„Én biztos másképp fogom csinálni, mint a szüleim!” – A családi titkok transzgenerációs hatásai

„Én ezt biztosan másképp fogom csinálni, mint a szüleim.” Előbb-utóbb talán mindenkiben megfogalmazódik egy hasonló mondat. Ezt néha hirtelen felindulásból gondoljuk így, néha hosszas töprengés, mérlegelés előzi meg. A fogadalom betartása is kérdéses. Beláthatjuk, hogy adott helyzetben mégis helyes volt szüleink viselkedése, de az is lehet, hogy hiába vagyunk tisztában a helytelenséggel, képtelenek vagyunk másképp cselekedni. Rengeteg olyan eset is van, amikor nem is vagyunk tudatában, hogy bizonyos életeseményeinkre hatással van családunk múltja, hogy egy transzgenerációs problémával van dolgunk.

Transzgenerációs hatásnak olyan viselkedésmintákat, hiedelmeket, gondolkodási sémákat, szemléletmódot nevezünk, amit szüleink, felmenőink hagytak ránk. Ezeket első néhány évünkben szüleinktől vesszük át, akik a saját szüleiktől örökölték, és így tovább. Ezek lehetnek kimondott és kimondatlan dolgok, tudatosított és tudattalan minták. Számok kutatás talált arra is bizonyítékot, hogy a traumák szintén transzgenerációs hatást idézhetnek elő. A holokauszttúlélők leszármazottjainál számos pszichopatológia kialakulására megnő az esély. De sok esetben okoznak problémát a ki nem mondott traumák, a családi titkok, melyek észrevétlenül fejtik ki hatásukat.

A kripta és a fantom

Ábrahám Miklós és Török Mária könyvükben a kripta és a fantom fogalmakkal utaltak a jelenségre. Az egyik családtag által kriptába temetett emlék, gyász, élmény időről időre fantomként előmászik és kísérti a család többi tagját is. Erre egy példa lehet az általuk ismertetett lepkevadász ember története. A férfi hetente elment köveket gyűjteni, amiket összetört, majd lepkékre vadászott, amiket aztán ciános üvegbe zárt. Transzgenerációs szemléletű terápiáján kiderült, hogy egyik nagyapjáról senki nem beszél a családban, titok övezi életét. Feladatként kapta, hogy tudjon meg minél többet a férfiról. Kiderült, hogy a család a szégyen miatt nem beszélt a történtekről. A nagyapa több bűncselekményt is elkövetett, amik miatt kényszermunkára ítélték, köveket kellett törnie, majd végül gázkamrában kivégezték. Erről korábban a családban csak az anya tudott. Végül az unokán keresztül zárult le a szimbolikus kör, ő fejezte ki, leplezte le a titkot.

De hétköznapibb példát is találhatunk. Ha tudom, hogy az édesanyám házasságon kívül született és egy hegyi kisvárosban nevelkedett, lehet, hogy erről nem akarom, hogy gyermekeim tudomást szerezzenek. Ezért soha nem beszélek édesanyámról, kerülöm a hegyi kirándulásokat, sportokat. A titoknak, viselkedésemnek hatása lesz gyermekeim későbbi életére, észrevétlenül kísérteni fogja őket az én múltam fantomja. Bármilyen trauma (haláleset, háború, abúzus) előidézhet tüneteket akár generációkkal később is. Ezt a hatást csak erősíti a titok, amikor mi magunk már tisztában sem vagyunk a kiváltó eseménnyel. Ez számunkra felnőttként is megnehezíti a vele való megküzdést, talán nem is sejtjük, hogy egyes szorongásaink, félelmeink, tüneteink ilyen jellegű eseményből erednek. Gyermekként pedig érezhetjük a levegőben, hogy történt valami, de mivel nem kapunk magyarázatot, a fantáziánkra van bízva, hogy mit képzelünk a feszültség mögé. A gyermek képes átvenni a gondozó félelmeit, szorongásait, elnyomott érzéseit.

A transzgenerációs hatások átvitele

Hogyan adódhatnak át ezek a minták, hogyan fejtik ki hatásukat? Előfordulhat közvetlen módon, a gyermek megtapasztalhatja a trauma szülőre kifejtett negatív hatását, például ha az apa kiáltozva ébred éjszaka vagy idegesen fel-alá járkál. Indirekt módon is történhet azonban az átvitel, amire több út is kínálkozik. Az egyik a már sokat emlegetett titok, amikor is a gyerek magára marad a teherrel, traumatikus fantáziában él. Előfordulhat, hogy a szülő nem képes szülői feladatai megfelelő ellátására, ami szeparációs problémákat okozhat, később pedig ez súlyosabb tünetekhez, betegségekhez vezethet. Kialakulhatnak egyes traumák következtében erős családi normák, nagy nyomást jelentő elvárások („bírni kell”, „sikeresnek kell lenni”, „teljesíteni kell”), amivel szemben a későbbi nemzedék talán betegség mögé bújva tud csak védekezni. Szintén teljesíthetetlen elvárásként jelenhet meg, amikor a család a gyerektől várja, hogy begyógyítsa a trauma okozta testi-lelki sérüléseket. Egy anorexiás konkrétan materializálhatja ősei traumáit, például a koncentrációs táborbeli csontsovány rokon kinézetét jelenítheti meg. Belekényszerülhet a gyerek akár egy bántalmazó szerepbe is, amivel újra és újra „lejátszhatják” a szülő traumáját, ezzel kontrollt adva az áldozat kezébe. Az is előfordulhat, hogy a gyerek egyszerűen érzi a feszültséget otthon, és önmagát kezdi érte hibáztatni.

A fenti példák talán kellően alátámasztják, hogy milyen sokféleképpen tapasztalhatjuk meg mindannyian a transzgenerációs hatásokat. Talán sok problémánkról nem is gondoljuk, hogy ilyen gyökere lehet. Éppen ezért érdemes ilyen szemmel is ránézni saját családi történeteinkre, valamint ezeket szem előtt tartva áttekinteni saját életeseményeinket, átgondolva, hogy mit kaphattunk mi saját szüleinktől és mit adhatunk tovább ebből gyermekeinknek örökségként.