán az identitás részévé is válik.” De mikor is válik azzá?

Gyerekként a világban

A fejlődéslélektan elméleteinek többsége szerint a gyermekek a fejlődésük során tanulják meg elkülöníteni saját énjüket a külvilágtól. Megtanulják, hogy a kopaszodó férfi a „papa”, a dolog, amin a játékok vannak, az „asztal”, ha pedig azt kiabálják, hogy „Sára”, neki szólnak. Így tanulják meg azt is, hol vannak az énhatárok, mindezt pedig egy állandó környezetben igyekeznek elhelyezni. Vajon a környezetnek milyen szerepe van később a személyiségre?

Tengerpart vagy nagyváros?

Egyes elméletek szerint nemcsak a környezet hat az egyénre, de a személyiség is meghatározhatja a környezetet. Természetesen nemcsak annak alakításában – például lakásunk saját ízlésünknek megfelelő berendezésével, felbútorozásával –, hanem magának a helyszínnek a kiválasztásával is. Craik (1966) ezek alapján meghatározott úgynevezett „naturalistákat” és „operátorokat”. Előbbiek azok, akik a természethez vonzódnak (személyiségükből fakadóan), utóbbiak pedig a várost kedvelők, akik pihenésképpen is az épített környezetet választják.

„Én, a balatoni lány”

Ugyanakkor az, hogy hol nőttünk fel, épp ugyanannyira meghatározhatja énünket, mint az, hogy hol élünk felnőttként. Azok a helyszínek ugyanis, amik nagy változásoknak, életeseményeknek adtak helyet, beépülnek önéletrajzi emlékezetünkbe. Önéletrajzi emlékezetünk olyan múltbeli eseményeket tárol saját magunkról, melyek hozzájárulnak szelfünk egészének fenntartásához. Például fel tudjuk idézni segítségével, hova jártunk általános iskolába, milyen volt az osztálytermünk, mi történt velünk az első iskolai napon és kikkel játszottunk, vagy éppen azt, milyen volt a nagymamánál töltött nyári szünet. És habár élhet valaki a nagyvárosban – és szeretheti is  –, ha gyermekkorát a Balaton partján töltötte, szívében mindig balatoniként fogja magát emlegetni.

Városi vagy vidéki

Nemcsak természeti helyekhez, de épített környezethez is tudunk ennyire kötődni. Legjobb példája lehet ennek szülővárosunk. A városok identitásformáló hatását régóta kutatják már. A korai elméletek kifejezetten negatív képet festettek, a városokat a túlzott fizikai és szociális ingerlés helyszíneként bemutatva. A kép azóta már árnyalódott, de megfigyelhető az a közgondolkodásba is beépült ellentétpár, ami a vidéki és a városi életet állítja szembe egymással – a nagyvárosi, elidegenedett személyiség és a mély, érzelmi kapcsolatok és összetartás dimenziója mentén.

Környezeti változások

Ha személyünket és identitásunkat ilyen erősen behálózza környezetünk hatása, érezhetjük, hogy az azt érő változások bizonyára nagy léptékűek. Legyen szó akár a környezet leromlásáról, egy költözésről vagy valamilyen természeti katasztrófáról, az elszakadás és az újhoz való alkalmazkodás identitásunkra is hatással lehet. Szemléletes példa erre az idősek otthonának klasszikus intézménye. Sok nyugdíjas teljesen el tudja látni magát megszokott környezetében. Követi a napi rutint ott, ahol korábban is élt családjával. Ám ha kiszakítják környezetéből, mondjuk egy otthonba költözés miatt, megszűnnek azok a fizikai ingerek, melyek a mindennapi rutint segítették. A megváltozott környezet hatására egyre kevésbé lesz önellátó az idős személy, akinek így nemcsak identitása, de fizikuma is sérülhet, leépülhet.

Fizikai környezetünkkel – legyen természetes vagy épített – állandó szimbiózisban élünk. Hatására (is) változunk, definiáljunk önmagunkat és hatunk vissza saját életterünkre. Ezért érezhetjük, hogy a gyermekkori, vidéki identitásunk gyökeresen megváltozott felnőtt, nagyvárosi énünkhöz képest – vagy éppen fordítva, felnőtt korunkra találtuk meg otthonunkat (és önmagunkat is) a vidéki nyugalomban.