„Én nem hibáztatom a szüleimet, már túl vagyok rajta!"

Hányszor hangzik el a terápiás szoba csöndjében, hogy „De én ezen már túlléptem, nincs értelme ezt újra felhozni…" A cikkben megvizsgáljuk a kijelentés mögötti pszichológiai tartalmakat. 

Sokan, amikor traumáikról beszélnek, szüleiket hibáztatják. Mások viszont azt mondják, hogy már nem is akarják okolni őket, túlléptek a múlton, ezzel lezárva a beszélgetést. Vajon mi a jó megoldás: ha felmenőinket hibáztatjuk, vagy éppen véglegesen elzárjuk magunkban a múlt sérelmeit?

A cikkből megtudhatod:

• Mi történik, ha benne ragadunk a szüleink hibáztatásában?
• Mi rejlik a „túlléptem rajta” kijelentés mögött?
• Hogy tudunk megbocsátani szüleinknek?

Te tehetsz arról, hogy ilyen lettem!

Ahogy felnövünk, a szülőkről alkotott képünk egyre reálisabbá válik. Észrevesszük melléfogásaikat és gyengeségeiket. Gyakran el is határozzuk, hogy mi majd sosem követjük el azokat a bizonyos hibákat. Ez a felismerés gyakran együtt jár a szülők kritikusabb szemléletével és azzal a vággyal, hogy saját életünket és szülői szerepünket másképp formáljuk.

Ez a szakasz fontos része lehet a felnőtté válás folyamatának, hiszen lehetőséget ad arra, hogy reflektáljunk a múltunkra, és tudatosan építsük a jövőt.

Ugyanakkor a „te vagy a hibás” hosszan fennmaradó szemlélete nem oldja meg a belső konfliktusokat vagy a gyermekkori traumákat.

Természetesen nem akarjuk felmenteni a bántalmazó szülőket, hiszen annak a témája annál sokkal összetettebb, mint amelyet itt taglalunk. Fontos megérteni azonban, hogy a hibáztatás önmagában nem vezet megoldáshoz. A „te vagy a hibás” szemlélet benne tarthat egy fejlődési szakaszban, amin nem tudunk továbblépni. Tehát a szülők felelőssége vitathatatlan, azonban nincs tökéletes szülő. A gyermekkori traumák feldolgozásában az a kulcs, hogy felismerjük: a múltunkon nem tudunk változtatni, de a jelenlegi életünket mi magunk formáljuk.

Túl vagyok rajta, már mondtam!

Azzal, hogy kimondjuk, hogy túl vagyunk rajta, nem biztos, hogy az valójában megtörtént. Ezzel a kijelentéssel gyakran belső vágyunkat fogalmazzuk meg a másik számára. Facilitálni, azaz elősegíteni szeretnénk a feldolgozás folyamatát. De lehetséges, hogy csupán egy védelmi falat húzunk fel a trauma és magunk közé.

Előfordul, hogy ezt a kijelentést terápiás helyzetben tesszük, ahol azért vagyunk jelen, hogy bizonyos nehézségeket oldjunk meg együtt. Ilyenkor lehetséges, hogy szüleinket szeretnénk megvédeni a képzelt rosszalló nézésektől és előítéletektől. Azt gondolhatjuk, hogyha megmutatjuk családunk hibáit, akkor rosszabbakká válhatunk másoknál. Esetleg eláruljuk szeretteinket és megszegjük a kimondatlan, ám fontos szabályokat. Mi lesz, ha hálátlannak tűnünk? Szeretteink nem a bántást érdemlik, hiszen úgy igyekeztek. Azonban ennek nem a hibáztatás a célja, hanem annak a megértése, hogy mi miért vagyunk olyanok, amilyenek. Miért élnek bennünk bizonyos hiedelmek és mintázatok.

Sokszor fel se merjük tenni magunknak a kérdést, hogy vajon mire lett volna szükségünk ahelyett, amit kaptunk.

