Én egy vesztes férfi vagyok! – Vérünkben van a versengési hajlam?

A versengés (competition) nemcsak az emberek között, de az állatvilágban is megtalálható olyan magatartási forma, melynek során a versengő felek célja a maximális relatív nyereség elérése. Fontos hangsúlyozni, hogy csak látszólagos a relatív nyereség: a versengés mindkét félnek hátrányos lehet. Ennek tudatában mégis hajlamosak vagyunk arra, hogy bizonyos szituációkban vállaljuk a versenyhelyzet adta bukás lehetőségét is. Megnéztük, hogy a férfiak esetében mit látunk a legfrissebb kutatások alapján.

A versengés a mindennapjaink részét képezi, és bár néhányan szeretnénk, nem tudunk elbújni előle. A versengésnek ugyanakkor számos jótékony hozadéka van az egyéni és a közösségi fejlődés szempontjából is. Egyes kutatások rámutattak arra, hogy alacsony szorongás szint mellett a versenynek pozitív hatásai vannak, sőt: képes arra, hogy növelje a produktivitást mind egyéni, mind csoportos szinten (Johnson és Johnson, 1974). Az evolúciós pszichológiai kutatások rámutattak arra, hogy az erőforrások megszerzése céljából az állatvilágban gyakran mutatkozik agresszív magatartás, illetve a genetikailag nem rokon egyedek irányába szintén megnő a versengési tendencia (Bereczkei, 2008). Ha szociálpszichológiai szempontok alapján nézzük, azt látjuk, hogy

a versengési stratégiák két külön szegletét mutatják be az önfejlesztő és a hiperversengő személyek.

Míg az önfejlesztő versengő személyek számára nem a végeredmény vagy a vesztes szituáció elkerülése a lényeges, hanem az adott feladat elvégzése során nyerhető fejlődési lehetőségek, addig a hiperversengő személy kerüli a vesztes szituációkat, mindenképp a saját nyertes helyzetét próbálja biztosítani bármi áron (Sampson, 1988). Emellé gyakran párosul egyfajta szorongás szint, illetve egyes kutatások rámutattak arra is, hogy ez a jelenség vélhetően kapcsolatban van a machiavellista és nárcista magatartásformákkal is (Ryckman, 1990). Az állatvilágban tehát a versengés gyökerei a túlélés zálogát is jelenthetik, míg az ember számára már az önmegvalósítás és a jóllét (well-being) faktorok egyike.

Nemi különbségek a versengésben

Ám érdemes figyelmet fordítani a nemi különbségekre is, a versengés ugyanis nemenként eltérő képet mutathat és összefügg a kockázatkereséssel. Angolszász nyelvterületen végzett kutatások kimutatták, hogy a fiatal férfiak körülbelül ötször-hatszor nagyobb arányban vesznek részt erőszakos bűncselekményekben – javarészt gyilkosságokban –, mint a hasonló korú nők (Bereczkei, 2008). Levonható az a következtetés, hogy a férfiak által viselt konkurenciaharcok és versengési késztetések nagyobb evolúciós megtérüléssel járnak – kiemelten akkor, ha a fitness megtérülésre koncentrálunk (Bereczkei, 2008). Továbbá a kockázatvállaló viselkedés nagyobb arányban jellemző különböző kultúrákban élő férfiakra is, tehát vélhetően nem csak egy sajátos – angol nyelvterületre jellemző – társadalmi produktumról beszélhetünk.

