A legtöbb nagyszülő élete legszebb időszakaként éli meg a pihenéssel töltött nyugdíjas éveket és az unokákkal eltöltött közös időt. Nagyszülővé válni nagyszerű, de egyben nagy felelősség is. Mi játszódik le egy családban, amikor a szülőből nagyszülő válik? Milyen konfliktusok adódhatnak az egyénen és családon belül? Erről tartott előadást Andrek Andrea pszichológus „A nagyszülőség fontossága” címmel a Harmadik Kor Egyeteme májusi, záró alkalmán.
„Gyermekből szülő, majd szülőből nagyszülő. Ez az élet rendje” – kezdte előadását Andrek Andrea, aki az ELTE-n folyó perinatális szaktanácsadó szakirányú továbbképzés egyik kidolgozója, s a szakmában hosszú ideje praktizáló, elismert szakember.
Univerzális gondolkodó
Az évek során sok mindent tanulunk a családról, a szerepekről és önmagunkról a körülöttünk levők megfigyelése révén vagy az iskolapadban. Előfordul, hogy egyes tulajdonságainkra úgy tekintünk mint egyfajta adottságok. Az előadó ezeket transzgenerációs hatásoknak nevezi. Kutatni és bizonyítani őket azonban nehéz, mégis lépten nyomon találkozhatunk velük. Elég, ha csak arra gondolunk, amikor azt mondjuk: „A mi családunk már csak ilyen. Ilyen volt mindig is.” Részben ezek a generáción átívelő hatások állhatnak a szülői nevelés hátterében, s részben ezek is magyarázhatják azt, hogy milyen nagyszülők is vagyunk.
Kis lépés a gyereknek, nagy lépés a nagyszülőnek?
Amikor egy családba új jövevény érkezik, mindenki előre lép egyet egy képzeletbeli ranglétrán. A gyerekből szülő lesz, a szülőből pedig nagyszülő. Andrek Andrea felhívja a figyelmet arra, hogy ez az átmenet nem mindig zökkenőmentes.
A leendő nagyszülők egy úgynevezett normatív krízissel állnak szemben,
amikor jó nagypapákká és nagymamákká kell váljanak. A normatív krízis kifejezés Erik Erikson pszichoszexuális identitáselméletéből lehet ismerős. A fogalom arra utal, hogy mindenki életében megtalálhatók fordulópontok, amikor bizonyos énerők nyerhetők el. Ha jól oldjuk meg a konfliktust, azzal lehetőséget nyerünk arra, hogy megváltoztassuk az eddigi kereteket, s adaptívan illeszkedjünk be az új szerepünkbe.
Természetesen érthető, hogy sokaknak miért esik nehezére elfogadni ezt az új helyzetet. Egyrészről, nagyszülővé válni csodálatos dolog, hiszen nincs gyönyörűbb teremtés a Földön a saját unokánknál. Másrészről azonban ez az új szerep azzal jár, hogy búcsút kell inteni a gyermekünknek, akit ezután szülőként is kell kezelnünk. Ő mostantól apuka, aki ideje nagy részében újdonsült családjának fog élni. Ennek elfogadása sokszor nem megy könnyen, hisz évtizedes rutinnak kell búcsút inteni.
„Semmi sem lesz úgy, mint korábban”
– írja le a helyzetet kiválóan az előadó. Ám azzal, hogy másképp tekintünk a gyermekünkre, még nem lesz üres az életünk. Sőt, fogalmazhatunk úgy is, hogy kitárul a világ ilyenkor az újdonsült nagyszülők előtt. Sokan ilyenkor találnak rá újra párjukra és önmagukra, például hosszú utazásokra mennek és új hobbijuk lesz.
Ki a jobb anya?
Az előadó több példát is hozott arra, hogy milyen családon belüli konfliktusokkal találkozott a munkája során. Gyakori, hogy a nagyszülők azt a fajta nevelést szeretnék viszontlátni az unokáiknál, amit annak idején ők alkalmaztak. Példaként hozza fel a sírás kérdését. Vannak anyukák, akik ilyenkor odamennek a kisbabához, és azonnal megnyugtatják. Ha a nagyszülő is így tenne ösztönösen, akkor ilyenkor
megfigyelhető egyfajta önizgazolás, azaz hogy: „jó anya voltam”.
Azonban ha a szülő viselkedése nem egyezik meg azzal, ahogyan a nagymama annak idején tett, akkor egyre inkább távolabbinak fogja észlelni a saját anyaságát attól, amit éppen lát.
A másik gyakori konfliktusforrás az anyós és a menye között kibontakozó rivalizálás lehet. Ennek hátterében igazándiból az anya–fiú kapcsolat és a férfivá válás folyamata áll. Manapság a férfivá válás és az autonómia kialakulása sokszor a házasság és az első gyerek megszületése köré datálható. Annak idején ez a folyamat már a sorkatonai szolgálat idején megfigyelhető volt. Az édesanyában ilyenkor önkéntelenül felmerül, hogy vajon jó helye lesz-e a „kisfiának” az újdonsült párja mellett, jól fog-e lakni és jó anya lesz-e a menye.
Az újdonsült férj és apa ilyenkor patthelyzetben van, hisz sokszor nem tudja, kinek a pártjára is álljon.
Tipikus példa lehet erre annak eldöntése, hogy hol töltse a család a szentestét. Otthon? A nagyszülőknél? Ha az utóbbi, akkor melyik nagyszülőknél? Andrek Andrea nevetve megjegyezi, hogy nehéz „meccsek” ezek, amik nagy próbakövei a felnőtté válásnak.
Mindenki másképp csinálja
Az előadó kiemeli, nem ritka, hogy a nagyszülők másképp viselkednek az unokáikkal, mint annak idején a saját gyermekeikkel. Jellemző, hogy nagyon közeli kapcsolatba kerülnek velük és sokat játszanak a kis gyerkőcökkel. Ilyenkor a szülő rettentő nehéz helyzetbe kerül. Egyrészt örül annak, hogy a gyereke megkapja ezt a fajta törődést, másrészt azonban eluralkodhat rajta a féltékenység.
„Ez egy nagyon furcsa, összeegyeztethetetlen élmény”
– mondja Andrek Andrea. Ilyenkor az történik, hogy az unoka „megnyitja a nagyszülő szívét”, aki erre fokozott közelséggel és törődéssel reagál. A helyzet megoldása ilyenkor az érzelmek megosztásával orvosolható leginkább.
Mi a tanulság?
Az előadó összegzésképp elmondta, hogy ugyan a szenzitivitás és a kötődési mintázat öröklődik a családon belül, a legfontosabb mégis az, hogy megadjuk a gyermekünknek a biztonságot. Ezt már pár egyszerű mondattal is megtehetjük, mint például, ha azt mondjuk: „Bízom benned, hogy jó apa/anya vagy”.