Az ilyen kijelentések mögött sokszor ott húzódik a félelem attól, hogy újra szembe kell nézni azokkal a régi sebekkel, amelyeket talán még mindig hordozunk. Amikor tehát azt mondjuk, hogy túl vagyunk rajta, érdemes megállni egy pillanatra, és átgondolni, hogy ez valóban így van-e, vagy ez csupán egy megküzdési stratégia része, amely segít elkerülni a mélyebb, fájdalmasabb igazságokkal való szembesülést.

Honnan tudhatjuk, hogy a traumánkkal még feladatunk van?

• Ha az emlékhez intenzív érzések, kaotikusnak tűnő élmények társulnak.
• Ha nem merjük megosztani azt másokkal.
• Ha azt érezzük, hogy nem egészséges, tudatos felnőtt szerepből szemléljük az eseményt.

Általában a „Túl vagyok rajta, már mondtam!” kijelentés nem a trauma feldolgozottságát tükrözi. Inkább ilyen mondatok mutathatnak gyógyulást:

• „A múltam tele volt fájdalommal, de ezekkel sokat dolgoztam, tudom, hogy nélkülük nem lennék a mai önmagam.”
• „Jó pár év volt, mire megértettem, hogy szüleim viselkedéséért nem én vagyok a hibás. Sokszor próbáltam megbeszélni ezt szüleimmel. Nekik is nehéz volt és nekem is, most már látom.”
• „Nehéz gyerekkorom volt, beszéltünk szüleimmel arról, mit lehetett volna másképp, mire lett volna szükségem, ők miért tették azt, amit. Így ezek ma már csak tanulságok.”

Hogyan juthatunk el ide?

Kezdjünk magunkkal empatizálni: Mielőtt szüleink megértésére törekednénk, kezdjük el azt megérteni, hogy tetteik milyen lenyomatot hagytak bennünk.

Ismerjük meg szüleink döntésének okait: Azzal, hogy belemélyedünk a részletekbe, nagyobb betekintést nyerhetünk szeretteink akkori helyzetébe.

Kezdjünk beszélni mindkét oldalról: Anélkül próbáljuk megmutatni saját élményeinket, hogy azzal kárt szenvedne szüleink élménye. Ugyanis mindkét forgatókönyv érvényes, és képes egymás mellett létezni.

• Saját forgatókönyvünk: „Azzal, hogy iskolaváltásra kényszerítettél általános iskolában, bizonytalan és ijesztő helyzetbe kerültem, hónapokon át nem tudtam megszokni az új közösséget. Nem értettem, mi rosszat tettem, hogy ez történik. Sokáig tartott, hogy újra fel tudjak oldódni és biztonságban érezhessem magam."
• Szülőnk forgatókönyve: „Kirúgtak a munkahelyemről. Emiatt muszáj volt, hogy kivegyelek az iskolából. De attól tartottam, ha elmondom neked az okát, kevesebbnek fogsz tartani."

Idővel képesek leszünk empatizálni szüleinkkel: Mindezt úgy, hogy mindkét forgatókönyv életben van.

Láthatjuk, hogy a gyermekkori traumák feldolgozása nem csupán a szülők hibáztatásáról vagy a múlt elfojtásáról szól. A valódi előrelépés akkor érhető el, ha képesek vagyunk mélyebb megértést nyerni, és empátiával közelíteni saját történeteinkhez és szüleink döntéseihez. A „túlléptem rajta” kijelentés mögött sokszor a feldolgozatlanság áll. Az igazi gyógyulás titka, hogy megértjük a múlt ránk gyakorolt hatását, és azt tudatosan kezeljük.

Ne feledjük: a múlt sebeit nem tudjuk eltüntetni, de a jelenlegi életünket formálhatjuk, és azzal, ahogyan reagálunk a múlt hatásaira, megteremthetjük a saját gyógyulásunk és növekedésünk útját.

Ha viszont úgy érzed, további támogatásra van szükséged, fordulj Terápiás és Tanácsadó Központunk szakembereihez, akik pszichológiai tanácsadás keretein belül segítenek neked a nehézségekkel való megküzdésben és az egyensúly kialakításában.