A nemi különbségek elsősorban biológiai alapokon nyugszanak. A korábbi években több vizsgálat is foglalkozott az egyik legfontosabb androgén szteroid hormonnal (a tesztoszteronnal, amely a férfias külső jellegekért és viselkedésért felel), illetve azzal, hogy különböző versengési szituációkban milyen változást mutat a szintje. Több kísérlet is rávilágított arra, hogy a tesztoszteron (T) változása összefügg azzal, hogy a bizonyos versenyszituációk milyen végkimenetellel járnak az illető számára, és a későbbiekben lehetőség van-e egy újabb versenyszituációra, vagy fel kell készülni a veszteséget követő inaktív időszakra (Nagy et al. 2015). Noha több kísérlet is foglalkozott már azzal, hogy a T szintje ilyen esetekben változik, kevesebb kutatás irányult a különböző jutalmazási rendszerekkel összekapcsolt versenyhelyzetekben tapasztalható T-szint változására, vagyis arra az esetekre, amikor a kísérleti személyek hangulatát és ezzel egyidejűleg a versengési attitűdjét is mérik: felosztják őket a korábbiakban említett hiperversengőkre és önfejlesztő versengőkre.

Egy magyarországi kísérletben negyven fiatal férfit vizsgáltak meg egy harmincperces videójáték (FPS) verseny közben, amelynek a végén a résztvevők pénzjutalomban részesültek. A versengő párosokat a jutalmazás típusától függően két csoportra osztották, egy egyenlőtlen jutalmazású és egy egyenlő jutalmazású csoportra. Első esetében a győztes több jutalmat kapott, mint a vesztes. A fiziológiai vizsgálatokat a nyálmintából vett T-szint jelentette, melyet a verseny előtt és után mértek, illetve a verseny alatt végig mérték a vizsgálati személyek szívritmusát. A kísérlet hipotézise szerint a fiziológiai-arousal (feszültségi szint) és a T-szint is megemelkedik a versengés hatására.

A kísérleti eredményei alapján a T-szint átlagosan nem változott a versengés hatására, ám egyéni különbségek mutatkoztak a hiperversengő attitűd tekintetében. Ugyanis az ilyen esetekben a különböző versengési kimenetelek hatására másképp reagáltak, mint a nem hiperversengők. Azaz a hiperversengő személyek vesztes szituációban megnövekedett T-szintet mutattak, a győzelem hatására pedig csökkent T-szintet, a jutalmazási feltételtől függetlenül. Az önfejlesztő versengők csoportjában a versengés kimenetele nem bizonyult hatásos előrejelzőnek ebben a tekintetben. Mindazonáltal azok a vesztes játékosok, akik magasabb pontszámot értek el a játék során, kisebb T-csökkenést mutattak a verseny alatt. A vesztesek T-változása negatív együttjárást mutatott a pontkülönbségekkel, tehát minél megsemmisítőbb volt a vereség, annál nagyobb T-csökkenéssel járt együtt.

A visszavágás lehetősége

A hiperversengők T-szint változása látszólag ellentmondásban áll a korábban megfogalmazott bioszociális státuszelméletekkel, melyben a győztes T-szint növekedését és a vesztes csökkenését prognosztizálják. Vélhetően ez az eredmény a visszavágás lehetőségét hordozza magában,

azért, hogy a vesztes hiperversengő újra lehetőséget kapjon arra, hogy visszaállítsa az elvesztett státuszát.

Összegészében tehát nem mindegy, hogy férfiként milyen típusú versengők vagyunk. Fontos hangsúlyozni, hogy közvetlenül a kísérlet sem tudta kimutatni, hogy a jutalmazásnak van-e bármilyen hatása a T-szintre, ezt csak közvetetten voltak képesek igazolni. Azonban arra rámutatott, hogy a hiperversengő attitűd és a T-szint változásai között kapcsolat fedezhető fel, mégpedig a hagyományosnak mondható modellekkel ellentétes módon. Ez alátámasztja azt a feltételezést, hogy a versengő teljesítménye alapján, amennyiben a győztes státusza instabil, úgy akár a vesztesként kikerült hiperversengő attitűdje miatt az megnövekedett T-szintet mutathat, amely segítségére lehet a státusz megtartásában vagy annak visszaállításában. Ez lehet az egyik oka annak, hogy vannak a környezetünkben olyan férfiak, akik igazán sosem tudnak veszíteni és valahogy újra visszatornázzák magukat a korábbi státuszukba.